2010.04.06 09:12
Szerző: ktc
Katica szüléstörténete
2010. február 17-én úgy telt az este, mint máskor. 9 körül lefektettem Borit, én is elaludtam mellette, fél 11-felé jöttem ki, akkor még fürödtem, majd leültem netezni. Fél 1-re elálmosodtam, lekapcsoltam mindent, s bementem aludni.
Amint lefeküdtem, már csuktam volna le a szemem, mikor jellegzetes pukkanást éreztem a pocakomban, majd csordogálni kezdett a magzatvíz. (Hozzáteszem, kedden az ultrahangon már jelezték, hogy Emő nagyon nyomja a burkot a kis kobakjával.) Higgadtan betétet tettem, ami pillanatok alatt elázott, ekkor úgy döntöttem, szólok a férjemnek, hogy pakoljuk össze véglegesre a csomagot. Ekkor már kezdtem érezni a méhösszehúzódásokat is. Így felöltöztünk, felkeltettük kicsi Borit, autóba be, majd irány a kórház. Hétköznap éjjel lévén szinte kihaltak voltak az utcák, így gyorsan beértünk.
Negyed 3-kor értünk a szülőszobára, elbúcsúztam kis családomtól, ők mentek haza aludni. A szülésznő kicsit hitetlenkedett, hogy előző csaszi után a dokink belement a hüvelyi szülésbe, aztán CTG-re tett bő fél órára. Szép, rendszeres 100-120-as fájásaim voltak már, elég rendszeresen és gyakran, szerintem kb. 5 percenként, de az időt nem néztem. Érdekes, hogy nem volt olyan elviselhetetlen a fájdalom. Közben a szülésznő adatokat kérdezgetett, még a fájások alatt is tudtam neki válaszolni. Aztán megvizsgált. Na, az baromira fájt. Mondta, 2 ujjnyira nyitva vagyok, csak még nagyon hátul van a méhszáj, az majd szépen előrejön. Átöltöztem, elfoglaltam a szülőszobát, papírokat töltögettem és fájogattam.
4 felé megint megvizsgált a szülésznő, megint fájdalmas volt, de már nem annyira, mert majdnem 3 ujjnyi voltam már és a méhszáj előrébb volt. Akkor hívta a dokit, hogy mi legyen – tekintettel az előző császárra. Megegyeztünk, hogy kérek EDA-t, azt bekötik, utána újra hívják, hogy mi a helyzet.
Háromnegyed 5 előtt kötötték be a fájdalomcsillapítót, 5-kor pedig megjelent a szülőszobában a dokink. Mondta, hogy már nem feküdt vissza a hívás után, hanem inkább bejött. Nagyon megnyugodtam, bár igaz, előtte is biztonságban éreztem magam. Doki is megvizsgált, még mindig 3 ujjnyi voltam. Elkezdett hatni az EDA, iszonyúan remegtem. 6-kor ismételték a koktélt, akkor már 4 ujjnyinál tartottunk. Tudtam kicsit bóbiskolni is, nagyon kellett már, hiszen előtte nem sokat aludtam. Doki 20 percenként benézett, megkérdezte, hogy vagyok, s biztatott, hogy nagyon szép a baba szívhangja. Tudta, hogy azért aggódom a legjobban, hogy vele minden rendben legyen, s abban a pillanatban a rossz szívhang dönthetett volna a császárról, minden más szépen haladt.
7 órához közeledve megint erősen kezdtem érezni a fájásokat, kértem az újabb löketet, de a doki a vizsgálat után azt mondta, már nem kapok. Pánikoltam, mert nagyon fájt (az EDA előzőleg elpuhított kissé) és nagyon fáradt voltam, de dokink tovább biztatott. Folyamatosan kérdezgették, nem érzek-e székelési ingert. Már nem mozdult el mellőlem drága dokikánk, viszont a szülésznőnek lejárt a műszakja. Elköszöntünk egymástól, sűrű elnézéseket kért, amikor átadott a másik szülésznőnek (Beának, a doki asszisztensének). Én csak azt sajnáltam, hogy nem fogja látni Emő születését, az egész éjszaka lényegét. Aztán egyik pillanatról a másikra beindultak a tolófájások, így a szülésznő velem maradt. Segítettek, hogy hogyan lélegezzek, nyomjak, folyamatosan dicsértek, biztattak. Úgy látták a vége felé, hogy a gátvédelem ellenére szükséges a gátmetszés, ezért volt vágás. Doki kézzel finoman segített a hasamnál (erre engedélyt kért), nem könyökölt, hanem mintha megtámasztotta volna Emő lábát, hogy könnyebben jöjjön, közben folyamatosan beszélt hozzám. Nem tudott volna rám könyökölni, hiszen végig ült mellettem, szó szerint kísérte a szülést. Fájásszünetben mindig kicsit megkönnyebbültem, utólag tudjuk, hogy amiatt, mert olyankor Emő visszacsúszott.
2010. február 18-án reggel 7 óra 37 perckor aztán egy erőteljes nyomásra kicsusszant kicsi Emőke. Akkor derült ki, hogy nagyon rövid volt a köldökzsinór, nem tudták rögtön a hasamra tenni, csak miután elvágták a zsinórt. Különben a hasamra tették volna és megvárták volna, hogy elálljon a pulzálás. Magamon kívül voltam a boldogságtól, csak azt tudtam mondogatni, hogy milyen gyönyörű! Kicsit velem hagyták, aztán elvitték tisztogatni és mázsálni. 2950 g és 51 cm volt. A szülésznő ekkor végleg elköszönt, nem győztem hálálkodni neki, hogy velem maradt. Számomra meglepő volt, hogy a lepény megszületésére nagyon kevés időt kellett várni. Nem volt nagy a lepény, de funkcióját végül is betöltötte. Reggel 8-kor boldogan hívtam a férjem, akkor keltek fel Borival. Mondta, megreggeliznek, beviszi Borit az oviba, s jön hozzám.
Kaptam egy kis fájdalomcsillapítót, mert a doki megvizsgálta a császáros heget belülről, semmit nem érztem belőle, pedig ettől rettegtem a legjobban. Szerencsére nem volt semmi sérülés sem a méhen, sem a szülőcsatornán. Összevarrta a gátmetszést, nem fájt, de nem is volt kellemes. Mondta, mennyire örül, hogy Emő magától elindult, s hogy sikerült a természetes szülés. És hogy letagadhatnám, hogy az előző császár volt, olyan jól csináltam.
Visszahozták gyönyörű pólyás kislányomat, akkor nem kértem segítséget a mellre helyezéshez (én naiv), a csecsemős elment a császáros műtőbe, s csak fél 10-kor jött vissza a babámért. Fekve nem ment a szopi, a szolgálatos szülésznő segített felülni, de úgy is csak 1-2 szívásra futotta, a pólyában és a galléros kisingben nem tudtam jól fogni Emőkét. A csecsemős fél 10-kor elvitte gyerekorvosi vizsgálatra, értem pedig jött a műtősfiú.
Pont jókor ért oda a férjem, akkor toltak ki a szülőszobáról, vittek át a gyermekágyas osztályra. Elfoglaltuk az ágyat, örültünk egymásnak, s türelmetlenül vártuk Emőkét. Fél 11 felé hozták, másfél órát együtt voltunk hármasban, s ismerkedtünk, aztán férjem elment Boriért az oviba, s délután együtt jöttek vissza.
A gyermekágyas osztályon töltött 3 nap egy másik történet... A lényeg, hogy vasárnap dél körül már itthon voltunk, immár 4 tagú családként!
Köszönettel tartozom a Természetnek, Emőkének, a testemnek, és persze fantasztikus orvosunknak és a szülésznőnek, Hatvani Ildikónak, hogy megélhettem a 9 hónapot, a nagy pocakot és a természetes szülést is!
Budapest, 2010. február 26.