2009.03.25 22:06
Szerző: eveta
Nekikezdek, ha minden jól megy, van 2 órám megírni...
19-én délelőtt becsekkoltam a szülészeten, és elkezdtem futni a kötelező köröket, nst, aneszteziológus, kórházi ebéd, adminisztráció az orvosommal. 4 körül váltunk el egymástól, azért megjegyeztem neki, hogy vicces lenne, ha mégis beindulna 7 előtt a szülés. 5-kor jött a lányom, játszottunk, meséltem neki, viszonylag nyugisan elbúcsúztunk avval, hogy holnap már kistesóstul láthat minket. Rohantam föl a szobámba vacsorázni, mert 6-ig szabadott ennem, és már csúszásban voltam. A szobatársam császár után az utolsó éjszakáját töltötte bent. Nagyon megnyugtató jelenség volt, mert teljesen normális sebességgel mozgott, és 3 nap után hazaengedték, pedig még a tej sem lövelt be. Olvasgattam és folyamatosan ittam, mert éjfélig még lehetett.
Fél 9-kor elkezdtem émelyegni, ment a hasam is. Sétáltam egy órát, hátha elmúlik, de nem nagyon akart szűnni, ki is jött a vacsora, ahol bement. 10-kor fölhívtam a férjrmet, hogy feküdjön le aludni, mert helyzet van, elképzelhető, hogy valami lesz. Nagyon sajnált, vigasztalgatott, és nem nagyon hitte, hogy igazam lesz. Lefeküdtem pihenni, fél 12-kor úgy kellett kiugranom, hogy ne az ágyra menjen az újabb adag gyomorsav és víz. A szobatársam kirohant, hogy rosszul vagyok, én pedig perceken belül a szülőszobán voltam ctg-re kötve, hogy most mi van. 1 óra múlva kiderült, hogy bizony itt fájások vannak. Nem nagyon éreztem őket, annyira fájt a gyomrom, és nem voltak túl erősek sem, de 15 perces rendszerességgel jöttek a hullámok a papíron. Nagyon boldog voltam, hogy mégis nekem lett igazam, de a szülésznők azt mondták ne éljem bele magam, behívják az orvosomat, készítik a műtőt. Mondtam, hogy az orvosomat mindenképpen várjuk meg, nekem meg van ígérve, hogy ha beindul, szülhetek. Jó, jó, meglátjuk. 20 perc múlva bejött az aneszteziológus hasonló szöveggel, megbeszéltük, hogy spinál, de neki is mondtam, hogy nem lesz rá szükség, nyugodtan pihenjen.
Megérkezett 1-kor az orvosom, nagyon gyűrött volt. Nézegette a ctg-papírt, hát bizony ez szülés, a masinát egy percre se vehetem le, kapok infúziót, de amíg a kicsi szívhangja jó, addig minden menjen a maga útján. És ezt a hányás-hasmenés dolgot miért csinálom? Visszamentem a szobámba a cuccaimért, és fölhívtam a férjemet, hogy induljon, tényleg szülünk. Ő elkezdte hívogatni a 2 utcányira lakó apámat, hogy jöjjön, helyzet van, vigyázni kell a nagyra. Persze nem vette föl, a másik nagypapát kellett riasztani, taxit küldött érte Soroksárra, és ugyanavval az autóval robogott is hozzám. Az én okos apukám kikapcsolta a mobilját, megnyugodva abban, hogy reggel császár, nem kell már örködnie. Én meg vártam a férjemet, közben olvasgattam, a fájások maradtak 15 percesek, de a méhszáj bíztatóan kezdett puhulni.
A méhszájvizsgálatok eleinte sokkal kellemetlenebbek voltak, mint a vajúdás, amit nem túl hangos kiáltásokkal jeleztem is. Ekkor el kellett magyaráznom, hogy nem azért kiabálok, mert annyira fáj, hanem azért mert könnyebben viselem a bennem való turkálást, ha közben hangot adok annak, hogy ez rossz. Azt hiszem ekkor jegyeztem meg először a dokimnak, hogy talán ki kéne próbálnia, mielőtt azon vitatkozik velem, tényleg ennyire fáj-e. Ez később visszatérő motívum lett a beszélgetéseinkben.
A szülőszoba nem volt túl komfortos, nem volt benne egy normális szék, csak zongoraszék szerűek, kb 50 fokra volt felfűtve, a szülőágyat gyártót pedig kötelezném, hogy 1 hétig benne aludjon, hátha elgondolkodik. Úgyhogy vagy a két matrac közötti lyukban kucorodtam oldalra fekve vagy álltam, más pozíciót esélyem nem volt kipróbálni. A ctg miatt sétálni sem tudtam, támaszkodni meg a kézfejembe kötött infúzió miatt voltam esélytelen. A legzavaróbb egyébként a jövés-menés volt. Mászkáltak a szülésznők, cserélgették az infúziót, újra kellett zselézni a ctg tappancsokat. Minden ilyen alkalommal kizökkentem a ritmusból, és ez a ctg-n is jól látszott, macerától függően 10-20 perc volt, mire visszataláltam a fájásokhoz. Erre például álmomban sem gondoltam, hogy a szüléshez koncentráció kell, azt hittem, a fájások jönnek maguktól, tőlem függetlenül.
Teltek az órák, lassan ránkvirradt, elindult a 7-es busz, madarak köröztek a Sashegy felett. A kb 5 perces fájások között beszélgettünk a férjemmel, főleg arról, hogy a következő életemben inkább kenguru leszek vagy valamilyen más erszényes, mert aki ezt az emlős dolgot kitalálta, nagy fantáziával bírt, de valahogy mégis rosszul van kivitelezve az egész.
Már csak a műszakcserét kellett túlélnem főorvosi bemutatással és végre lehetett burkot repeszteni, annyira eltűnőben volt a méhszáj. ez reggel 8-kor történt. A víz szerencsére tiszta volt, és a fájások is szépen fölerősödtek 40 perc alatt. A szülésznő javasolta, hogy menjek el zuhanyozni, ez volt a legjobb, ami történhetett. Az a 15 perc a zuhany alatt annyi energiát adott, ami nélkül nem biztos, hogy végig bírtam volna. Így még 40-50 percet sikerült a 3 perces fájásokat állva végigcsinálni. Innentől kezdve 3,5 órát az oldalamon töltöttem nyöszörögve. Meglepően hosszú tud lenni 3 perc, még aludni is tudtam két fájás között. Sőt, a férjem szerint volt olyan fájás is, amit végigaludtam, jól látszott a ctg-n, hogy ilyenkor teljesen más alakúak a fájáshullámok, mint amikor ébren vagyok. Már nagyon a vége felé volt egy kis pánik, úgy tűnt, esik a baba szívhangja. 3-4 orvos nézte feszülten a monitort, számolta a pulzusomat, mire kiderült, hogy a gyerek szívhangja teljesen jó a fájások alatt is, csak elmászik az érzékelő fej alól, és ilyenkor az én szívhangomat méri a gép. A gyerkőc egyébként is folyamatosan mozgott, csodálkoztam is, honnan van ennyi energiája, mikor már jó ideje nem ettünk, nem aludtunk, leeresztették a fürdővizét, és 110-es fájások préselik lefelé.
Miután kiderült, hogy még mindig nincs baj, kaptam oxitocint , mert már vészesen fáradtam, jó lett volna még gyorsítani az eseményeken. Egy doktornő javaslatára kaptam egy adag nospát izomlazítónak és valami lórugásnyi fájdalomcsillapítót, amit később a dokim csak agyfésűnek nevezett. Ez meghozta az eredményt, elindultak a tolófájások. A hihetelen profi szülésznő gyorsan félrelökdöste az orvosomat, olajozott, és mondta mikor nyomjak, mikor lihegjek, így négy fájás alatt, vágás nélkül, 1 centis repedéssel megszületett Benedek 13 óra 40 perckor. Megnéztem a méhlepényt is, teljesen jó állapotban volt, semmi meszesedés, csak viszonylag kicsi. Úgyhogy megvan a titok nyitja, teljesen genetikus, hogy nekem ekkora babáim szülessenek, ami bíztató, ha még egy gyereket szeretnénk.
Rögtön a hasamra rakták a magzatmázas hajasbabát, egymásra néztünk, de többre nem voltunk képesek. A betapintás egyáltalán nem fájt, gondolom dolgozott a fájdalomcsillapító. Teljesen megnyugodva, ellazulva elaludtam a szülőágyon, ott ébredtem 3 óra múlva. Így a 2 órás megfigyelés alatt a férjem nézegette az alvó babát és anyát, majd csendben kiosont, és hazament aludni. Azóta sincs nap, hogy ne beszélne róla, szerintem most már ő is érti, miért akartam átélni a szülésnek ezt a módját.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerült olyan orvost találnom, aki engedte, hogy a saját utamat járjam, miközben 9 hónapig nagyon aggódott értünk, és nagyon vigyázott ránk.
És azért is szerencsés vagyok, hogy megtaláltalak titeket, sok gondolkodni valót adtatok a történeteitekkel, és sok energiát a biztatásotokkal. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az a "lelki munka", amit a segítségetekkel az utolsó 3 hétben történt velem, nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy Benedek úgy döntött az utolsó pillanatban, hogy ezt a kalandos utat választja a napvilág felé.