2001.11.23 23:13
Szerző: Anonymous
Sziasztok!
Nagyon érdekes azok véleményét olvasni egy ilyen igen komoly témában, akiknek VALÓJÁBAN halvány lila gõzük nincs a problémáról, mert még csak a közelében sem jártak, és pusztán a saját, teljesen megalapozatlan gondolataik körül forog velük a világ......most finom voltam és nõies. Elvégre én is lehülyézhetnék bárkit, csakhogy nekem nem ez a világhoz való hozzáállásom. Kislányom születése óta nagyon megváltozott a szemléletem a "fekete-fehér" véleménynyilvánításról, tanácsok osztogatásáról, stb. Szerintem mindenki ismeri azt a tipikus kismama helyzetet, amikor annak a védõnõnek kellene megfogadni a tanácsát, akinek nincs gyereke! Ugye, így már mindenkinek ismerõs a helyzet??? Te kinek a véleményére adnál, arra aki csak úgy mond valamit, vagy egy olyan anyának, aki már átélte mindazt (vagy nagyon hasolnókat) ami elõtted áll??? (Mielõtt bárki nekem esne a védõnõk védelmében, szeretném hangsúlyozni, hogy csak egy nagyon közérthetõ és átérezhetõ helyzetettel próbáltam hasonlatot alkotni erre a témára). Ugyanis a probléma megoldása, vagy lehetséges kimenetelek ismertetése, vagy valós info adása, stb. stb. legtöbbször azok kezében van, akik már maguk is voltak hasonló vagy azonos helyzetben és saját tapasztalatokból beszélnek, nem csak úgy a vakvilágba, moralizálgatva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ne szóljon hozzá, aki nem személyesen érintett, csak azt, hogy legalább számoljon tízig mielõtt "támadást intéz".
Én senkiben sem akartam bûntudatot kelteni (az már saját bevallása szerint is úgyis ott volt), és a szövegem sem ájtatos, inkább érzésekkel telinek titulálnám. Egyébként Fáma fogta az adást, és én neki írtam. Szerintem mindig érdemes meghallgatni az érveket mindkét oldalon, még akkor is, ha egyesek szerint az élet védelmében írott szavak ájtatosak. Lehet, hogy az élet maga az, csak nem vesszük észre, mert mint elefánt a porcelánboltban....
Továbbra is azt állítom, hogy senkinek a világon nincs joga elõre eldönteni, hogy mi a nagyobb szenvedés egy gyereknek, fogyatékossággal élni, vagy eleve halálra ítélve lenni. Az élet nem olyan, hogy aki egészségesen születik az úgy is marad és boldog lesz, aki pedig nem, az szenved egész életében. Ezt senki nem gondolhatja komolyan! Az, hogy egy problémát vállalunk vagy sem, az már rólunk szól, nem a gyerek érdekeirõl.
Az abortusz azért gyilkosság és nem szükséges rossz vagy kegyelem egy beteg gyermeken, mert MINDIG az anyáról szól: NEKED kényelmes-e egy "beteg" gyerek, TE akarod-e a gyereket, TE ettõl a férfitól akarsz-e gyereket, TE hogy érzed magad anyagilag, a TE körülményeid milyenek, belefér-e a TE kis világodba az a gyerek, aki éppen akkor, éppen attól a férfitól, éppen úgy jelzi, hogy részérõl szeretne megszületni. Mit szólsz hozzá TE? Akarod vagy nem?
És mivel TE vagy az erõsebb, a Te testedben van Õ és nem fordítva, sok mindent szólhatsz. Ezek közül választhatod az abortuszt is. Ami egy ember elpusztítását jelenti szépen kifejezve. (Gondolom, aki már szült, annak nem kérdéses, hogy mikortól "él" a gyereke...)
Szerintem nagyon tudatlan (értsd: fogalma sincs az abortuszról), aki azt képzeli, hogy abortuszra azok mennek, akik olyan buták, hogy teherbe estek mert nem még védekezni sem tudnak. (Katának külön leírnám, hogy nem, nem erõszakoltak meg, de nem csak ettõl lehet akaratunk ellenére teherbe esni!)
Ha felmérést készítenénk, hogy pl. a Magyarországon élõ összes ember közül hányan születtek kifejezetten tervezve (az anyák akkor estek teherbe amikor akartak), és hány "lett" csak úgy véletlenül, akkor magunk is elcsodálkoznánk a "véletlen" arányán!!! Szerintem 50 százalék fölött van. És innentõl kezdve kár ott megfogni a dolgot, hogy abortusz azért van mert nem, vagy rosszul védekezünk. Egyrészt nincs 100%-os védelem (errõl azok tudnának mesélni, akik pl. tabletta vagy spirál vagy óvszer stb. mellett estek teherbe), másrészt a cilkus alatt gyakorlatilag bármikor teherbe lehet esni (errõl pedig a nõgyógyászokat kellene meginterjúvolni a kétkedõknek). Persze mindenki ismeri az elméletet miszerint mikor a legvalószínûbb, ugyanakkor százezerszámra születnek máskor fogant gyerekek. Ez az a bizonyos "elszámoltuk magunkat" címû történet.
Ha valaki azon nõk közé tartozik, aki még soha, életében egyetlen egyszer sem mondta ki magában azt a mondatot a menstruáció esedékes napja után pl. 2 nappal, hogy "csak most az egyszer még jöjjön meg", "úristen, csak most ne legyek terhes", az nagyon nagyon mázlista. Én nem ismerek ilyen nõt, bár biztosan van. Szóval ennyit szerettem volna azok felvilágosítására leírni, akik szerint hülye az, aki kifejezett szándéka ellen esik teherbe. Nekem nem volt mázlim, kétszer sem. Katának külön leírnám, hogy nem szedhetek tablettát/hormonkészítményt (ciszta, folyás, hormonális zavarok alakultak ki többféle tabletta kipróbálása után is), a spirálról hallani sem akarok, marad a számolgatás és az óvszer.
Abortuszra akkor megy el egy nõ, amikor a nem akarás sokkal erõsebb, a "na jó, azért majd lesz valahogy", "majd megoldjuk", "belefér" stb. kezdetû mondatoknál. A racionális magyarázatok (nem vagyok férjnél, nincs pénzem, kitagadnának a szüleim, iskola, stb.) mind mind kifogás. Ugyanis ha lelkileg befogadó vagy egy magzat iránt (elfogadod, hogy meg fog születni hozzád), akkor semmilyen külsõ körülmény nem érdekel, mert ha igazán akarod õt, akkor azt tûzün-vizen át akarod. (Nemrég láttam a Fókuszban egy anya történetét, akinek a Gyámügy nem adta ki a kórházból a gyerekét, mert semmilye, szó szerint semmilye nem volt. Mégsem vetette el. Én a legnagyobb tisztelettel gondolok rá, és szerintem hülye a rendszer, hogy elvesszük a gyereket, ahelyett, hogy a nõnek adnánk segítséget). Az abortusz mindig belsõ körülmény, nem külsõ, csak ezzel nagyon nehéz szembenézni. Sokan tagadják. A tagadás ugyanis eltávolít a problémától. Nem kell beleérezned, nem kell igazán mélyen belegondolnod. Kívülre háríthatod az okokat, nem te vagy a felelõs, hanem a külsõ dolgok. Téged lehetetlen helyzetbe hoztak (mások/körülmények), tehát menekülsz, és mivel a körülmények rajtad kívül állnak, te nem tehetsz ellenük semmit. Ha bevallod, akkor persze sokkal nehezebb. Én is csak a második abortusz után jöttem rá, hogy mirõl is szól ez az egész igazából. És hogy van kulcs, de az belül van. Ha van az abortuszra készülõ környezetében olyan, aki ismeri ezt a kulcsot, az megmutathatja az irányt, de dönteni nem dönthet más. Névtelen hozzászólásához csak annyit, hogy egy tett után nem döntés vagy kedv kérdése, hogy lesz-e lelkiismeretfurdalásod vagy nem, hanem az csak úgy jön. Sokkal késõbb is jöhet a tett után, mondjuk miután évekkel késõbb a lelked mélyén megbántad. Mert ami akkor és ott tuti biztos volt, az évekkel késõbb már nem az. És ez nem csak ebben a témában igaz.
Az örökbefogadáshoz csak annyit: nem azért nem fogadnak minden gyereket örökbe mert nem elég jók (pl. fogyatékosok), hanem azért mert rossz a rendszer illetve az örökbefogadás nagyon bonyolult kérdéskör, és igazából én nem is vagyok otthon ebben a témában. De azt biztosan tudom, hogy nem viszik vissza a legtöbbször az örökbefogadott gyerekeket, és egy konkrét esetrõl tudok, amikor egy külföldi pár három (!) fogyatékos gyereket fogadott örökbe, mert testvérek voltak. A folytatást nem ismerem, de amikor elvitték õket, nagyon boldogok voltak a "szülõk".
Én nem tudok és nem is akarok bármilyen döntést/ítéletet hozni abortusz kérdésben vagy bárkinek az életében (bûn? jog? kinek a joga felsõbbrendû? orvosilag etikus? indokolt?), csak a személyes élményeimet szerettem volna megosztani, mert sûrû homály fedi a témát.
Én nem azért vagyok abortusz ellenes mert mások felett felsõbbrendûen ítélkezni akarok, hanem azért mert kipróbáltam, és nagyon nagyon nem ajánlom!!!
Emese