Hello!
Nem mondom a közhelyet: majd meglátod.. de így lesz. Semmi ijesztgetés nélkül! Biztos vagyok benne hogy simán veszed majd az akadályokat, és hamar beleszoksz
.
Szerintem beszéld meg jó előre a rokonokkal, hogy mit szeretnél. Mondd el nekik, hogy ez nektek fontos, és magyarázd el hogy miért. Pl mondhatod azt hogy a kórházban megnézik a babát, de az első két napban, ha lehet, akkor szeretnétek együtt tölteni, hogy összeszokjon az új család. Megszokjátok a babát, hogy mi minden jár vele..stb. Meghát ilyenkor még azt sem lehet kiszámítani mikor fog enni, aludni.. Ha mindenképpen erőlködnek, akkor mondd azt, hogy jó, eljöhetnek, de csak öt percig. Hidd el tényleg zavaró a sok látogató.. Bár lehet, hogy valaki szereti..
Miénk is apás volt! Az uram eleinte nem akart bejönni, mert még az orrvérzésem látványától is rosszul van. Én mondtam neki, hogy jó, nem erőltetem, de akkor behívom valamelyik barátnőmet, vagy anyut, mert nekem fontos, hogy legyen ott valaki, akit ismerek. Erre ő: azt már nem, akkor inkább bemegyek én!
Mondtam neki, hogy ha biztos benne, hogy bírja majd, akkor csak a fejemet nézze, ne a másik irányba...stb..
Erre a vége az lett, hogy végignézte a gátmetszést, a baba kibújását, a méhlepényt, az injekciókat, és még azt fájlalta, hogy nem vághatta el a köldökzsinórt!! Nagyon jól bírta!
Szülőszobát ő nem tudta végignézni! Azt mondta, hogy ő ezt képtelen nézni, meg hogy sokkal másabb, lightosabb élmény, mikor ott van, mint mikor másokét nézi. Ja, és a vajúdás alatt felváltva voltak benn anyuval, és mindig mikor bejött, akkor mondta, hogy sokkal rosszabb kint ácsorogni, mint bent, mert ott nem tudja mi van velem/velünk. Megnyugtatta, hogy ott lehet velünk, és látja hogyan haladunk. Én csak ajánlani tudom neki
. Bár ha a végén mégis másként dönt, ne erőltesd, mert az sem jó.. De gondolom ezt te is tudod.
No, bocs hogy megint okoskodok, de előjöttek a gyönyörű emlékeim
. Neked is olyan szép szülést kívánok, mint az enyém volt!!!
Félsz tőle?
Igazából a babakocsi cipelés, csak egy dolog. Ami igazán fárasztó az az állandó készenlét. Mindig ott kell lenni, és rajta tartanom a szemem. Vég nélkül pakolni utána a játékokat, harcolni minden egyes pelenkázásnál, és kitalálni, hogy most mi a baj. Hogy sosem tudom mikor ülhetek le egy fél percre.. Persze ezt sem panaszkodásnak szánom, és főleg nem ijesztgetésnek!! Mert ő az életem, nem cserélném semmire! Nem véletlenül akarok már olyan rég óta kistesót
. Csak most így várandósan már kicsit könnyebben fárad el az ember, mind fizikailag, mind lelkileg.. De amikor huncutul rámvigyorog, vagy kacag valamin, az feledtet mindent! Arról már nem is beszélve, amikor puszit ad /odatapasztja a nyálas száját az arcomhoz
/, vagy odaszalad, és átölel, belémfúrja magát.. Jajj, most megyek is , és szétpuszikálom
.
Mit dolgozol?
Exile