Sziasztok!
Juli! Megnéztem a gyerkőceidet az albumban! Szépek, édesek nagyon! Ott még elég kicsik...
Messzire költöztök, vagy csak városon belül? És miért döntöttél a költözés mellett? Átérzem, hogy milyen mindent egyedül intézni. Nálunk akkor is én intéztem mindent, amikor együtt voltunk. Most legalább tudom, hogy csak magamra számíthatok, és nem idegesít a tudat, hogy lenne aki segítsen, ám ezt mégsem teszi.
Azzal kapcsolatban, hogy egyedül dönts a járólap és egyebek kiválasztásában, szerintem az a rossz, hogy nincs kivel megosztani a tervezés örömét, a válogatást, elképzelni közösen, hogy milyen lesz majd, aztán együtt örülni annak, ami elkészül.
Amit a nagylányodról írsz, az nagyon szomorú, és nehezen kezelhető helyzet biztosan. Nehéz a kis ártatlanoknak magyarázatot adni arra, hogy a szeretett személyek miért nincsenek körülötte. Én is tartok az ilyen kérdésektől. Egyszer teljesen meglepve láttam, hogy fejeket rajzol (oviban tanulta), és mondogatja közben nekem, hogy ez itt anya, ez ő maga, aztán az apukája... Vagyis a családja. Ilyenkor összeszorul az ember szíve, és gyűlnek a könnyei. Elmeséltem ezt az apjának, de őt nem hatotta meg a dolog.
Doris! Ahogy írod Te is meg Juli is, arra számíthat az ember, hogy hiába múlik az idő, a kérdések csak szaporodnak, főleg ahogy nőnek, okosodnak a gyerekek. És az ilyen helyzetekkel is nekünk kell megküzdenünk. Ők, az erős férfiak, az exek mossák kezeiket, és élik a gondtalan életüket. Engem ez nagyon felháborít!
Egyéként azt vettem még észre, hogy a kisfiam hangulata, viselkedése olyankor megváltozik, amikor oviban, vagy játszótéren megjelennek a kis barátainak az apukái. Akkor rögtön odajön hozzám, bújik, és úgy tűnik, hogy szomorú. Mert az övé soha nem jön. De nehéz ez! Azért is, mert nem mondja. Legalább beszélné ki magából!
Kirmon! Hazahozta végül időben? Ti közelebb, vagy messzebb költöznétek az exedtől?
Ötletem az nincsen, ill. van elképzelésem, de még én sem tartok ott, hogy megvalósítsam. Pontosan azt érzem, amit te! Bár egyelőre annyi könnyebbséggel, hogy nem sokszor jött, hogy elvigye. De amikor jött érte, akkor a szitu ugyanaz volt. Ő boldog, jól érzi magát, és egyszerűen elviszi azt, akit a világon a legjobban szeretek, féltek, és közben fogalmam sincs, hogy mivel traktálja a gyereket, mit mond neki, hova viszi (mert bármit mond is, nem tudok utánuk menni). És soha az elmúlt négy évben nem töltött el a gyerekével egy teljes napot kettesben, sőt az elmúlt évben alig látta, azt sem tudja, hogy miket szeret a gyereke csinálni, hogy kell kezelni, ha hisztizik, és a többi. És így bízzam rá. Miközben tudom, hogy amíg otthon volt, addig is előfordult, hogy ő, a felnőtt férfi megsértődött a saját gyerekére, és elhúzott otthonról. Bár az már a nőzős időszakában volt, így teremtett magának lehetőséget, hogy leléphessen. Viszont a gyerekkel szemben ez akkor is felelőtlen és gyerekes magatartás.
Szóval az elképzelésem az ilyen holt idő átélésére az lenne, hogy tudatosítsam magamban, hogy a gyereknek szüksége van az apjára, és próbáljak megbízni abban, hogy vigyáz a gyerekére, és hogy legalább ilyenkor jót akar neki, és foglalkozik vele. De ehhez az is kellene, hogy tudjunk egymással kommunikálni, megbeszélni legalább a gyerekkel kapcsolatos örömöket, gondokat. De ő ebből nem kér. Tehát rohadt nehéz.
Amit írsz, hogy a nevezetes telefonbeszélgetés alkalmával jelen volt a nője is, számomra is teljesen egyértelmű. A csaj megszimatolta a dolgot (visszajövetel), vagy közölte vele a férjem, ezután jött a harc, aztán a férjemnek bizonyítania kellett előtte, hogy semmibe vesz minket. Azt hiszi, hogy át tud vágni. De már a hangsúlyból tudom, hogy egyedül van-e, amikor velem beszél, vagy nem, tehát amit mond, az nem is nekem szól, hanem a nőjének!
A jelenlegi helyzetünkben attól tartok a legjobban, hogy bár eddig alig jött a gyerekéért, ha holnap meglesz a tárgyalás, akkor majd lobogtatja a papírt, aztán követeli esetleg két napra is. Azt nem élném túl. De jobb, ha előre nem izgulok ezen. Talán felesleges.
Az idézet nekem is tetszik! Nagy igazság.
Evazs! Jellemző, hogy mintegy le akarnak minket „fizetni” olyankor, amikor akarnak valamit. Nálunk az előjel az volt, hogy elkezdett pénzt küldözgetni a telefonomra.
Pedig ha igazán tisztelnének, és szeretnének minket, akkor nem ez lenne az elintézési mód. Erről már beszéltünk is. Miért nem próbálnak meg újra udvarolni, valahogyan visszaszerezni az eljátszott bizalmat?!
Ezek a férfiak tényleg átjáróháznak használnák nemcsak az életünket, érzelmeinket, hanem az ágyunkat is, nem törődve közben azzal, hogy a gyerekeik mit élnének át! Mennyire önzőek tudnak lenni!
Üdv Nektek: Évi