Hogyan születtem...
Temesvári Lili vagyok, és most elmesélem a születésem történetét. Picit több, mint 8 hónapot töltöttem anya
pocijában,és nagyon jól éreztem magam. Sokat ficánkoltam, nagyon kis mozgékony gyerek voltam, és sokszor
odadugtam a popimat anyának a hasfalához, hogy simizze meg. Aztán eljött az augusztus, és tudtam, hogy
lassan készülödni kell. 11-én elment a nyákdugó. Anya elkezdett kicsit aggódni, gyorsan összekészítette a
a hétvégén a kórházi batyút, és elkezdte befejezni a babasarkot. Augusztus 16-án ki is vette a szerdai
napot szabadságnak, hogy mindennel el tudjon készülni, mire jövök, leszedesse a műkörmét, és hasonlók.
17-én kedden még dolgoztunk, este pedig a kimosott gyerekruhákból 1 mosógépnyi adagot kivasalt anya, amikor
is kezdődött a "Harmadik műszak" a tévében, és gondolta lepihen kicsikét, és megnézni a filmet, majd utána
folytatja a vasalást. Én nem úgy gondoltam. Leüléskor egyszercsak placcs, 8:48-kor egy határozott csobbanással
elkezdett elfolyni a magzatvizem. Anya, a lökött most is röhögőgörcsöt kapott azon, hogy nem tudja
abbahagyni a folydogálást. Apa először megijedt, de aztán látva anya nyugodt, mondhatni vidám hangulatát
viszonylag megnyugodott, és kapkodás nélkül mentünk be a kórházba.
A kórházban az ügyeletes orvos és egy nővérke fogadott minket. Átöltöztünk, megvizsgálták anyát, és
mondták neki, hogy semmi jóval nem kecsegtetik, nem lesz egy gyors szülés, mert még majdnem zárt a méhszáj
és az én buksim is nagyon fent van.. Anya nem is lepődött meg, mert tudta, hogy abból jó nem sülhet ki,
hogy rihegve-röhögve fájások nélkül ment be a kórházba szülni, de még bizakodó volt. Bevonult a szülőszobára,
és hazaküldte apát, hogy pihenjen, mert az ő energiáira csak később lesz szükség. Persze apa még hajnalban
is sms-t irogatott nekünk, hogy mi újság, mire csak azt tudtuk válaszolni, hogy semmi. Az elején még voltak
is rendszertelen, kisebb nagyobb fájásfélék, amit a CTG is mutatott, de aztán azok is elmúltak. A szülésznő
mondta anyának is, hogy próbáljon meg pihenni, hátha holnap indul a mandula, de próbáljon meg valaki azon
az ágyon aludni! /3 részből áll, és mindegyik más magasságú./
18-án szerdán várakozó álláspontra helyezkedtünk. Nem igazán akart semmi történni, se fájás, sem semmi. Kaptunk
antibiotikumot, hogy magzatvíz nélkül nehogy bajom essen anya pocijában. A vizecském egyébként a születésig
folyamatosan csordogált, kisebb nagyobb intenzitással,úgyhogy anya állandóan betéttel a lába között rohangált,
de a bugyit nem nagyon húzhatta fel /persze sutyiban amikor nem figyeltek rá a szülésznők gyakran mégis
felcsempészte, de a következő vizsgálatnál megint lehúzatták vele/, ez elég muris volt. Reggel azért biztosd ami
biztos alapon megkapta anya az előkészítést /beöntés + bori - teljesen életlen műanyag nyavalyával/ És nem
ehettünk, nem ihattunk. Apa melózott, anya kicsit el volt keseredve egyedül, de igyekezett tartani magát. Ekkor
már nagyon félt anya a császártól, többször gondolt rá, hogy ennek az lesz a vége, de nem akart belenyugodni.
Szép lassan eltelt a nap, apa délután bejött, de éjszakára ismét hazaküldte anya és a szülésznő.
19-én csütörtök reggel 1/2 8-kor elkezdték anyának adni az oxitocint. Kaja nulla, ásványviz épp csak annyi, hogy óránként
egyszer egy korttyal megnedvesíthette, kiöblíthette anya a száját. Én remekül éreztem magam, a monitor rajta volt a pocin
és végig mutatta a szívhangomat, anya még mozdulni sem nagyon tudott, én viszont még javában ficeregtem, rugaltam az
oldalát. Gondoltam hátha ő is vidámabb lesz, ha én bulizok bent. Elkezdett fájdogálni a pocak ismét, már egész jól haladt,
először 5 perces, majd 2-3 perces fájások jöttek. Anya nem egy mazochista típus, de még soha nem örült úgy fájdalomnak,
mint akkor. A szomszédos szülőszobákon sorban potyogtak ki a babák, volt aki 2 óra alatt pity-puty meg is született. Én
meg türelmesen vátam...Aztán délben bejött a doki, megvizsgálta anyát, és kiderült, hogy a buksim még mindig nagyon magasan
van, és a tágulás nagyon szűk 2 ujjnyi összesen. Ekkor dokibácsi mondta anyának, hogy akkor 3-kor császármetszés. Anya erre
elsirta magát, itt volt egy holtpontja, mert nem szerette volna a műtétet, egyszerűen félt tőle. Azt gondolta,hogy egy
egészséges terhesség után egy egészséges nő simán meg tud szülni egy gyereket, és tiszta kudarcnak érezte az egészet, és
ugyan az alapjait tudta, ahogy mi történik egy császár alatt, de mégsem tudta, pontosan mire számíthat. Dokibá vigasztalta,
hogy csak a baba érdekében tennék. Aztán jött a "katonás" főszülésznéni, és ő mondta, hogy nem csoda, hogy ki van borulva,
ki van merülve a szervezete, adott neki egy sóoldatos infúziót, meg abba valami vitamint, és valóban jobb lett anya hangulata
is. De a kiborulástól még az addig létező fájások is elmúltak.Háromkor visszajött a doki, és közölte hogy konzultált a
főorvosbácsival, és ugyan általában 24, de max. 48 óra után nem várnak tovább, de mivel anya vérvételének eredményei jók
voltak, az én szívhangom meg aztán abszolút profi még egy éjszakát várnak, hátha beindulnak a dolgok maguktól, hanem, akkor
holnap tutti császár. Ekkor már anya is azon volt, hogy csak nekem ne legyen bajom. 3-kor levették az oxitocin, anya ehetett,
ihatott hajnali 3-ig, és még aludhatott volna is, csak ne lett volna az a rossz ágy... Közben ráadásul a szomszédos
szülőszobákban nagyüzemben jöttek a babák, üvöltöttek az anyukák, de még mindig nem kaptam kedvet a kibújáshoz. Bár volt
néhány kósza fájdigálás, de egyre gyengébben, úgyhogy hajnalban végül anya kikéretőzött a gyermekágyaskórterembe, és ott
végre aludt egy órácskát. A szülésznéni megpróbált buroksapkát repeszteni, hátha azért nem tudok lejjebb csússzani, de igazából
ez sem ért semmit.
Augusztus 20-án 7-kor ismét bekötötték ismét az oxitocint, és vártuk hogy lesz-e belőle valami. 10-ig semmi. Dokibácsi megvizsgálta
anyát és akövetkezőt mondta: Összefoglaljam egy szóban? -Reménytelen. Ugyan már 2 ujjnyira voltunk tág a méhszáj, de továbbra is
túl fent dorbézoltam, és rendszeres fájások sem voltak. Úgyhogy jött az előkészítés a császárhoz. Egy kis kapirga a pocakon az
életlen borotvával, újabb 2 véna eldurrantása után újabb infúziós granül (?) bekötése, valami szerek és inekciók, és egy kellemetlen
csípős érzéssel társulva a katérter bekötése. Apától már előtte el kellett búcsúzni, ő a csecsemősökkel várakozott abban a szobában
ahova majd engem visznek, ha megtaláltak anya pocijában. Anyát bekísérték a műtőbe ami légkondis volt, és ő ott nagyon fázott. Aztán
felültették a műtőre, és jött a spinális érzéstelenítés. Azért 2 kicsi szúrást érezett anya, és nagyon meg voltunk rémülve, annak
ellenére, hogy kapott valami jó kis nyugiszert is. Aztán elkezdődött a műtét, és a fertőtlenítőt még lefedettlenül kenték a hasára,
csak arra tudott gondolni, hogy reméli le fogják takarni és nem fog semmit látni. Aztán persze megkapta a zöld lepleket, és kicsit
nyugodtabban türte a dolgot, bár végig hallotta a dolgokat, mint a vészhelyzetben: pl.: az ott nagyon vérzik égesse el doktor úr, stb..
Aztán egyszercsak azt mondták: meg van a kislány! Az anesztes hölgy odasúgta anya fülébe: 11:13 van. Engem gyorsan elvittek. Fürdettek,
de csak elég későn sírtam fel, apa meg is volt picit ijedve. Fényképezett, viedózott, és természetesen szerelmes lett belém az első
látásra. Aztán bevittek anyához, aki pár pillanatig megérithentett, megpuszilgatott, és már vittek is az inkubátorba. A doki csak a
műtét végén mondta anyának: képzelje, nyakkendős volt a gyerek! Szóval a nyakamra volt tekeredve a köldökzsinórom. Talán ezér nem akartam magamtól lejjebb kúszni. De az is lehet hogy csak olyan jól éreztem ott magam? Naná, hiszen kicsi vagyok, de nem hülye!