Sziasztok!
Képzeljétek, ma újított a lánykám. Kissé felemelkedik négykézlábra(azért nem rendesen, csak úgy kb 2-3 cm-re van a pocija a földtől) és hintázik előre-hátra. Nekem is lesz ám bajom, ha elkezd mászni a Pici, márpedig lehet, hogy nem is olyan őrült sokára bekövetkezik.
Tamesz!
Szóval dolgozol. Én egyelőre ezt nemigen tudnám elképzelni, bár gondolom nem is 8 órában műveled. Tényleg hogy is?
Juc!
Hát ha akarod bemásolom ide a szüléstörténetemet, de kissé hosszú lett.
Nos: Április 5-én már totál ki voltam bukva. Elegem volt a bezártságból (nem mertem elmenni otthonról, mert attól tartottam, hogy az utcán vagy valahol elmegy a magzatvizem), a magányból és abból, hogy nem történik semmi. Vártam, hogy legalább a nyákdugó távozzon, vagy jöjjön 1 fájás, bármi. Éppen ezen lelkiállapotom miatt volt az is, hogy aznap párommal Attilával is morgós voltam. Este volt már, ő lefeküdt aludni (ezért is mérges voltam, hogy otthagy egyedül) én megnéztem a Vészhelyzetet és én is 10 óra körül beballagtam az ágyikómba. Fél órát pihiztem, szerintem még el sem aludtam, amikor éreztem, hogy valami jött belőlem. Abban a pillanatban felpattantam és közöltem Attilával, hogy megyünk, mert folyik a magzatvíz. Kimentem a Wc-re és meggyőződtem, hogy ez csakis az lehet. Gyorsan letusoltam, Attila (akit én csak Turbinak hívok), szóval Turbi felöltözött, közben reszketett, gondolom az idegtől és taxit hívott. Én tök nyugodt voltam és örültem, hogy végre-végre, amúgy is én mindig is éreztem, hogy este fog megindulni a dolog. Gyorsan beértünk a kórházba, este 11 volt, ahol pont a választott szülésznőm volt az éjszakás. Ennek örültem, ő szemmel láthatóan nem annyira, gondolom másnapra volt esetleg programja.
Kis idő múlva jött az ügyeletes doki, megvizsgált, jó durvának éreztem, közben a burkot is megpiszkálhatta, mert akkor aztán jött a víz és megállapította, hogy szűk 1 ujjnyi, de még elsimulva sincs a méhszáj.
Időközben Turbi riadóztatta Anyukámat, aki már ott is volt. Na, miután látták, hogy ez azért nem most azonnal fog bedurvulni, mondták, hogy küldjem haza az enyémeket, és reggel 6-ra jöjjenek vissza, mert ha addig nincs semmi, akkor kapom az oxitocint. Én pedig fekvésre lettem ítélve és várnom kellett, hogy hátha a saját fájások rendszeressé válnak, illetve pihennem kellett volna, ami persze nem ment. Csak néztem a telefonomon az időt, de nem lettek rendszeresek. Közben időnként ellenőrizték a fájásokat Ctg-n is. Voltak azért fájásaim, aludni nem hagytak, de nem volt elég.
Reggel 5.30-kor bekötötték az infúziót, a párom hamarosan megérkezett, nagyon örültem neki. Jöttek is lassacskán a jobb fájások, egyre jobbak lettek. A sűrűsége, még nem volt elég, 4-5 percesek, így feljebb lett kapcsolva, menetközben többször is, míg végül maxi dózison ment.
Na de közben még történtek dolgok, ugyanis a saját dokim szabin volt, így megismerkedtem a helyettesével, aki totál rendi volt, végig jelen volt (persze időnként azért eltűnt). Tájékoztatott a fájdalomcsillapítási lehetőségekről (amit a saját dokim elmulasztott) és mivel látta, hogy azért már „jól” fáj javasolta a fenékbe szurit, illetve én választottam a kéjgázt. Nagyon örültem a gáznak, mert már ekkor tisztességes fájásaim voltak. Szívtam is mint az őrült, de megállapítottam, hogy a tiszta levegő hatásosabb. Ekkor tört el először a mécses (fogalmam sincs, hogy e tájt hány óra lehetett, szerintem talán úgy reggel 9). Mondta a szülésznő, hogy nem eléggé szívom, de hát én ennél jobban nem bírom (persze nehezítette a helyzetet, hogy be volt dugulva az orrom), na végül már Turbi is meg a szülésznő is szívta, de nekik sem működött. Hát persze, az egyik palack üres volt. Köszi, miért ne nálam fogyjon ki?! Elvitték cserére, közben orvostanhallgatók zaklattak, akik engem nagyon idegesítettek, főleg amikor fájás közben kérdezgettek. Épp a falnak támaszkodva próbáltam túlélni egy éppen aktuális fájást, amikor az egyik kiscsaj „aszondja”, akkor ez még nem fáj annyira, ugye? Hát csúnyán néztem rá és közöltem, hogy szívesen odaadnám. Na megérkezett a gáz. Újra próbálkozás, és újra nem ment. Ekkor már tiszta ideg voltam, kérdeztem, hogy nincs ezen vmi szelep, amit meg kéne nyitni? Nincs-nincs, mire nagy nehezen kiderült, hogy dehogy nincs (jó, hogy ezt is nekem kell tudni). Na innentől kezdve szívtam, mint egy állat, igazából nem tompított sokat, inkább a fájások között tudtam pilledni egy kicsit. Úgy kivoltam már, hogy éreztem, a cicim kint van a hálóingből, de erőm nem volt megigazítani, ezt a párom tette meg. Nem láttam, mert erőm nem volt kinyitni a szemem, csak éreztem. Ekkor már 3 cm voltam, illetve még, mert már 2 órája is annyi voltam. Azt mondta a doki, hogy még 2 órát várunk. Úristen, én azt nem bírom ki. Közben jó pár alkalommal volt szerencsém a kézzel segítsünk rá dologhoz, hát brutális. A szülésznő is csinálta, majdnem lerúgtam magamról. A második alkalommal, amikor láttam, hogy kesztyűt húz, könyörögve néztem Turbira, hogy én ezt nem bírom ki mégegyszer, nem is bírtam, nagyon elkezdtem sírni, miközben könyörögtem, hogy légyszives ezt ne csináld (a szülésznővel tegeződtünk). A párom ekkor sarkon fordult és kiment, nem bírta. Na innentől kezdve szinte minden fájásnál sírógörcsöt kaptam, nem tudom hány óra volt már, időközben azt tudom, hogy mégegyszer megállapították, hogy na még 2 órát várunk (nem tágultam tovább, de még az 1 cm magassága sem tűnt el a méhnyaknak). Kész, mondtam, hogy azt már tuti nem bírom ki. ÁÁÁ összemosódik minden. Mondtam ilyeneket, hogy miért kell itt szenvednem mint a kutya? Miért nem császároznak meg már végre, vagy ha így akarnak még váratni, akkor talán oltsanak el, vagy lőjenek le, mert amúgy is mindjárt megdöglök. Más lett volna, ha halad a dolog, de így úgy éreztem, hogy hiába szenvedek, nem kerülünk közelebb a végéhez.
Szerintem 1 óra körül bejött az orvos, megvizsgált, mondta, hogy a helyzet változatlan, én közöltem vele, hogy higgye el ez nem hiszti, egyszerűen fizikailag nem bírom, és én itt amúgy is pontot tettem a végére. Mondta, hogy tényleg császár lesz a vége, csak még egy orvos beleegyezése kell. Na én amúgy is már feszt bőgtem, Turbi nem győzte a zsepit szállítani, úgyhogy megsirattam, azt a régóta várt érzést, amit így nem élhettem át, amikor is a kicsikémet a hasamra teszik miután megszületett.
A másik doki nagy sokára jött, meg amúgy is foglaltak voltak a műtők. Na az az állat megvizsgált, de olyan durván, hogy szerintem az állatokba finomabban nyúlnak, és megkérdezte, hogy most van-e fájás, erre én mondtam, hogy fáj, mire ő bunkón: nem azt kérdeztem, hogy fáj-e, hanem, hogy most van-e fájás! A rohadt anyád azt!(persze ezt csak gondoltam) Ingerültem feleltem neki, hogy NEM TUDOM MERT ÁLLANDÓAN FÁJ!!!!!!
Szerencsére beleegyezett a műtétbe, úgyhogy ráparancsoltam a szülésznőre, hogy akkor legalább azt a rohadék oxitocint kapcsolja már le, mert tényleg menten elpusztulok. Jó, lekapcsolta, megkaptam a katétert (tökre fájt a felhelyezése) és leborotvált. Végre felpakoltak a hordágyra. Anyukámra szállítás közben a folyosón rápillanthattam, láttam, hogy ő is sír és csak megráztam a fejem, hogy ez sajna nem ment.
Fent a műtőben vagy 10-en voltak körülöttem (abszolút nem érdekelt, hogy anyaszült mesztelen vagyok), a hapsinak a karján pihentettem a fejem, amíg az anesztes kereste a helyet a gerincemnél, hogy hova szúrjon. Kértem, hogy csak ne fájás alatt. Elég sokáig tartott mire végre beszúrta, mert mint megállapította, tiszta ödéma volt a hátam is. De mikor végre beszúrta, szinte azonnal tompult a fájás. Én csak feküdtem és nem hittem el, hogy végre nem fáj. Oxigént kaptam, én csak pihegtem és végre pihentem. Nagyon jó volt, egészen addig míg el nem kezdtem remegni, mint az őrült, pedig nem is fáztam. Azt mondták, ez normális. Mindeközben megérkezett a dokim, biztatóan rámnézett, hogy mindjárt kint lesz a kicsi, akarom-e látni. Hát persze!:-) Fájdalmat hál Isten semmit nem éreztem, csak tompán ilyen rángatást, gyöszködés félét. A kis drágám végre kint volt, egy pillanatra az arcát fölém tartották. Sírni akart, de még nem jött ki hang a torkán. Oldalra vitték, ott ellátták, ekkor már sírt is. Én annyit láttam belőle, hogy nagyon picike, meg láttam a nunusát is. Hallottam, hogy 2260 g. Ki voltam akadva, biztattak, hogy amúgy nagyon egyben van a drága, majd kint megnől. Sokáig tartott míg összevartak, inkább ez a reszketés zavart. Na végre elkészültem és láthattam már a szeretteimet is, akik lelkendezve mondták, hogy Lizike gyönyörű kisbaba!
(pedig Anyukám korábban azt mondta, hogy ha nem lesz szép, mert ugye kevés baba szép rögtön a születése után, akkor majd csak azt mondja, hogy aranyos, de jelen esetben ő mondta a leghangosabban, hogy GYÖNYÖRÛ, én meg csak annyit, hogy milyen picike, de ekkor már vigyorogtam ezerrel).
Mindjárt az ágyamban is voltam. Bejött a párom és elcsukló hangon ezt mondta: „Nagyon szeretlek, amiért ilyen szép kisbabát szültél nekem!”
10 napig voltunk bent. Lizi 6 napig nem volt az újszülött osztályon, hanem az újszülött megfigyelőben (nálunk a szülőszobák mellett van, tehát épületen belül), antibiotikumot kapott a nálam kitenyészett baci miatt, meg a kis súly miatt is rá kellett figyelni. Én oda mászkáltam hozzá minden 3. órában, tanultuk a szopit, de mivel nem ment, rohantam vissza a szobába fejni, aztán vissza Lizihez vinni azt a pár korty tejet. Ez így ment addig, míg nem volt már olyan állapotban, hogy áthozzák a gyermekágyra. Iszonyat fárasztó volt az állandó rohangálás a friss sebemmel. Ki voltam mint a kutya és csodálkoztak, hogy nem kívánok látogatót. Még az a néhány is idegesített, mert mindig arra gondoltam, hogy most épp pihenhetnék 10 percet. Na, de mikor Alizkát áthozták, sokkal könnyebbé vált a dolog. Egyszercsak hirtelen, amikor csak rajtunk múlott a szopi, sikerült! Pedig korábban, már szinte mindenki megpróbálta a kicsim szájába gyömöszölni a cicimet és akkor max csak 1 szívás jött össze. De mi ketten összehoztuk! Nagyon boldog voltam, és innentől kezdve elég szép mennyiségeket hammolt be, aminek köszönhetően gyorsan nőtt a súlya (2150 g-ra esett vissza és 2400 g-nál már hazaengedtek minket) és lassacskán haza is mehettünk!:-)
1 dolognak még nagyon örültem, méghozzá annak, hogy nem „bántottam” Turbit a szülés közben, ugyanis én olyan vagyok, hogy ha valami fáj, akkor a legközelebbi hozzátartozómba „rugok” bele. Ettől nagyon féltem, hogy nehogy csúnyát mondja neki. De szerencsére, meg sem fordult a fejemben, hisz ő volt az egyetlen, aki előtt bátran kimutathattam, hogy hogy érzem magam, ő volt az egyetlen cinkostársam és nagyon szeretem, azért hogy bent volt velem a szülőszobán!
És Lizu pár naposan ilyen volt:
Remélem nem volt nagyon uncsi, majd én is visszakeresem a tieiteket, biztosan leírtátok.
Jó éjt!
Muki