Erika,
egy házban vagyunk, de udvarról nyíló külön bejárat. Szóval lépcsőházzal. Van előszoba, WC, nappali, két szoba, konyha, fürdő. Szóval komplett kis lakás. Kb. 90 nm, nekünk tökéletesen elég. Anyuékkal úgy vagyunk, mármint én, hogy megvagyunk. Nekem is nehéz a természetem, neki is. Jó, hogy ott vannak, így anyu tényleg sok mindenben tud segíteni, de azért szeretném, ha tudná, hogy hol a határ. Sok mindenbe bele akar és így bele is szól. Nem is tudom mi lenne velünk, ha egy lakásban lennénk!
Rengetegszer van olyan, hogy engem Gábor nyugtat, hogy legyek kicsit türelmesebb hozzá, nem kell egyszerre veszekedni, mert hogy ő biztos csak jót akar. Én viszont nagyon türelmetlen vagyok, hirtelen haragú, hamar fel tudnak húzni. Viszont ha úgy érzem nekem van igazam, amellet a végletekig kiállok. Legyen ez bárkivel bármilyen ügyben, nem pont anyuval. Anyu rokkantnyugdíjas, otthon van mindig, így van ideje mindenre, van ideje agyalni!
Terhességem elején azzal ment az agyamra, hogy nem szűkek-e a nadrágjaim, nem kell-e még másik. De ezt úgy kb. 4-5 naponta elkérdezte. Hiába mondtam, hogy nem szűkek, nagyon is kényelmesek, és én sem vagyok hülye, nem hordanék olyat, ami már nem kényelmes. Rosszul tudott volna lenni, ha meglátott farmerban, mert hogy az már biztosan nem jó. Hozzáteszem sztreccses volt az is, mint az összes többi gatyóm. És ráadásul én csak kb. a 19. hét körül kezdtem érezni, hogy gömbölyödök. Ismerem a saját testem, tudom mikor változok. Majdnem minden nap megkérdezte bevettem-e az Elevitet. Mint egy gyerektől. És nálam pár nap után már borul a bili.
Így ezt már nem kérdezi. Én is tudom, hogy jót akar, de ha ismer, és tudja, hogy egy idő után idegesít vele, akkor hagyjon inkább békén, én is vagyok már annyira felelősségteljes felnőtt, hogy el tudjam dönteni pl. mikor kell már új naci a poci miatt.
Apu nyugisabb. Ausztriában dolgozik egy pékségben. Emellett nyáron horgászgat, egész évben meg vadászgat. Õ, mint férfi, nem tud és nem is akart eddig sem beleszólni a lánya dolgaiba. De amikor leszaladok hozzájuk papucsban, leveszem az előszobában és úgy megyek be a lakásba, szóvá teszi, hogy nem mászkáljak anélkül. Egész életemben papucs nélkül mászkáltam a lakásban. Nem mezítláb, zokniban. Így szoktam meg. De ezt most minden alkalommal el kell mondani. És ez is pár nap/hét után fárasztó. Tudom, hogy vigyázni akarnak rám/ránk, de ennyire nem kell. Sosem voltam beteges, taknyos, náthás típus. Alig voltam beteg valamikor. Se egy felfázás, semmi. Mégis mindig megkapom tőlük, hogy vegyek már fel valamit a lábamra.
Tudom, hogy ezek nagyon apró dolgok, de amikor ezekből összegyűlik sok-sok, akkor kezd felmenni bennem a pumpa. Jó, sosem borulok ki annyira, hogy ajtócsapkodásig menne a dolog, vagy nagyon megbántanám őket, de oda tudom mondani a dolgokat. Mondjuk anyut sem kell félteni e téren. Szóval összességében megvagyunk ám, jó így négyen. Jobb, mintha távol lennénk és ritkán találkoznánk.
A nappaliban nekünk is van egy étkezőasztal, jó, mert össze lehet csukni, így nem foglal nagy helyet. És ha ellep a vendégsereg, akkor van hova lecsüccsenni. Majd teszek fel képeket a lakás zugairól, ha érdekel valakit. De lehet, hogy csak karácsony után, akkor készülnek frissek. Mondjuk a falak nem másztak el az utóbbi két évben, szóval nagy változás nem látható!
Holnap fél 9-től vagyok egyig, gyógyászaton. Eddig még egy vendég sincs beírva, szóval el pletyózunk majd a masszőrrel. Sajna masszázst már nem kaphatok! Brühühűűű!!
Meg az a kollégám, akihez szoktam járni, beteg. Így marad az otthoni simi.. Az se rossz..