2005.08.02 14:59
Szerző: mackooo
Sziasztok MIndenki!
Aliz, Léna!
Nem kaptam meg a mail-eteket. Elküldenétek újra?
Most úgy áll a helyzet, hogy a nagy meleg miatt nagyon gyorsan érik a bari, így aztán valszeg le kell szednünk most pénteken.
Tárolni pedig nem nagyon lehet, mert hamar megrothad.
Ennek fényében mennyire lenne szükségetek?
Kriszti!
Köszönöm, megvagyok.
A májammal egyelőre semmi nem történt, pedig attól féltem, hogy szülés közben valami baj történik.
Két hét múlva kell mennem kontrasztanyagos CT vizsgálatra, akkor talán többet fogunk tudni.
Egyébként az elváltozás semmit sem nőtt az elmúlt fél évben, úgyhogy ez bíztató jel.
Bemásolom a szüléstörténetemet, jó?
Május 17-én megszületett a kisfiam, Boldizsár.
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert egy óra alatt megszültem.
37 hetes terhes voltam és CTG-re kellett bemennem aznap a kórházba. A szülésznővel megbeszéltem, hogy hadd menjek reggel 7-re, mert a férjem fog vigyázni Borira, neki viszont 8-kor legkésőbb el kell indulnia munkába.
Szóval kedden reggel bementem 7-re.
Már péntek óta voltak fájásaim, de eléggé rendszertelenül. Szombaton pedig egyszer csak végigfolyt valami a lábamon, de csak pár csepp volt, úgyhogy az első rémület után úgy döntöttem, ez biztos nem a magzatvíz lesz, az több lenne. És amúgy is: még kozmetikushoz akartam menni (gyantáztatni, ugye), szerelőt kellett hívnom a kazánhoz és Bori be volt jelentve szerdára EEG-re a Heim Pálba...
Szóval volt tennivalóm bőven.
Azért kedden már nagyon gyanakodtam, úgyhogy bedobtam a kocsiba a cuccomat is, biztos, ami biztos alapon.
A CTG már kimutatott egy-két összehúzódást, de nem volt valami nagy szám. Csalódott is voltam, mert egész idő alatt csak egyetlen fájást tudtam felmutatni, holott pénteken már azt hittem, megszülök.
Utána Zsuzsa (a szülésznő) mondta, hogy megvizsgál. Miközben felkászálódtam a vizsgálóasztalra, a naptárát nézegette, aztán mondta, hogy legközelebb 25-én kéne menjek CTG-re. Õ ugyan nem lesz bent, de majd valaki megcsinálja.
Aztán megvizsgált, és kiderült, hogy a méhszáj 4 ujjnyira nyitva, úgyhogy 25-ét rögtön lefújta és mondta, hogy most már ne menjek haza, úgysem érdemes, második gyereknél, ilyen méhszáj státusznál.
Mondtam neki, hogy nekem muszáj hazamennem, mert a férjemnek meg muszáj dolgoznia, és Borira akkor ki vigyáz?
Végül jóváhagyta, hogy hazamenjek elintézni a gyerekfelügyeletet, de aztán usgyi vissza a kórházba, de előtte még felhívja Koiss doktort, hogy mi legyen. Közben én telefonon el tudtam intézni a gyerekvigyázást, úgyhogy mondtam, hogy tudok maradni, csak kikocogok a kocsihoz a csomagomért.
Sétálgattam egy kicsit az udvaron, néhányszor fölmentem csomagostul a másodikra, hátha ez elősegíti a dolgot, nehogy már egy hétig ott üdüljek, miközben a kiscsibém egyik nagymamától költözik a másikig. Eléggé aggódtam, mert fájásaim nem voltak, csak rendszeres keményedések.
Kb. másfél órával később megérkezett Koiss doktor, aki megvizsgált és közölte, hogy máris 6 ujjnyi a tágulás (használt a lépcsőzés). Hirtelen eszembe jutott, hogy szombaton nekem valami folyni kezdett. Kicsit megnyomta a baba fejét és megint folyt, szóval kiderült, hogy szombaton megrepedt a burok fölül (ezért nem öntött el a víz azonnal). Õ megrepesztette alul, így elfolyt a víz és már kezdődtek is a fájások. Ez volt kb. fél tizenegykor.
Az alternatív szülőszoba jutott nekem (hogy vágytam rá régebben, de nem reméltem, hogy lesz ilyen szerencsém!), átöltöztem, aztán sétálgattam. De rohamosan erősödtek a fájások, úgyhogy a Zsuzsa mondta, hogy próbáljuk meg a kádat. De mire kifertőtlenítették az előző kismama után, aztán teleengedték meleg vízzel, már szinte jöttek is a tolófájások. Szóval nem sokat üdültem a kádban, bár az a rövid idő is nagy könnyebbség volt: ahogy beleültem a meleg vízbe, éreztem, hogy egy kicsit ellazulnak az izmok.
Úgyhogy jött Koiss doktor, aztán ki is kászálódtam a kádból és fölmásztam az ágyra. Zsuzsa megvizsgált, teljesen eltűnt addigra a méhszáj, szóval kezdődhetett a buli.
Én akkor már nagyon vacakul éreztem magam. Mondtak, hogy nyomjak egyet, hogy lássák, rendesen útnak indul-e a baba a szülőcsatornában (én így értettem). És akkor kezdődött a "kálváriám". Na, nem kell megijedni, nem történt semmi, csak én éreztem úgy, hogy mindjárt meghalok.
Az az "alternatív" ágy egy istencsapása! De tényleg! Az nem is ágy, mintha csak egy matrac lenne. Ránézésre olyan mint egy IKEA heverő. Elég kemény, de mégsem annyira, mint egy szülőágy. Nem is tudom, mi vele a probléma, de iszonyú nehéz volt azon fekve szülőpózban szülni. Először csúszott a lábam a tusfürdőtől. Gondoltam, biztosan az a baj. Zsuzsa megtörölte, de nem sokat javult a helyzet. Valahogy nem tudott a hátam jól megtámaszkodni azon az ágyon. Az első nyomás után görcsölni kezdtek a combizmaim, mindenem fájt és éreztem, hogy valamiért nem tudom tartani magam. Nem is értettem, hiszen második gyerek, jártam terhestornára is, úgyhogy volt alkalmam feleleveníteni a szülőpózt, ha esetleg elfelejtettem volna...
Ráadásul egy idő után úgy éreztem, hogy teljesen összefolynak a fájások. Egyszerűen nem volt szünet, hanem olyan érzés volt, mintha a méhem folyamatosan rövid, de erőteljes összehúzódásokat produkált volna és én teljesen összezavarodtam, hogy most akkor mikor nyomjak, mikor pihenjek és egyáltalán.
Aztán a korona az egészen az volt, amikor Zsuzsa mondta, hogy nagyon feszül a gát, úgyhogy ne nyomjak erősen, hanem várjam meg a következő fájást és akkor aztán nagyon óvatosan, lassan nyomjak.
Én addigra már teljesen elveszítettem a fejem, úgyhogy kétségbeesetten mondtam neki, hogy én ezt nem tudom, képtelen vagyok és nagyon fáj a lábam. Mondta, hogy tudja, de akkor is meg kell próbálni. Koiss doktor is biztatott: mondta, hogy látja már a baba fejecskéjét, kis szőke herceg lesz és próbáluk meg vágás nélkül... (amire annyira vágytam az első szülésem óta, de hát sejtettem én, hogy az ilyen strapás?!)
Aztán már csak folyamatosan jöttek a fájások és én éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok ura a helyzetnek, igazából azt sem tudom, sikerült-e úgy nyomni, ahogy várták tőlem. Csak azt tudom, hogy iszonyúan fájt, jobban, mint az első szülésnél. Legalábbis úgy éreztem. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért és már csak azt akartam, hogy legyen végre vége, hát nem igaz, mekkora ez a gyerek? Elefánt?! Vagy kígyó, hogy ilyen hosszú és még mindig nem ért ki, holott a fej már az előbb kibújt...
11.25-kor született meg. 3440 gramm és 58 centi (bár egy héttel ezelőtt 57 centinek mérték az orvosi rendelőben, ki érti ezt?)
Most, így utólag visszagondolva tök ciki, hogy így elvesztettem a fejem. Második szülésnél már több lélekjelenlét lenne elvárható az embertől, nem? Még most is bánt ez a rossz érzés, valamiféle szégyenérzet. De valahogy teljesen más volt, mint a kislányom születése. Akkor megdöbbentettek a tolófájások, mert annyira intenzív volt az érzés, hogy úgy éreztem, ezt nem is én csinálom, hanem csak történik velem és nem tudom kontrollálni a testemet, de 1-2 fájás után már "ráéreztem a dolog ízére" és teljesen hatékonyan tudtam nyomni, ki tudtam használni a fájást.
Most viszont! Az volt a benyomásom, hogy össze-vissza nyomok, nem is tudom, hogy jött ki ez a gyerek belőlem!
Végül 1-2 öltéssel össze kellett varrni a gátamat, mert Boldizsár valahogy nem úgy jött, ahogy a tankönyvek írják, ha jól értettem, nem egyenként bújtak ki a vállai, hanem egyszerre.
Érdekes módon a fejecskéje kibújt gátmetszés nélkül, aztán a vállai miatt mégiscsak repedtem.
Aztán olyan jó volt, amikor a hasamra tették! Az előző szülés után csak néhány másodpercet volt velem, aztán elvitték. Az pedig nagyon kevés volt, még föl sem ocsúdtam teljesen a fájdalomból, már ott sem volt a baba. Úgyhogy megfogadtam, legközelebb kiélvezem.
És most sikerült is, mert csak később vitte el a Zsuzsa felöltöztetni, aztán rögtön vissza is hozta. Nagyon jó volt.
Bár első ránézésre nem láttam szépnek a kisfiamat, csupa magzatmáz volt és a magzatmázzal együtt olyan trágárszőkének nézett ki a haja. De ezzel együtt már akkor is nagyon kedveltem
Ja, és a hab a tortán, hogy a férjem lekéste. Olyan fél 11 körül beszéltünk telefonon, kérdezte, hogy elég lesz-e, ha csak 1-kor indul, mert még van egy tárgyalása. Ó, persze, hogyne, kettő előtt itt nem lesz gyerek.
Aztán a kitolás közben hallottam, hogy csörgött a mobilom (hacsak nem a kazánszerelő volt, nem is néztem meg utána), aztán még egyszer, amikor Boldizsár már a hasamon volt. Akkor oda is adták a telefont, úgyhogy tudtunk beszélni. Kérdezte, hogy na, mi a helyzet (akkor még el sem kezdődött az ominózus tárgyalás, éppen csak sorjáztak be az emberek). Mondtam, hogy megvan. Egy darabig hallgatott, aztán azt mondja: most csak viccelsz? De akkor Boldi rázendített, úgyhogy a saját fülével hallhatta, hogy ez bizony nem tréfa. Még némi neheztelést is éreztem a hangjában Aztán mondta, hogy jó, akkor ezt a tárgyalást már befejezi, aztán jön is.
Szóval így volt.
Sokat tűnődtem rajta, hogy mitől ment ez a kitolás ennyire rosszul. Mindig arra jutottam, hogy azzal az ággyal valami nem stimmelt. Aztán arra gondoltam, hogy lehet, hogy csak én vagyok egy hisztis p., jobb, ha nem fogom az ágyra. Az biztosan valami spéci dolog, ami egy csomó pénzébe került a kórháznak, nem véletlenül tették az alternatív szobába.
Úgyhogy érdekes volt olvasnom, hogy más is érezte úgy, hogy inkább a hagyományos szülőágy.
(Az István kórházban szültem, az "Istvános" topicban kitárgyaltuk az ágyat és többet panaszkodtak rá.)
Az ismerőseim mind azt mondják, hogy milyen szerencsés vagyok, egy óra alatt túllenni az egészen, nem semmi. Mintha az én érdemem lenne.
Valahogy azt hiszik, hogy ez így nem is lehetett nehéz. Pedig tényleg nem volt egy fáklyásmenet. Persze tudom én, tarthatott volna 12 órán keresztül is.
De valahogy túl gyorsan ment az egész, szinte nehéz volt feldolgozni, hogy máris vége a terhességnek és kezdődik az anyaság.
Összességében teljesen elégedett vagyok, remélem, a következő szülés is ilyen rövid lesz.
Nagyon gyorsan fel is épültem. Az aranyér problémától eltekintve. A szüleim teljesen meg voltak döbbenve, hogy jövök-megyek, olyan étvággyal eszem mint egy zsákhordó. Arról már nem is beszélve, hogy előző délután még náluk kajáltunk. Sőt, fél 11-kor még beszéltünk telefonon, hogy most a szülőszobán vagyok, de majd még beszélünk, hogy nehogy hiába bejöjjenek meglátogatni, miközben esetleg már ki is engedtek.
(Olyan szívmelengető érzés volt így föleleveníteni a szülést! Azt hiszem, többé-kevésbé sikerült a tudatalattimba száműzni a szégyenérzetet Nem hiába győzködtem magam, hogy mindenki úgy szül, ahogy tud és hogy csak a szülész-nőgyógyász szakmában túltengő hímneműeknek köszönhető, hogy ma már a nők nagy része is úgy fémjelzi a "jó" szülést, hogy a kismama síri csendben szenved, hiszen nem fáj az annyira... )
Már alig várom a következő babát.
Ja és Ed!
Gratulálok a második csemetéhez!
Hogy bírod? Nem vagy rosszul? Pláne ebben a melegben!
Üdv
Mackoo