Sziasztok!
A karbantartás miatt én sem tudtam belépni, úgyhogy lehet, hogy a hozzászólásom egy része már nem is aktuális annyira, de azért bemásolom.
Most egyszerűen nincs erőm újra írni. Nem tudom, mi van velem. Valami front lehet? Időjárás változás? Úgy érzem, mintha teljesen kifogyott volna belőlem az energy. Csak kóválygok mint az őszi légy.
Szóval, a hozzászólás (amit vagy 5x próbáltam elküldeni és nagyon mérges voltam...):
Sziasztok!
De aranyosak vagytok! Egészen meghatódtam az együttérzéstől.
Most a 26. hétben járunk, szóval még kb. három hónap van hátra.
Nem tudom, mennyi "türelmi időt" kap a májam a szülés után, de szerintem ha nem nő az elváltozás, akkor nem fognak hozzányúlni. Állítólag elég sokan vannak, akik ilyennel élnek együtt, csak nem tudnak róla, mivel tünetet nem okoz.
Viszont a frászt hozta rám, mert az ember ilyenkor a legrosszabbra gondol.
Nem is tudom, örüljek-e, hogy kiderült. Ha ez tényleg jóindulatú és nem okoz galibát, akkor jobban jártam volna, ha sosem tudom meg a létezését. Ugyanakkor azért mégiscsak jó tudni, mert akkor az ember odafigyel rá és talán több esélye van, ha ez a valami valamiért mégiscsak "rosszindulatúskodni" kezd.
Timili, ne aggódj, az uh-st én is kiosztottam a helyszínen, pedig akkor még nem is sejtettem, mi vár rám. De akkor már annyira ki voltam bukva a sorbanállások, cipekedés miatt, hogy nagyon zokon vettem ezt a bunkó hozzáállást. Amikor közölte, hogy ha itt a gyerek, akkor ő ezt így meg sem csinálja (miután egy háromnegyed órát azért ott is várakoztunk), mondtam neki, hogy kezdjen csak neki bátran, ugyanis - tetszik, nem tetszik - a gyerek itt van és itt is marad, nem tudtam máshogy megoldani, EZ VAN. Akkor még akadékoskodott, hogy Bori útban lesz, aztán végre nekiállt, de eléggé fintorgott. Többek között azért, hogy miért nem hoztam magammal a korábbi uh-s leleteimet. De hát ki a franc gondolta, hogy azokra egyáltalán szükség lehet?!
Na mindegy.
Egyébként én is bánom, hogy nem küldtem el a belgyógyászt kapásból az anyjába, amikor előhozakodott a tenisszel, de hát hiába, én ilyen kis konformista vagyok, alighanem reménytelen, ha még ilyen helyzetben sem tör ki belőlem az állat.
Egyébként egy jó része szerintem pusztán a presztízs és a pénz miatt választotta az orvosi hivatást. Ha valaki eleve nem szereti az embereket, akkor x év elteltével - gondolom én - már nem is nagyon próbálja/tudja leplezni az érzelmeit. Meg egyébként is: mi, magyarok, elég birkák vagyunk. Sok mindent eltűrünk abban a hiszemben, hogy úgy sincs más választásunk - és még az is lehet, hogy igazunk van.
Elég sok olyan esetről hallottam már, ahol a beteget félrekezelte az orvos. Pl. a szomszédunk, akinek emlőrákja volt, de a doki a rendszeres nőgyógyászati kontroll során semmit sem vett észre. Amikor aztán jelentkeztek a fájdalmak, a nő visszament hozzá, hogy ez akkor most micsoda (ez már több mint tíz éve történt, akkoriban még nem volt annyira köztudott dolog a mellrák, a tünetek, megelőzés, önvizsgálat, stb.). A doki megvizsgálta és azt mondta, hogy szerinte semmi, borogassa. BOROGASSA! Értitek?
Na akkor, de csak akkor elment egy másik dokihoz, aki rögtön látta, hogy baj van, le is vették a mellét. De akkor már késő volt. Tele volt áttétekkel, végül agydaganatba halt bele 5 év küzdelem után, kb. 40 évesen.
Mondta is, hogy egyszerűen nincs ereje pert indítani a doki ellen, akinek ezt az egészet köszönheti. És meg tudom érteni.
És vajon mi lett volna akkor, ha mégiscsak pert indít? Azt gyanítom, meg sem érte volna a végkifejletet. De nem tartom valószínűnek, hogy egyáltalán pert nyert volna.
Ráadásul az életét ez sem mentette volna meg.
Szóval tényleg ez van: ki vagyunk szolgáltatva. Ahogy Cuiccolo írta: az ember rákényszerül arra, hogy amennyire csak lehetséges, kiképezze magát az egészségügyi dolgokból is. Csak hát ez eléggé nonsense, nem? Egy orvos 6 évet jár egyetemre csak azért, hogy az alapokat elsajátítsa, és utána még szakosodik.
Ugyan mennyi esélyem van arra, hogy a laikus alapon történő hozzáolvasgatással ki tudom húzni magam a bajból a saját hajamnál fogva?
Nincs más megoldás, minthogy az ember igyekszik ajánlás alapján orvost találni és nem törődik bele, hogy SZTK-alapon kivárja az x órát a folyosón, aztán örül, hogy legalább nem rúgták valagba azért, mert ott rontja a levegőt.
De ez az ajánlás sem könnyű dolog. Hiszen mi, laikusok ugyan mennyire látjuk át, hogy a doki kompetens-e vagy sem? Nem igazán, én már rájöttem.
Ha pl. a nőgyógyászt nézzük, csak azt látod, hogy kedves-e, végighallgat-e, válaszol-e a kérdéseidre, sokat kell-e várni a magánrendelésen, mennyibe kerül, stb.
De nem tudod megállapítani, hogy érti-e a dolgát.
Hiszen normális esetben minden zökkenőmentesen megy. Az ember valszeg magától is "végigvinné" a terhességét, aztán meg is szülne.
Manapság persze ez már nem így megy, eljárunk szépen rendesen az orvoshoz és ha a végén épségben megszületik a csecsemő, boldogok vagyunk és hálásak a dokinak. Holott ki tudja...
Bajban derül csak ki, hogy milyen a doki, akkor viszont már régen rossz.
Cuiccolo, ne aggódj. Én is folyton orvoshoz hordom a gyerekemet, újabban már nem is csak egyhez. Mert folyton aggódom. És igyekszem neveket, telefonszámokat gyűjteni ismerősöktől, hogy ilyen vagy olyan helyzetben kihez érdemes fordulni.
Aztán az ember reménykedik a jó szerencsében.
A doktornő is azt mondta, hogy a máj szerencsére egy olyan szerv, ami jóval nagyobb méretét tekintve, mint amire szükségünk van. A töredéke is képes ellátni a funkcióját. Ezért tudják azt megcsinálni, hogy egy felnőtt máját kettévágják és beültetik két rászoruló gyereknek. Sőt, a máj még olyat is tud, hogy „utánanöveszti” magát, ha kivágnak belőle egy darabot.
De mondanom sem kell, nem szeretném, ha kivágnának belőlem bármit is. Minden műtétnek van kockázata. Arról már nem is beszélve, hogy ha rosszindulatú a daganat, akkor hiába regenerálja magát a májam, ha már esetleg megjelentek az áttétek.
Meg egyáltalán: egy rosszindulatú daganatnál kapja az ember a kemoterápiát és/vagy sugárkezelést, rosszul van tőle, kihullik a haja, ami már lelkileg is elég megterhelő. Mindezt végigszenvedi a család. A gyerekem kénytelen végignézni, hogy az anyja a szeme láttára haldoklik, hogy egy emberi roncs lesz, aki alkalmatlan az anya szerepre, nem tud vele játszani, örökké fáradt és fájdalmai vannak, olyan, mint egy sötét felhő, ami árnyékot borít egy kisgyerek egyébként vidám életére.
És még az is lehet, hogy hiába a kemo meg a sugárkezelés, nem segítenek, mert mondjuk előbb abbahagyják, mint kéne és nem sikerül a ráknak még a csíráját is elpusztítani, és aztán 1 év múlva pedig megjelennek az áttétek… De ha nem, akkor is vagy 10 évig ott lebeg az ember feje fölött a fenyegetés, hogy vajon minden rendben lesz-e a soros kontrollon. Nem is akarok erre gondolni!
De ha csak azt vesszük, hogy egy jóindulatú daganatot távolítanak el: kórházba kerülök, mi lesz addig Borival? Utána is még egy darabig vigyáznom kell magamra, nem emelgethetek. És mi lesz a picivel, aki még valószínűleg szopna?
De hát ne legyek maximalista, igaz? Örüljek, ha csak simán jóindulatú.
Örülnék is, mint majom a farkának.
Timili!
A hormontartalmú gyógyszerek, úgy tűnik, eléggé megosztják az orvostársadalmat. Vannak, akik nem ajánlják, éppen a daganatképzésben játszott szerepe miatt. Lehet, hogy nem bizonyított a dolog egyértelműen, azért mond mindenki mást.
A doktornő, aki most a májammal foglalkozik azt mondta, hogy amikor Magyarországon forgalomba kerültek a fogamzásgátló tabletták, ugrásszerűen megnőtt a (többnyire jóindulatú) májdaganatok száma. Ez statisztika, szerintem elég egyértelmű. De hát ez alapján sem lehet nyilván azt állítani, hogy 100-ból 100-nak valamilyen daganata lett, vagyis hogy biztosan daganatot okoz. Ha pedig már csak 10-nek, akkor az már sok ember számára olyan elvont, mintha nem is létező veszélyre hívná fel a figyelmet. Pedig az 10%! És ezzel szerintem sok orvos így van. És egyébként is azt nézik, hogy milyen haszonnal jár a gyógyszer bevétele. Ha valaki pl. babát akar és spontán nem sikerül, akkor, ugye, bármire kapható, még boszorkányszombatra is, csak hogy gyereke lehessen. Valószínűleg én is így lettem volna ezzel.
De jelen esetben spontán sikerült mind a két gyerekem, tehát úgy tűnik, nincs akadálya annak, hogy magamtól (vagyis hát inkább a férjemtől
) teherbe essek, így aztán az ember már inkább arra hajlik (hajlana, ha tudná a háttérinfót), hogy nem szedi be a hormonokat, inkább próbál pihenni, hátha úgyis megmarad a terhesség.
Ne értsétek félre, én is nagyon akarom ezt a babát és nagyon összezuhantam volna, ha elvetélek, de ha azzal "kecsegtetnek", hogy daganatom nőhet, akkor azt hiszem, inkább nem szedtem volna be. És nem biztos, hogy elvetéltem volna. Ha pedig mégis, akkor azzal vigasztaltam volna magam, hogy de legalább én élek és Borinak szüksége van az anyjára. És talán sikerül megint teherbe esnem.
Ezért voltam zabos Kósa dokira, mert egyszerűen megfosztott a döntés jogától. Egyébként ez jellemző manapság az egészségügyi dolgozók jó részére: egyszerűen nem tekintik „nagykorúnak” a pácienst. „Jaj, ez túl bonyolult!” „Nem kell ezt magának tudnia!” „Hát most ezt nem mondom el, mert túl hosszú lenne, de higgyen nekem…” Nem egyszer hallottam már ilyet. Mintha nem is a páciens testéről és egészségéről lenne szó.
Az MRI előtt is aláírattak egy papírt, hogy tájékoztatva vagyok a lehetséges mellékhatásokról, kockázatokról, stb. Ezt ott az asszisztens odadugja az orrom alá, hogy írjam alá. Puszta formalitás, amivel magukat védik. Persze, a doktornő, aki az MRI-t intézte elmondta a tudnivalókat, még azt is, hogy működik az MRI, de valahogy akkor is azt vártam volna, hogy ott, a helyszínen is tájékoztatnak. Vagy túl sokat várok el?
Ja, meg még egy dolog eszembe jutott, amit most nem értek.
Ugye rendszeresen csinának vérképet a terhesség alatt, nézik a májfunkciókat is. Viszont nekem a doktornő azt mondta, hogy pl. gyakran előfordul, hogy valakinek májzsugorodása van, mégis teljesen normálisnak tűnnek a májfunkciói, mert a máj töredéke is ellátja a funkcióját. Amikor már rossz a vérkép, akkor általában alig van működő májsejtjük ezeknek a betegeknek.
Akkor most hogy van ez? Ezek szerint semmit sem ér az a vérkép, amit néznek a terhesség során?
Mackooo