Sziasztok!
Igyekszem szorgalmasan követni benneteket - több-kevesebb sikerrel - de időm nincs írni. Ez elszomorít, mert jó ide tartozni és hiányoztok! A rám szabaduló szabad időt, mosással, főzéssel töltöm. Ja! És Panni és apu szeretgetésével!
Evvel még tartozom nektek:
41. terhességi hét második napja. Reggel 7-kor újra ctg, uh. Semmi fájástevékenység. 9-re dokim a harmadikra rendelt, hogy „bemutasson” engem és az esetemet Prof. Dr. Török orvosnak.
Aki egy gyors vizsgálat után felmérte a „terepet” (teljesen zárt méhszáj, de a baba buksija teljesen lent van már) és tudva, hogy gesztációs diabéteszem van és időben már mennyire előre haladtunk, azt javasolta, hogy nincs értelme tovább várni és a kockázatot fokozni… császármetszés! Nincs értelme a zselés szülésmegindításnak…
Csak sírni tudtam.
Laci beszélt és kérdezett helyettem. Igazi társ volt ebben a helyzetben is. Már ki is töltöttük az aznap estére szóló belépőmet az újszülött osztályra. Terhességem leghosszabb napja és éjszakája volt. (az ismert rendőr sztorival...)
Nagyon jó, hogy itt a várakozás vége, és ez így egy fix, és gyors lefolyású történés lesz, de nem erre készültem lelkileg...
Reménykedik az ember a végsőkig, meg hát a szülésnek nem ezt a fajtáját képzeli el magának egy nő, főleg akkor, ha a baba is "irányban" van, meg az anya is képes lenne a természetes szülésre...
Fél héttől tétova topogás a szülőszobán. Még mindig lassan telt az idő. Dokim sehol. Jól ismert ctg újra a pocakomon, kanül a kézfejemben, ahova csöpög valami isteni szirup, apu mellettem. Nevetgéltünk. A beígért fél9-re megjelent egy fiatal zöld köpenyes aneszteziológus, aki felkészített a részletekre. Hosszasan beszélt az előttünk álló feladatról, megnyugtató volt.
Negyed tíz körül jöttek hordággyal…jajj! Doki is megjelent, elnézést kért a késésért, de egy halaszthatatlan műtét közbejött. Innentől pörögtek az események.
Mindenki talpig zöldben körülöttem szaladgált. Anesztes doki volt ekkor még a főszereplő. Helyemre kerültem a műtőben, közben láttam a dokit bemosakodni, láttam, ahogy a férjem szintén zöld jelmezt húz… Sajnálom, hogy erről nem készült fotó.
Anesztes doki nekiállt a csigolyáim számolgatásához. Ez borzasztó élmény. Félelmetes. Közben próbált beszélgetni, beszéltetni, de csak csendben pityeregtem. Meztelenül, háttal a dokinak, a férjemnek, lábamat még lelógatva vártam a bizsergést és azt, hogy elönt a meleg. Pillanatokon belül megtörtént. Féltem. Semmit nem éresztem, csak egy kis bogarászást.
Gyors hanyattfekvés. Doki már a lábam közt fertőtlenítette a pocakomat. Nem éreztem. Még többen lettek körülöttem. Folyamatosan tájékoztattak, hogy mi történik velem és körülbelül mit fogok érezni. Egyszer csak nem kaptam levegőt – ezt is mondta előre az anesztes. Akkor jött az oxigén maszk. Még nagyobb pánik. Nem éreztem a testem, de láttam magam kívülről.
Laci közben puszikat dobált és fényképezett.
Időérzékem is elhalt a lábammal, de a teljes műtét idejét tekintve kb. egy harmad időelteltével, már meg is láthattam a gyűrött homlokú kislányomat! Gyönyörű volt és pöttöm!
Egy gurulós bevásárló kocsihoz hasonló „járműbe” tették, ami papírvattával volt kibélelve, avval emelte ki a csecsemős. Döbbenet volt látni, azt hittem kiszakad, ahogy kis batyuként összefogva emeli fel. És ott, az ablak túloldalán, ahol a most már apuvá érett férjem is várakozott, tisztává törölgették a kicsikénket. Addig engem varrogattak.
Lemérve, bepelenkázva, pólyába kötve újdonsült Apuka kezébe adták, majd kérték tőle vissza a műtőbe, hogy Anyukaként adhassak neki egy puszit. Amire ő nemet mondott. Alig adta ki a kezéből…
Nagyon be volt bugyolálva, de a bal kezét szinte nyújtotta a számhoz. A tenyerét pusziltam meg először! Csodálatos érzés volt!
Ismét lelassult az idő.
Igyekszem hamarosan hozzátok is szólni.
Anna