Sziasztok!
Jó ötlet ez a topic, ha megengeditek, én is elmondom a tapasztalataimat.
Mindkét gyerekünket császárral szültem. A kislányunknál rendesen indult, de sehová nem haladt (túl nagy volt a baba, nem fért át a medencémen), s 16 órás szülőszobai tartózkodás után - aminek ugyan csak az utolsó néhány órája volt elég szörnyű - köttöttem ki a műtőben. Megmondom őszintén, akkor már egyáltalán nem bántam, nagyon kimerültem, főleg hogy akkor már 34 órája nem aludtam.
Hasi műtétről lévén szó, valóban nagyon fáj utána a vágás, engem is meglepett, mert erre nem voltam felkészülve, de hát az ember erőt vesz magán, ha muszáj (állítólag a gátseb sem kellemes, bár erről nem tudok beszámolni). A varratszedés után mindenesetre rohamosan javult a helyzet.
Mivel a kisfiunk még nagyobbra nőtt, vele már programozott császárra mentem, kipihenten, felkészülten, tudtam, mire számíthatok. Sokkal jobb élmény volt az egész, csak a gerincérzéstelenítéstől féltem jobban.
Úgy látom, hogy manapság nagy divat lett túlzott jelentőséget tulajdonítani a rendes szülésnek, és sok kismama valóságos tragédiaként éli meg, ha császárral kell szülnie. Valóban van az emberben egy hiányérzet, de nekem például ez egyáltalán nem okozott lelki törést, inkább hálát adok Istennek, hogy nem kellett meghalnom, mint régen oly sok anyának, hanem egészséges gyerekem született, akit felnevelhetek. Szerintem ez a lényeg.
A szoptatással sem volt semmi problémám, rögtön beindult a tejem, s rendesen szopizott mind a kettő, kisfiam most, másfél évesen sem hagyta még abba
Úgyhogy én inkább csak bátorítani tudok mindenkit.
A felkészülést azért fontosnak tartom, ha valaki szülni megy, mindenképpen készüljön fel előtte arra is, hogy esetleg császárral végződik; olvasson utána, kérdezze meg az orvosát, hogy mire számíthat stb. Nekem a kislányomnál nem maga a műtét volt a legrosszabb, hanem hogy nem készültem fel rá.