Szia Évi!
Nagyon örülök, hogy írtál, azt hittem, senki nem veszi észre a topikot. Hogy találtad meg?
Nehéz eldönteni, hogy Nálatok is a mutizmus áll-e fent, és nyilván nem is az én dolgom. Az biztos, hogy sokféle fokozata van a dolognak, van aki még otthon sem beszél a saját anyukájával sem, és van, aki csak nagyon kevés esetben nem beszél.
Biztos érdemes lenne szakembernek megmutatni, de azt meg kell mondanom, sok tapasztalatuk sajnos nincs / ahogy a hasonló cipőben járóktól hallottam, illteve a saját bőrünkön is tapasztaltuk már/.
Nálunk elég későn derült ki, ugyanis csak 5 évesen került közösségbe Balázs. Addig is lehetett persze látni, hogy nem olyan, mint a többiek, nem barátkozott túl könnyen, de ebben is voltak jobb, és rosszabb időszakok. Volt, amikor messziről elkerülte a játszótereket, és csak sétálni volt hajlandó, ha levegőztünk, aztán ez változott, és a játszón is nagyszerűen érezte magát, barátkozott, idegen gyerekekkel is játszott. De senkinek nem válaszolt, ha kérdezték, nem köszönt már akkor sem / azt hiszem, akkoriban gyerekekkel még beszélt -ez olyan 3 éves korától 5 éves koráig tartó időszakra vonatkozik/.
Aztán jött az ovi, és soha egy árva szót sem szólt senkihez, jó sok idő kellett, míg egyáltalán elkezdett játszani / minden nap az ablakban ácsorgott, és nézte a többieket, és csak akkor kapcsolódott be, amikor a reggeli, és a foglalkozás lezajlott/. Akkor is, és azóta is úgy emlegeti az ovit, hogy nagyon szerette. Voltak barátai, de velük sem beszélt, viszont az összes gyerek elfogadta őt olyannak, amilyen, segítették, nem bántották. Ő is magától megtanult írni+olvasni, úgyhogy az óvónénikkel írásban kommunikált
Az ötödik szülinapjára meghívott pár ovis barátot, itt voltak az unokatesói is / velük beszél, és nagyon felszabadultan tudnak együtt játszani/. Egy idő után azt vettük észre, hogy / valószínűleg véletlenül/ megszólalt az ovisok előtt is, na mi is repestünk ám! Nagyon élvezte ő is, boldog volt, hogy sikerült. Sajnos nem volt folytatás, a nyári szünet után ott folytatta az ovit, ahol abbahagyta, nem beszélt senkivel, és ez így is maradt végig. Nem vett részt a szereplésekben, mondókázásokban, csak az olyan foglalkozásokon, ahol feladatlapokat kellett megoldani.
Meg kell mondanom, meglehetősen tanácstalanok voltunk iskolaválasztás terén, az egyértelmű volt, hogy emiatt nem maradhat az oviban még egy évet, hiszen értelmes, érdeklődő, tulajdonképpen iskolaérett, csak a szociális viselkedésével van gond. AZ is tiszta sor volt, hogy a sima körzeti iskolában előbb-utább megaláztatások, megszégyenítések sora várna rá, ami még jobban visszavetné. Így aztán máshol keresgéltünk, végül egy alapítványi sulit találtunk, fel is vették, és nagyon szeretjük. Sajnos itt sem beszél, de barátai már vannak, a tanítókat nagyon szereti, és az egy hatalmas változás, hogy mindenben részt vesz. Volt már kis szereplés is, abban is benne volt / persze hang nélkül/. Most épp van egy kis holtpont, úgy érzi, unalmas az iskola, kevés érdekes dolgot tanulnak, lassan haladnak / ez az egyik elvük: nem rohamtempóban tanítanak, kell egy fokozatos átmenet az óvoda és az iskola között, sok a játék, vizuális alkotás/. Igazságtalannak tartja, hogy a tesója délig van csak oviban, neki meg délutánig van suli. / pedig ő ilyenkor még bőven nem járt oviba, a tesójának meg kell, de ez sem vigasztalja/.
Ismerős, amit írsz a belédbújásról, nálunk is ez a helyzet, és az is megfigyelhető, hogy a jelenlétemben szorongóbbnak tűnik. Én sem értem.
Amíg ovis volt, azt mondta, neki ez így jó. AZtán egyre érezhetőbb volt, hogy zavarja a dolog, tenni szeretne ellene, de nem megy. Nyáron kitalált egy "segédeszközt": ha valakivel szeretne beszélni, akit rég látott, de egyébként szokott vele társalogni, mindig kell egy kis idő ehhez. Egy ilyen alkalommal nagyon türelmetlen volt már, mert még mindig nem sikerült a megszólalás, és mondta az unokatesóinak, hogy mondjuk együtt, hoyg ÁÁÁÁÁ! Ettől kijött a hang a torkán, és innentől már be nem állt a szája
Nem minden esetben sikerül ez elsőre, de azért eredményes. Persze ha nagyobb a gát, nem használ, pl. a suliban sem. Az első héten minden nap úgy ment, hogy na ma sikerülni fog. Kérte a tanítókat, hogy mondják az Á-t, de nem sikerült, és fel is adta
Igazából nem tudom, mi alapján szelektál, vannak emberek, akikkel mindig beszél, vannak, akikkel soha, és van olyan, akivel hol igen, hol nem. Ez utóbbi attól függ, hogy éppen mennyire felszabadult állapotában találkoznak.
Családtagokon kívül egyébként senkivel nem beszél.
Idegen helyen, illetve a suliban a fülembe suttog, ha akar valamit.
De vannak olyan felszabadult állapotai, amikor nem érdekli, hogy más is hallja, hangosan beszél velünk.
A saját nevét soha nem mondja ki, de most már azt is megfigyeltük, hogy se az enyémet, se az apjáét. / mármint a keresztnevünket/ És azt hiszem, nagyon nincs kibékülve saját magával, pedig mi mindig dícsérjük, babakorától kezdve az ügyességét, okosságát, szépségét
/ egyébként kétéves koráig teljesen nyitott, barátkozó gyerkőc volt, mindenkivel csacsogott, értelmes, okos volt, korán beszélt, stb. Ezután változott meg hirtelen, éppen akkor nem volt semmi hozzáköthető esemény, de lehet, hogy fáziskéséssel vette le a dolgokat-előtte pár hónappal voltak gondok, ami okozhatta ezt/.
Szerepjáték közben általában kitalált nevet ad magának, vagy a tesójáét veszi fel. És állandóan felnőttet játszik, dolgozik, vezet, ezek a fő játékok.
Most éppen nem járunk sehova vele. Sokat vártunk az iskolától, reméltük, hogy nem lesz szükség másra, csak a környezetváltozásra, de nem jött be
Jártunk pszichológushoz, de rövid ideig, mert elment a nő szülni, a fiam meg hallani sem akart másról. Ő javasolta, hogy menjünk lovasterápiára, az nagyon jó lehet. Ezzel szeretnénk most próbálkozni, ez az ötlet Balázsnak is tetszik.
Én is nagyon hosszú lettem, rövidebben nem ment
Írj még, ha tudsz!
Judit