Megpróbálom megírni, mert nagyon le vagyok foglalva, ezért csak kutyafuttában írok.
A kiírt időponthoz képes 1 héttel túlhordtam Levikét, semmi jel nem volt afelé, hogy világra szeretne jönni. Minden ugyanolyan volt mint addig, csak egyre jobban fáradtam, aludni sem tudtam már az irdatlan nagy pocimtól. Nagyon szerettem volna ha magától indul meg, nem beindítva. De ez lett! Febr. 15-én reggel 8-ra mentünk be, teltház volt. Nagy frontok, miegymás, megtette a legtöbb leendő Anyucinál a hatását, kivéve nálunk. Kb. fél 10-re kaptunk egy nagyon csendes diszkrét szülőszobát. Doki többször odajött addig is bíztatott, h. nemsoká anyuci leszek én is. Nagyon rendi volt. Bemutatott a szülésznőmnek is (nem választhattunk) ő is szimpi volt rögtön.
Na végre, elfoglaltuk a birodalmunkat. Felöltöttem direkt erre a napra szánt háórucim, felfeküdtem a szülőágyra, ami egész kényelmes volt. Megmutatták a már zöld ruhát öltött Férjemnek a szülőágy mozgatását. Minden egyre izgalmasabb lett, mégsem féltem.
Dokim kb. fél pillanat alatt burkot repesztett. Cseppet sem fájt, inkább fura volt, ahogy dőlt belőlem a langyos magzatvíz. Húha- innen már tényleg csak babával a karomban távozhatok-gondoltam akkor.
Bekötték az oxit is, először csak lájtosan. Így fél 10-kor megkezdődött az én szülésem is. Kb. az első 1 2 órában cseppet sem fájt, ezért fokozatosan kezdték emelni az oxit. Gondoltam is, h. ha ez így marad, tök vicces szülésem lesz.
Aztán megérkeztek az első fájások is dél körül. Tyűűű, akkor már éreztem, h. ez nem lesz sétagalopp, és ezek még hol voltak a 3 percesekhez képest.
Drága férjem arcán a nyugtatgatás, és a tehetetlen aggódás elegye vegyült. Én hangtalanul tűrtem egész sokáig, amin magam is meglepődtem, hisz híresen alacsony a fájdalom küszöböm.
Szülésznőm, egy pár óra elteltével (biztos a fájdalomtól torzulni kezdő arcom láttán) ajánlgatni kezdte az EDA-t. Először nagyon elutasítottam, de ahogy az idő haladt, én a fájdalom is nőtt és sűrűsödött, meggyőzött. Jöttek az anesztesek, és irtó gyorsan, fájdalom nélkül beadták a szurit a "gerincembe". Férjem szerintem nehezebben viselte a tű látványát.
A fájdalom nem mondanám, h. megszűnt, de az elviselhető kategóriába lépett át. Dokim közben félóránként megkuksizott (ami egyre kellemetlenebbé vált), és jó hírként fél 4-kor közölte, h. 5 ujjnyira tágultam most kéne beindulnia a babának is.
Fájdalmaim újra erősödtek, mert a toló fájásokra nem hat az EDA érthetően.
Ekkor már kezdtem nagyon befordulni, nem segített senki és semmi, egyedül csak arra gondoltam, h. bukkanjon elő a drágám, hagy ölelhessem magamhoz. De egy furcsa rossz előérzetem is volt, immáron a 38. héttől, ami ekkor újra előtört. Ugye ki tudom nyomni??? Folyton ez lebegett előttem.
DOkim 4 körül megvizsgált és kért, h. nyomjak, miközben ő a kezével "figyelte" a baba fejét, h. jön e lejjebb. Sajna meg sem mozdult, nekem meg borzasztóan fájt, feszített bentről Levike. Ekkor dokim mondta, h. még fél órát ad Levinek és ha nem jön lejjebb akkor megyünk a műtőbe és császár. Úristen erre addig nem is gondoltam. Annyira a természetes szülésben gondolkodtam, h ez a lehetőség eszembe sem jutott. Bevallom, nagyon megijedtem, Férjem viszont nyugtatgatott, h. higyem el, minden rendben lesz. Az utolsó fél óra nincs mit szépíteni, szörnyű volt.
Doki jött is, vizsgált, nyomtam, ááááztam (akkor már nekem is megjött a hangom) és semmi.... Már jöttek is a műtősök, pakoltak át az ágyra, tolták belém az EDÁ-t ezerrel, bennem a félelem, és egyben megkönnyebbülés egyede vegyült. Most már kint lesz Levim, ez a legfontosabb. Sajnos innentől kezdve alig érzékeltem valamit a külvilágból, olyan fáradt, elcsigázott voltam. Hihetetlen gyorsasággal, pörögtek fel az események, egyszercsak már a műtöben voltam, az ablakon kívül Férjem figyelt. Pár pillanat múlva a bemosakodott Dokim is megérkezett, pörögtek forogtak, mesélték, h. Anyum kintről nagyon aggódik és puszil stb.Ezt jó volt hallani.
Aztán, nagy csend...én remegtem az EDÁ-tól de nagyon, pár pillanat és valami olyan amire mindig is vágytam, felsírt Levim, szinteahogy kivették blőlem.
Megkönnyebbültem, boldog voltam, és fááááááradt!
Még annyit is mondtak, h. jeszus , 4 kilós a baba, és hogy fért el ebben a lányban???
Viszont nem láttam, csak egy véres kocsiban valamit, és hogy Férjem ,nagyon mosolyog, úgy ahogy eddig sosem. Az Ő arcát sosem feledem el.
Pár perc múlva viszont, visszahozták nekem Levimet, bepólyázva, csodás nagy szemekkel, odatették a fejemhez, megpuszilgathassam. Így is tettem.
Olyan drága volt, és az enyém!!!!
Amikor rendbe tettek, kigurítottak a várakozó részre, és egyszer csak odajött mellém Apa, és Baba. Olyan édesek voltak! Az én családom!!! Boldogság öntött el, és földöntúli szeretet.
Aztán átgurítottak a folyosón ahol megláttam, Anyut és Aput, akik addigra már halálra izgulták magukat. Anyum arcára pillantva sírtam el magamat. Addig bírtam tartani a könnyeimet, de hirtelen a gyerekből Anyuka lett lánya, nem bírta tovább.
Begurítottak a szobámba és megpihenhettem végre. Ez volt az én szülésem, az én napom, a mi családunk megszületése.
Bárhogy is alakult, bármikor újra kezdeném, pont így!