sziasztok, még nem jártam ezen a topikon (mindig azt reméltem, hogy nem is lesz szükségem arra, hogy másokkal erről beszélgessek)
én múlt pénteken vesztettem el a babámat, szegényke 8 hétig élt. sajnos nekünk kellett úgy döntenünk, hogy nem fog menni. anyagilag. nagyon szerettük volna, ha marad, de kilátás sem volt rá, hogy januárig felkészülhetnénk. belebetegedtem. ráadásul az első babánk volt. egy hónapig szinte minden nap telebőgtem ezért a párnám, nem bírtam felfogni, elfogadni, hogy mocskos anyagi dolgok miatt nem tarthatjuk meg (pedig saját lakásunk van)
úgy érzem elég nagy disznóság, hogy egyesek megpróbálnak mindenképpen lelkiismeretfurdalást kelteni minden nőben/párban, aki ezt választja, pedig általánosítani nem lehet! senki nem érezte azt a fájdalmat, amit én, amikor minden lehetőséget százszor átrágva végül beadtuk a papírokat! nem felelőtlenségből történt, mi igenis akartuk! védekeztünk és mégis. senki ne mondja nekem, hogy egy baba eltartása nem is olyan drága (volt, aki ezzel jött nekünk!). meg, hogy gondoljuk meg-így meg úgy. elegünk lett. nem hiszem el, hogy én vagyok az egyetlen,aki szenved,hogy rajta/rajtuk kívül álló okok miatt nem tarthatják meg.
a nők általában, mikor befejezik a terhességet, elkezdik a mamaságot. ehelyett én most gyűröm a vizsgaidőszakot és naphosszat a kisbabámra gondolok, arra, hogy iszonyúan hiányzik!!! annyira vágytam rá. szertettem, pedig nem is ismertem. sosem láttam, nem ölelhettem magamhoz. orvostudományokat hallgatok, a műtéttől nem féltem, pedig iszonyúan fájtak az előkészületek, és csak otthon döbbentem rá, mikor a párom hazavitt, hogy itt vége. nincs tovább. elvittük,de nem hoztuk haza a kicsikénket.
aztán jött a depi. kezdetnek egész nap bőgtem. szerencsés vagyok, hogy a párom mindig mellettem volt/van, és igyekszik visszahozni az életbe. aztán jött a következő fázis: már korábban megbeszéltük, hogy 1-2 éven belül újra lehet babánk, őrá már nagyon fogunk vigyázni. azonnal újra akartam babát, pedig a körülmények... attól könnyebbültem meg, ha elmentünk bababoltokba. furcsa, de így van. nem értem. most már jobban vagyok, bár mindig nagyon hiányzik a picurkám. (a családjainknak nem is mondtuk el, mert ők is már nagyon vágynak unokára, csak nehezítették volna a helyzetünket, nem akartunk fájdalmat okozni nekik, igaz, hazudni sem volt könnyű. ember lett volna, aki segít, de annyi pénzzel nem tudott volna segíteni senki. ez van.) ez volt eddigi életem legnehezebb időszaka. 26 leszek idén és 30 éves korom előtt akarok szülni szal bele kell húzni. az még olyan nagyon messze van, hogy babázhassunk. az én sztorim ez. szerintem nem vagyok ezzel egyedül.