Nekem van a világon - vagy Budapesten - a két legszuperebb dokim, ezt előre le kell szögeznem, azaz szövegeznem.
Szóval HSG-n voltam. Amikor az első HSG-t csinálták nekem, akkor ahogy már írtam, egyik ágyon feltették a katétert, a másikhoz kellett odasétálni, mert azon pedig ultrahangon követték a dolgokat. Akkoriban nem is nyomták végig a kontraszt anyagot, olyan szépen látszódott, hogy minden nagyszerűen ok.
Bementem a kórházba, ágyat kaptam meg miegymás. Írnom kellett a dokinak sms-t, hogy melyik szobában vagyok. Ekkor történt az első csoda - kaptam egy kedves válasz sms-t. Ilyen még nem fordult elő!!! Persze a doki késett, de ezt mindenki tudja, megérti...egy kórházban bármi előfordulhat. Kihívott kedvesen, hogy menjek vele, és ne legyek megijedve, mert csak beszélgetünk. Megkönnyebbülten mentem vele, de előre vetítem, hogy nemsokáig voltam megkönnyebbült. A beszélgetés igazán klassz volt, mert megnevettettük egymást... Megnézte a vérvételem eredményét, ami most olyan tökéletes volt, mint annak a rendje, és közölte, hogy vehetek még tartós tejet
Aztán adott egy papírt, hogy itt kell alláírnom, hogy akarom a magam mellett álló ... tudjátok, mint az esküvői szöveg. Én meg mondtam, hogy ezt nem írhatom alá,ezt jól át kell gondolnom, mire nagyon elcsodálkozott. Aztán mondtam neki, hogy írhatnám alá, amikor már egyszer elváltam...erre ő jót nevetett, én meg aláírtam. Ez a vicc persze ott sokkal jobban hangzott, mint itt.
Aztán jött a neheze. Merthogy ott fogott a vizsgálatra. Feltette a katétert. Én nem tudom ti hogyan voltatok vele, de nekem borzasztóan érzékeny a méhnyakam, és nagyon fájt. Azt mondta végig beszélgetni fogunk, amíg csak tart ez az egész, és valóban végig duruzsolt nekem. Aztán felülhettem, majd egy székre kellett ülnöm, mert volt még egy páciens, és neki is ugyanez a vizsgálata volt, tehát egy füst alatt akarta elintézni a kettőt. Utána jött a fekete leves. Merthogy ki kellett sétálni a lifthez, le 2 emeletet, át egy másik épületszárnyba. A doki kísért minket. Én egészen jól tudtam mozogni a katéterrel, és egészen büszke voltam magamra még akkor is, amikor valahogy hányingerem nem lett. Nem is tudom honnan jött, hiszen nem ettem semmit, de szóltam neki, hogy mi a helyzet, és akkor felajánlotta a karját is. Abba karoltam, de milyen jól tettem. A kezeim elkezdtek zsibbadni, a lábam alól kiszaladt a talaj, a szemem elé ereszkedett a feketeség. Pánikoltam, de ahhoz sem volt erőm. A doki duruzsolt, hogy kitartás, de szinte nem voltam magamnál. A röntgen egy olyan gp, amibe bele kel állnod, majd szép lassan a hátad mögött vízszintesbe megy át, ággyá alakulva. Nem tudtam magamról, így nem is tudtam hova kell állnom, mit kell csinálnom, csak öklendeztem, és ölelgettem a dokit. Na, gyors átalakították ággyá nélkülem azt a csodaszerkezetet, és a doki maga tett fel arra a fémágyra. Ahogy vízszintesbe kerültem kicsit jobban lettem. Aztán nyomta a kontraszt anyagot, ami nekem megintcsak komolyan fájt, mint egy heves görcsös menzesz. Amikor megcsinálták a röntgen felvételt, és mindent megnézett, kivette a katétert, én meg olyan jól lettem, mint annak előtte, de komolyan. Közben a folyosón várakozott a másik csaj, aki utóbb elmesélte, hogy először nem is értette hogyan lehetek én ennyire szarul, amikor vele egyáltalán nincs semmi (biztosan szimulálok, és csak pánikról van szó), de amikor időben ahhoz a részhez ért, mint én, ő is nagyon szarul lett. A doki később azt mondta, hogy ez attól van, hogy babrál a méhnyakkal, és közben a vérnyomás teljesen leesik, és innen ez a hányingeres összeeséses dolog. De basszus, ha ezt tudják, akkor miért nincs a röntgen mellett egy kezelő szoba, ahol tényleg csak egyik ágytól a másikig kell sétálni, hogy megelőzzük és enyhítsük a dolgokat, amikről tudunk, hogy jelentkeznek ennyi terhelésnél???
Megkértem a dokit nézzük meg uh-val mi van velem és a petémmel odabent. Isteni szerencsémre pont ő volt a délutános uh-s doki a klinikán, naná, hogy bekukkantott. Szóóóval azt mondta, hogy a jobb petefészkem úgy alszik, hogy kihallatszik a horkolása, megint bal oldalon van egy nagy tüsző, és akkor olvasta el a vizsgálat eredményét a központi számítógépben, ami azt tette nyilvánvalóvá, hogy sajnos nem átjárható az egyszem megmaradt petevezetőm sem. Teljes letaglózás, pánik és minden, de tartottam magam. Aztán mondta, hogy ez bizony lombik, elő is fog jegyezni engem OKTÓBERRE, merthogy van 250 betege, eddig havi 30 lombikot csinálhatott, ami szerencsére 45-re emeltek, és bizony mindenkinek ketyeg a biosz-órája, mindenki el van keseredve, mindenki gyereket akar, szóval nincs előbbi időpont. Ő meg éjt nappallá téve dolgozik, szóval nem tudja erőn felül sem vállalni. Ezt megértem. Még jött egy kósza ötlet tőle, hogy ebben az 5 hónapos várakozási időben csináltassak egy specialistával lapart - rávágtam, hogy hiszen az az én eredeti dokim ám - és ha sikerülne átfújni, akkor lehet előtte 1-2 inszemes hónapom. Azonnal, előttem felhívta a dokimat, AKI TUDTA, HOGY KI VAGYOK ÉN, min mentem keresztül, és konzultált vele. Jöttek mentek az infók, mire mondta, hogy egymást lebeszélték a műtétről, mert a dokim feleslegesen nem akar kitenni még egy laparos borzalomnak - nem lenne kívánt eredménye, csak szenvednék. Így ez is ugrott.
Kész voltam teljesen. Mert akartam én a loombikot eddig is, de valahogy megnyugtatott a gondolat, hogy addig is lehet próbálkozni, meg addig is van némi reményem stb. De ott rámzuhant minden.
Még egyszer beszaladt hozzám a doki beszélgetni, mondta, hogy nem tudja mikor, mert az nem rajta múlik de csinál nekem gyereket lombikkal, ezt megígéri. Bulldog módjára a bajt grabancon fogja, és nem ereszti, míg nem lesz megoldás, azaz baba. De hogy tegyem bele magam teljesen, mert csökkentem a maradék 30-40 százalékomat, ha nem merem.
Nem tudom merem-e. Az jár a fejemben, hogy 5 semmis hónap, nem is biztos, hogy sikeres lesz a lombik, mihez kezdek én ezzel az egésszel???
A párommal megbeszélgettük a dolgot. Elindítjuk az örökbefogadást, mert ha mi 3 gyereket szerettünk volna, akkor mégha ikreink is lennének a jövőben, akkor is elfér nálunk 1-2 "plussz" gyerek. Nagy család, nagy öröm, nagy gond, de mi szeretnénk.
De én akkor is kétségbe vagyok esve.
Bocs a hosszúságért!!