A mi történetünk, hét és félhónaposan kezdődik.. és hát jó régen, 1995-ben!
Azaz épp 18 éve. Szól arról mit is jelentett akkor az orvosi hivatás, és egy emberi nagyság.
Miért hét és fél hónaposan, kérdezheti a kedves olvasó...Azért ekkor mert addig minden rendben volt, minden vizsgálat időben, és rendben.
Január 11. szerda.. Akkor még jártak moziba az emberek, s bár nem emlékszem mit néztünk meg csak azt tudom, hogy a nejem pocakján tartott kezemnél olyan furcsa volt minden.. Nem rugdos úgy a gyerek mint szokott.. na jó elmúlt 7 hónapos, hát persze. Este nyugtalanul alszunk, másnap irány a védőnő.
Január 12. csütörtök. Nyugodjunk meg semmi gond, növekszik persze kevesebbet mozog.. De azért biztos ami biztos telefon Krizsa doktor úrnak, hogy hát úgy érezzük valami nem az igazi. Jön a leszúrás, irány a kórház azonnal! Egy első körös utazó táska össze volt készítve, de ne rakjuk be ez csak egy rutin vizsgálat lesz.
Amint beértünk, és megtaláltuk a doktor urat, azonnal ultrahang. Szerencsénk van, ma a 24 órás ügyeletes műszakja van. Valami nem stimmel az tuti, mert ctg-zni megyünk.. Ott sem stimmel valami. Nem tudjuk mi, de türelmesen várunk. Eljön az este, nyugodtabb a kórház mint a napi forgatag.. Nézzük meg ha egy kicsit terheljük az anyukát akkor milyen hatással van a babára. Lépcső le-föl sokszor majd megint a ctg! Nem, lettek jobbak az eredmények, és ez aggasztó. Nekem haza kell mennem, késő van, reggel jövök. Hajnalig a történet még megismétlődik egyre rosszabbak az eredmények, nincs értelme folytatni.
Reggel, 5 tagú konzílium ül össze mit legyen, hogyan tovább.
Értékelik a leleteket, és 3/2 arányú szavazásban úgy döntenek császározni kell.
Atya ég, de csak hét és fél hónapos.. Jó, én meg hét voltam, de ne már...
Elkezdődnek az előkészületek. Na de ki fog műteni hiszen a doktor úr már jóval túl a szolgálaton, nem kéne pihenni... Ő műt.. 1995 január 13-án 12 óra 13 perckor, az élet egy csodája látja meg a napvilágit. 2 kg 65 dkg és 43 cm. Azonnal az intenzívre viszik, a születési osztályzati aránya nem a legjobb, na de miért kérdezem én hamarosan.
Elhalt a méhlepény és a nyaka köré volt tekeredve a köldök zsinór. Az utóbbi szinte szokványos dolog, amint azóta olvasgatom, de egy 19 éves fiatal asszonynál a méh lepény elhalás, nem egy megszokott dolog. Nagyon ideges vagyok, a párom nagyon kába, én meg mennék az intenzívre befelé, de persze nem mehetek, és csak azt látom orvosok szaladnak jobbra, nővérek balra, hol ki az ajtón, hol be az ajtón. Visszanézek az életet adó kedvesemre, még kába de kérdezi, Ricsi jól van? Halkan mondom neki, az intenzíven van, de azt mondják minden rendben lesz! Mindkettőnk szeméből előtör a könny, s fogjuk egymás kezét félve a következő óráktól, de közben nagyon örülve gyermekünk születésének.
Elmúlik egy óra majd kettő is talán... mire doktor úr előkerül.
Elmondja a fentebb leírtakat, és az intenzíven történteket. Természetesen minden rendben, de az első 24 óra kritikus.
24 óra, máskor ez semmi de most. Este 7 óra kabátban a doktor úr, és megy be a páromhoz... és pár pillanat múlva lép hozzám. Kezet fogunk, látja az arcomon, hogy nagyon tanácstalan vagyok, és vigasztal. Nem lesz semmi baj. Köszönöm-köszönöm mondom többször is. De nem mondhatom elégszer, és az ajtón kifordulva még rám szól, apuka ne maradjon sokáig menjen haza és reggel találkozunk. Ne maradjak, hát mit tudnék csinálni.. de aztán rájövök tényleg nincs miért maradnom, az intenzívre nem mehetek be a páromnak pihenni kell.. Mit is mondott doktor úr APUKA.. És tényleg. A telefonom több alkalommal csörren, és persze én is hívom még azokat akiknek el kell újságolnom a hírt, de ez mindenkinél így van.
De az a 24 óra..
Tudom jó kezekben van, az egyik nővér kinyitja az ajtót, és mutatja ott van minden rendben... Persze látni nem látok szinte semmit, csak a nagy üveg dobozban egy kis test körülette műszerek figyelik minden lélegzetvételét.
Január 14. szombat.
Útközben elmélkedek, miért mondta a doktor úr, hogy holnap találkozunk, hiszen több mint 36 órát volt bent.. valamikor pihenni is kellene.
Reggel 8 körül érek be, lépnék be óvatosan a nejem szobájába, kérdezve a szobatársakat jöhetek-e.. De mondják várjak egy kicsit. Nem látom mi történik és a szobába, de hát nagyon egy férfi embernek nincs ott keresni valója... gondolom.. Leülök, és gondolkodom, hogy lehet az intenzívre kellene mennem. Végül maradok, majd negyed óra elteltével valaki ráteszi a vállamra a kezét, felnézek és meglepettségtől csak hebegek-habogok, jó reggelt doktor úr. De mire kimondom már mondja is, az éjszaka jól telt a gyerkőcnél minden rendben, a nejem is jól van. Már vigyorgok, és ámulok, hogy mire képes egy ember az én családomért. És persze nem csak Ő, hanem az intenzíven dolgozó nővérek, orvosok. De az a két nap és a jó döntések hozatala ilyen munkatempó mellett, ma is alig értem.
Így megy ez aztán még 10 napig, minden reggel a gyereknél kezd majd a páromnál, és persze minden este is, vagy azért mert ügyeletes, vagy azért mert haza megy. Akkor is hihetetlennek tűnt ami akkor és ahogyan történt, és ma visszatekintve is.
(Pár hónapra rá, talán fél évre kerestük a doktor urat, a kórházi számon egy szomorú hangú hölgy válaszolt a kérdésünkre. Krizsa doktor úr már nem dolgozik az intézetben, - hogy-hogy kérdeztük meglepetten, kirúgták volt a válasz..Aztán pár hónapra rá jöttek a hírek.. Felkérést kapott a Kháli intézetbe, ott fog dolgozni. A történetet innen már mások folytatják, akik hasonlóan boldogok, mert Ő segíti hozzá őket a föld talán legnagyobb ajándékához a gyermekhez!)
Január 23. délelőtt 10 óra.. Megkapjuk a papírokat, a dátumokat,, mikor és hol kell megjelennünk milyen vizsgálatok várnak ránk.. indulás haza, hét ágra süt a nap.. A II. sz. nőgyógyászati klinika be-kijárata nem rögtön a szabad ég, hanem sok lépcső és felette egy elő tető van.
Két lépéssel a föld felett lépkedünk le a lépcsőkön. Az utolsó lépcsőfokot elhagyva felnézve a szabad ég látványa tárul elénk, de az első lépés után meg kell állnunk, és papír zsebkendő után kutatunk. A mózeskosarat egy galamb megtisztelte.. Nevetünk.. na kis ember Te igazán szerencsés leszel!!
Új privát üzeneted érkezett!
