Sziasztok!
Van egy 7és fél éves lányom, aki gyógyult mutista. Szeretném veletek megosztani a saját tapasztalataimat, hátha segít az előre jutásotokban. A lányom, Petra, nagyon korán kezdett beszélni, 20 hónaposan már mondatokban beszélt. 2-2,5 éves korára, észrevettem, hogy szelektálja a családtagokat, megválogatja kivel áll szóba.(Ebben az időben váltam el az apjától, de ennek nem volt köze a szelektáláshoz). 3 évesen bekerült az óvodába, minden jól indult, beszélt, evett öltözött egyedül. 1hónap után, történt valami (az óvónéni megjegyezte, hogy ő egy zabagép, mindíg kér repetát (mindezt a gyerek előtt). Másnap már nem evett semmit. A szomszéd kisfiút jól ismeerte, vele járt egy csoportba, Ő volt a biztos pontja az oviban. A kisfiú 2 hétre lebetegedet, nem ment oviba, Petra pedig nem szólalt meg többet. Csal állt lemerevedett arccal, és hullottak a könnyei , vagy még az sem, inkább csak magában sírt. Nem köszönt a boltban, az orvosnál, a fodrásznál, az utcán, sehol, még a rokonoknak sem. Csak velem, anyukámmal, és a testvérével, illetve az édesapjával kommunikált, illetve az új párommal, akinek nagyon megnyílt.Az óvodában egy kislány véresre harapta a kislányom vállát, és Ő nem sírt, csak itthon. Tudtam, hogy baj van, elkezdtem a neten kutakodni( az óvónők szerint csak makacsságról volt szó), és rátaláltam erre a "betegségre". Kértem, az óvodát hogy adjanak papírt pszichológiai vizsgálatra (mert így ingyenes a terápia), ekkor már 3 éve nem evett nem öltözött nem beszélt az oviban. A gyerekre nemtudtam hatni, bármit ígérhettem neki, ő maradt ebbe az állapotban. Bementem az oviba hogy megetessem, tőlem sem fogadta el az ételt, a kínok kínját élte át az egész család. Sírt Ő is és én is. Elmentünk a pszichológushoz, mert féltem, hogy nemtudom iskolába adni, nemtudják a szintjét felmérni. A pszichológus mondta, hogy mutista, nagyon zárkózott, ezt mutatják a vizsgálatok. Petra szeretett hozzá járni az elején, mert játéknak fogta fel, igaz nem szólalt meg nála soha, csak épített, kirakózott. Egy nap kielemezte a pszichológus, úgy hogy mindent hallott ő is. Tudta, hogy baj van vele, könyörgött, hogy ne vigyem oda többet. Állandóan fájt a hasa, hányt, egy éjjel a párommal korházba vittük, bizonytalan hasfájás miatt. Nem találtak semmi baját, hajnalra összehányta magát, és megkellett ígérnem neki, hogy nem viszem oda többet. Kompromisszumot kötöttem Petrával, hogy ha ő elkezd váltoni akkor nem megyünk oda, ha marad ebbe az állapotba, mennünk kell, mert így nem mehet iskolába. Állandóan úgy csináltam mintha a pszichológussal beszélnék telefonon. Magyarul: Zsaroltam Petrát a pszichológussal. 2 hétbe telt, mire a tépőzárat becsatolta egy reggel az oviba, ez márciusban történt. Akkor úgy csináltam mint aki felhívja a pszichológust, és eldicsekszik neki, mekkora dolgot tett a Petra. Aztán mondtam Petrának, hogy júniusra átkell öltözni egyedül, mert ha nem, akkor egész nyáron oviba járatom, és Ő megcsinálta! A beszéddel nem haladtunk az oviban. De máshol igen. Pl szeptemberben amikor nagycsoportos lett, elvittem fodrászhoz, egész nap a köszönést gyakoroltuk. Tisztára mint DART VEDER úgy mondta ki nekem hogy csókolom, remegett a hangja, láttam a gombócot a torkában (és át is éltem, mert én is ilyen voltam picinek, tudtam mit él át, és azt is, hogy segítenem kell neki). Bementünk a fodrászhoz, nem köszönt, levágták a haját, kértem hogy köszönjön, és csak állt lefagyott arccal, könnyes szemekkel. Leültünk, és mondtam, hogy innen csak úgy megyünk el ha köszön. És egyszercsak kijött egy halk, dartvederes csókolom. Ő megkönnyebbült, mi pdig a párommal büszkék voltunk rá, dícsértük, és boldogok voltunk hogy megtört a jég. Elkezdett köszönni a boltban is, persze csak halkan, köszönt a barátainknak, de az óvodába nem értünk el változást. Szeretett volna egy újságot, amihez volt ajándék, ami neki nagyon tetszett. Mondtam neki hogy megkaphatod, bemegyünk a boltba, köszönsz és elmondod mit szeretnél, és megcsinálta! Elérkezett a nagycsoport, szintfelmérés az iskolába. Kimagasló lett az eredménye átlagon felüli az intelligenciája, és minden teljesítménye, csak egy baj volt, nem szólalt meg. Papírt kaptunk a pszichológushoz, akihez korábban jártunk. 2 hónapig magyaráztuk Petrának hogy meg kell majd szólalnia, mert nem mehet iskolába, ő ígérte, hogy megszólal, de én nem hittem el neki. Eljött a nagy nap, bevittem, kb 2perc után magára hagytam, a lányom megszólalt! Remegő hangon, de megszólalt, kintről hallgattam, hogy mindenre válaszol, igaz csak szűkszavúan, de beszélt. Nagyon büszke voltam és vagyok rá, ugyanis szeptemberben kezdte az iskolát. Az óvodában soha nem szólt senkihez úgy is ballagott el, csak állt és nézett.....várta, hogy szabaduljon onnan. A nyáron megtudtam, hogy egy ovistársa osztálytársa lesz, és nagyon féltem, ugyanis a berögződött nála nagyon az ovis dolog. Aki oda tartozott azokkal nem beszélt. Elmondtam Petrának, hogy egy kislány az osztálytársa lesz, nemtud teljesen tiszta lappal indulni a suliba, már első nap megkell szólalnia, mert ha nem teszi, akkor utána nemsok esély van rá, hogy megszólal, és akkor elküldik egy olyan iskolába, ahol csak ilyen gyerekek vannak, és az azt jelenti, hogy csak hétvégére hozhatom haza. Nagyon sírt, de tudtam, hogy megértette. Eljött az évnyitó napja, a gyomrom egy gombócban volt, Petra megígérte, hogy köszönni fog reggel. Végig mellette álltam, fogtam a kezét, és bíztattam, hogy szólaljon meg amíg ott vagyok mellette, essen túl rajta, utána már menni fog neki egyedül is, és arra kértem, ha a tanárnő kérdez valamit, akkor képzeljen oda engem, hallja a hangomat, ahogy azt mondom neki: Gyerünk kicsim, válaszolj!!!! Az évnyitón odament Petra a kislányhoz, aki az ovistársa volt, köszönt neki, és megkérdezte tőle, hogy lesz-e a párja. Így indult az iskola, és a Petrám új élete. Nagyon büszkék vagyunk rá. a tanárnővel is beszélt első naptól kezdve. Sőtt!!! Mesemondó versenyre jelentkezett! Megtanult egy hosszú mesét (úgy féltem tőle) kiállt az osztály elé és elmondta! Csillagos ötöst kapott, nagyon-boldoggá tett bennünket. Szerintem nekünk is bizonyítani akarta, hogy : Látod anya, megígértem, megcsináltam, beszélek a suliba! Még az arca is más lett, mosolyog a szeme is, azt hiszem, végre boldog
Az oviban borzalmas képek készültek róla, mégcsak nem is mosolygott soha, mostmeg csupa báj
Álltalában azt írják a szakemberek, hogy nem szabad erőltetni, megkövetelni semmit ezektől a gyerekektől, hanem pszichoterápiával kezelhető. Érdekes, hogy számomra ezt semmi nem igazolja(vagy nem olvastam utána rendesen?), ugyanis ezen gyerekek többsége 3 éves korukban már mutisták, és sokan 14-15 évesen is pszichoterápiára járnak, és szinte semmi nem változik. Lehet, hogy olvasás után úgy tűnik, hogy kemény, és szívtelen vagyok, követeltem, zsaroltam, hogy beszéljen, de ez nem így van. Keserves 4 évünk volt. Nagyon sok napot sírtam át én is és Petra is. Én főleg a tehetetlenségtől, a sajnálattól, az állandó idegesség, hogy agyonverhetik a társai az oviban, még vészhelyzetben sem szólal meg, ja és ami kimaradt, nem is vécézett az oviban. Reggel fél9-kor vittem, és ebéd előtt már mentem érte.
Említettem, hogy Én is ilyen voltam, csak abban az időben még nem volt divat a pszichológus. Az iskolában, volt hogy nemtudtam megszólalni, pedig mindent megtanultam, de nem jött ki a hang, csak az az átkozott gombóc volt ott a torkomban. Mondta a tanárnő, hogy akkor beírja az egyest, és bólogattam hogy jó. Aztán itthon sírtam, hogy pedig én tanultam. Aztán nemtudom hogyan, elkezdtem megnyílni, de az osztály szóvívője nem én lettem, de legalább nem neveztek többeet némának. Felnőttként pedig a beszédből éltem, üzletkötő lett belőlem, 40-60-100 embernek tartottam előadásokat, 2-3 órán át mindenki engem hallgatott, csak rám figyelt, és ez nagyon jó volt, büszke voltam magamra.