Kiemelt témák

Ja és még csak annyit, hogy a második babánk is 3430 grammal született meg. Ennyit arról, hogy a túl keskeny csípővel és szűk medencével nem tudok megszülni 3kg feletti gyereket. azt hiszem a mai orvosok és szülésznők egy része nem bízik eléggé a természetben!

Jaj Megymag. Ez nagyon szép volt. Hát megkönnyeztem azért én is.
Köszönöm.
Erőt adtál nekem is.

Dana

Hol szültél?

Szia, örülök, de nem akartalak megríkatni. Csak nekem tényleg ilyen érzéseim vannak, aztán őszintén leírtam. Neked is menni fog!!! Ráadásul te nem az ismeretlent várod, hanem már van tapasztalatod a spontánról. A kellemes szüléseidet keresd. Tényleg gondolkodtál már azon, hogy a harmadiknál befolyásolt-e valami korábbi negatív élmény? Ha sikerül rájönnöd és elfogadnod stb, akkor neked is klassz élmény lesz és örömmel várod a következő babádat. Én nagyon tisztelem azokat, akik négyet is bevállalnak. Csak most látom milyen nehéz lehet néha többel. Persze vannak akik erre születtek. Meg fel kell nőni hozzá. Én per pill. hulla vagyok, de úgy látom az ember mindig annyit visel el, amennyit az élet ad.
Egyébként Pécsett szültem a megyei kórházban.

Szia Megymag!

Hát kifejezett negatív élményem a második szülésem volt. Amit nagyon nehezen dolgoztam fel (évekbe telt) és olyan személyi konfliktus keletkezett belőle, ami biztos képezett egy negatív elemet. De nem annál a dokinál készültem szülni akivel a problémám volt (igaz napi szinten találkozhattam vele a kórházban) aznap amikor a kisfiam szívhangjai romlottak épp ő volt ügyeletben, de rám se volt hajlandó nézni (mondjuk jobb is, bár tőle akár el is veszíthettem volna a fiam) Másik ami akadályozhatta a sima szülést, hogy nagyon bennem volt, nem lesz már több babám. Mert 3-at terveztünk, és szerintem annyira akartam élvezni a kismamaságot az utolsó pillanatig, annyira bennem volt, hogy nem leszek többet kismama, hogy talán én magam kötöztem ezzel magamhoz a kisfiam (szó szerint is a köldökzsinórral), nem akartam elengedni...mert annyira szeretek pocakos kismama lenni. Ez a dolog ugye most is felmerülhet...erre kellene valahogy odafigyelnem hogy tudjam elengedni, akkor is, ha feltehetően ez az utolsó babavárási időszak az életemben.
Az biztosan sokat számít, hogy más kórházban készülök szülni, mint eddig, így nem találkozhatok azzal a dokival, aki anno megkínzott.
Kb ennyi jut eszembe most, megköszönném ha gondolataiddal, esetleg a jógás módszereddel tudnál nekem segíteni ezeket feldolgozni. Már ha lehet ezt így neten keresztül.

Ne aggódj, bele fogsz jönni a két gyerkőc ellátásába. Már unásig ismételgetem itt a babaneten, de nekem az a tapasztalatom, minél több gyermek, annál könnyebb velük.

Puszi

Dana

Hűű, ez bíztató, köszi. Már én is hallottam ezt, de egyelőre nem látom még tisztán. Nekem ez a kettő is nagy feladat most, pláne hogy mindkettő pelenkás még, s bár a nagyobb egyedül eszik, néha átmegy babába és akkor etetni kell, ami főleg akkor elég vicces, amikor egyszerre éhesek és az egyik szopizik a másik meg ebédelne. Logisztikázok rendesen. Általában egyszerre jön rájuk az ehetnék, a peluscsere, egyszerre kellenék- persze mindent meg lehet oldani, pl a kenguru itthon is nagyon hasznos. Nekem az fura, hogy az első nem szeretett kézben lenni már pici babaként sem, önálló volt, elnézelődött. A kicsim meg pont fordítva, az első perctől annyira ragaszkodik hogy szinte levakarhatatlan... irtó anyás. A védőnő azt mondta, ez a normális, csak az első azért volt ilyen, mert a császáros gyerekek ált. ilyenek, hiszen korán el lettek szakítva, és nem volt átmenet. Persze ez nem okoz gondot a gyerek fejlődésében stb, mert a családi szeret úgyis pótolja - de azért tudjak róla. Lehet hogy van ebben igazság...Ő most is olyan kis vállalkozó önálló alapban.

A másik: sztem tuti igaz amit írsz! Én is így voltam az eslő terhességemmel, minden pillanatát élveztem és sajnáltam hogy már vége és ki tudja leszek-e még pocakos. Én sem akartam elengedni útjára a babát - és neki is a nyakán volt a zsinór...

Szerintem te teljesen jó úton haladsz önmagad és a problémák meg - és felismerésében. Szerintem az nagyon fontos, hogy ezekkel tisztában legyünk, beismerjük saját tévedéseinket, BOCSÁSSUNK MEG MAGUNKNAK ezekért (!) Mert az akkori fejlettségi szintünkön ezeket a hibákat el kellett kövessük valamiért - ha másért nem azért, hogy tanuljunk belőle önismeretet. Megfogalmazzuk az összes rejtett és nem rejtett félelmeinket. A szorongásunknak nevet adjunk, hiszen a szorongás tárgytalan, míg a félelem konkrétan valamitől való félelem - így az már nem is szorongás, hanem konkrét félelem, aminek neve van, így jobban fel lehet dolgozni. És végül ne küzdjünk ellene, ne nyomjuk le, mert akkor a félelem a tudtalattinkban (a csittában) landol, ahonnan a megfelelő élethelyzetben (pl. szülés) feljön és befolyásol, hanem fogadjuk el, hogy az a mi félelmünk, öleljük magunkhoz, mint egy jóbarátot - így már nem is lesz olyan félelmetes és engedjük el. Próbáld ezt csöndben, behunyt szemmel (esetleg egy meditálós zenére, jógazenére) és miközben elengeded láss magad előtt pl. egy lufit, képzeld el ahogy van egy színe, a kezedben fogod és egyszer csak elindul felfele és száll-száll fel magasba. Az a lényege, hogy miután konkretizáltad a félelmet, nem szabad érzelmileg belemenni, csak megcsinálni amit írtam. Próbáld ki, talán segít! ja és ezt szülés közben is meg lehet csinálni, hiszen ott is feljöhetnek közben negatív gondolatok. Így szépen meg lehet tisztítani az elmét.
Van erről egy hasonló link, nézd meg, ha érdekel, sztem érdemes:
http://www.jogaszules.info/felelmeink.html

Szia Megymag.

Nem igaz hogy a császárs babák ilyen nem bújósak és nem szeretnek kézben lenni. Ez főleg az első babákra jellemző. Mert még Te is más vagy, te is tartózkodóbb vagy mint anya. Azért távolságtartóbbak az első babák. Nekem Emese éppen ilyen baba volt, mint a te kisfiad. Volt, hogy akkor nyugodott meg és aludt el, mikor kimentem a szobájából...amíg próbáltam altatni, nyugtatni, érehetően zavartam. Hát nem esett valami jól az anyai lelkemnek...és ő ugye nem császáros...ehhez képest a császárs fiam olyan bújós, udvarlós, hízelgős...hogy csak na. Imád velem aludni, összebújni, puszilgat...hihetetlen. És Juli lányom is igazi ölelős baba...ő hordzókendőben nőtt fel...Emese a mai napig zárkózottabb és lassabban oldódik, nehezebben fejezi ki az érzelmeit, illetve zavarba jön ha mndjuk megölelem...de én is..vele mindig más lesz ez, pedig tudom éppen úgy igényli az ölelést, simogatást mint a többiek csak ezt nem tudja lyan könnyedén a tudtomra hozni...és sajns sokszor rosszul is értelmezem a jelzéseit...még mindig.

Na most megint kezdem érezni, hogy nehezemre esik a ksifiamat (aki az imént leírtak szeritn nagyon kötődik hozzám) kicsit eltávolítani magamtól. Ki kéne őt tenni például az ágyunkból, mert meglehetősen útban lesz, ha itt lesz a baba...de nem megy...át kéne őt szoktatnom a gyerekszobába például...de csak halogatom. Ez megint nem jó. és mindig mikor látom mennyire szeret mellettem lenni...újra eszembe jut, mennyire rossz lesz neki ha elmegyek pár napra...na ezeket kell nekem feloldanom valahogy. És lehet hogy már érzelmileg belementem ezekbe...az nem jó, ugye? Tudsz erre valamit mondani?

A linket mindjárt megnézem
köszi
Dana

háát, neked elhiszem - van összehasonlítási alapod. Mondjuk Ábelra nem jellemző hogy szeretne egyedül lenni, meg nehezen oldódna, épp fordítva- mindenhol feltalálja magát, ezért mondom hogy önálló, igazi kis társasági lény, már most. De babaként nem igazán szeretett kézben lenni. Puszilgatás, ölelés nincs ellenére, de csak akkor és úgy ahogy ő akarja - akkor viszont nem lehet tőle kijönni este 1000 kéz-, láb-, és ujjpuszi után se.

Lehet hogy jobb lenne pici fiadat miahamarabb átszoktatni. Márcsak hogy neked se okozzon ez szorongást. Azt hogy érzelmileg ne menj bele, nem így értettem, ahogy írtad, henm úgy, hogy ha meditálsz ( amit szintén meg kell tanulni, gyakorolni) és közben feljön egy gondolat, érzelem, esetleg félelem formájában, akkor azt a gondolatot csak figyeld meg, de ne menj bele érzelmileg, csak ereszd el. Szépen, nem erőszakkal.
32 hetes vagy, még nem késő valami ilyen foglalkozásra elmenni, ahol megtanulsz egy kicsit meditálni. Én ezt mondjuk jógán tanultam, de ha előtte nem jógáztál, akkor ne most kezdd el. Viszont a kismamajógával bátran próbálkozhtanál, én jártam arra is a rendes jóga mellett, kb ilyen idős tehesen néztem el oda, mint te most, amikor a rendes jógából már sokmindent nem tudtam csinálni a pocak miatt. Annyira jó volt!!! Nézz el te is. Ha pesti vagy, ott biztosan több lehetőség is van. Nagyon pozitívan befolyásolja a szülést!

fura, hogy másokat nem érdekel ez a topic. Vagy csak olvasgatnak, mint én anno!
Gyertek minél többen! Ha van olyan akinek már sikerrült, az is, hogy bíztathassuk a többieket. Nekem is jól esett volna nem is olyan rég...

sziasztok!
én vagyok de még nem merek belegondolni a szülésbe!
de erőt merítek belőlletek

Szia megymag és betti!

Jelentem tegnap sikerült a kiságyat eltenni, ma hozzák fiam új ágyát, de egyelőre még maradhat a mi szobánkban.

ma már nem aludt mellettem. Szóval alakul a helyzet. Jógázni sajna semmi esélyem járni, esztergomi vagyok...itt nincsenek ilyenek. Talán sima jóga volt...de az mst nem aktuális...mindegy majd próbálk magam eljutni a megfelelő relaxációs állapotba...talán fog menni.
Köszi

Igen, érdekes hogy még mindig kevesebben vannak azok aki a sima mellett döntenek a császár után, a többség szó nélkül belenyugszik az orvosi álláspontba és nem vágyik a sima szülés után. Rám is úgy néznek még mindig mint valami ufóra, hgy ilyen vakmerő vagyok. MOndjuk kevés az olyan kórház ahol vállalják is az ilyen kismamákat...sokat kell utánajárni...és sok kényelmetlenséggel és áldozattal jár. De érdemes meghozni szerintem ezeket az áldozatokat.

Betti!

Írd le az eddigi élményeidet, az az első lépés a siker felé...és azért már a várandósság felén túl vagy...érdemes már gondolkodni a dolgokon, hidd el!!!!

Dana

Sziasztok!

Olvasok én is, csak írni sosincs időm.

Betti!
Szerintem sem jó csak sodródni! Írj, mi van veletek!

Dana!
Keve még velünk alszik. Mi ki akartunk költözni mellőle a terhességem alatt, mikor megérkezett a szép új ágy, akkor két éjszakát benne is töltöttünk, de nem bírta a lelkem nélküle, úgyhogy visszamentünk mellé. Én sem tudtam még elengedni, és szerintem ez nem baj. Arra is gondoltunk, hogy amikor majd látja, hogy a baba meg ott lehet velünk, nehogy féltékeny legyen.

Megymag!
Jó, hogy írtál, fontosak a tapasztalatok! Nekem is nagyon sokat segített, hogy rájöttem, mik gátoltak. Én ennek tudom be azt is, hogy a második szép élmény maradt.

Sziasztok!
Új "tag" vagyok, most kezdtem olvasgatni a hozzászólásokat. Örülök, hogy Rátok találtam, mert hasonló cipőben járok. Most vagyok a 36. hétben, második babánkat, Villőt várjuk. Bálint 2006. nyarán született császárral az I. sz. Női Klinikán, ahonnan nemrég dobbantottam annak reményében, hogy másodszorra sikerül... Eléggé izgulok, meg reménykedünk is, szerencsére sikerült egy támogató csapatra találni a Szent Imrében. Jó olvasni a leveleket, hogy van akinek sikerült:) és hogy mások is vágynak a természetes szülésre. Én egyszerűen nem tudtam elfogadni az "előző is az volt" véleményt, bár tudomásul veszem, hogy sajnos nem olyan sima ügy.
Szóval én már itt vagyok, bíztassuk egymást:))
rita

Szia Rita!
Kinél született Bálint? Miért volt császár? Most kiknél fogsz szülni? Mesélj!

De jó, hogy ennyien lettünk!

Betti, gyere, mesélj magatokról. Ahogy Dana írta, ez az első lépés. Merj csak belegondolni. Biztos másként szeretnéd és izgat a dolog, ha rátaláltál erre a topicra - ahogy én is:)

Rita! Akkor te is csak a végén váltottál, ahogy én is, bátor döntés, de egészen biztosan helyes! A támogató csapat már fél siker - hiszen ha bízol bennük, akkor jobban el is tudod engedni magad meg a babádat az úton.

Dana! Akkor csak sikerül megtalálni mindenkinek a helyét. Hogy fogadta, hogy kikerült a nagyágyból? Majd mesélj.

Egyébként az általános és hivatalos orvosi álláspont sztem az, hogy császár után sima szülés lesz, ha nincs kontraindikáció. De valahogy az az érzésem sok doki igyekszik ilyet találni. És valljuk be majd' mindenkinél lehet erre vagy arra hivatkozni miért ne legyen sima. Hol a hegvastagság, hol a gyerek mérete, a medenceszélesség, vagy akármi. Persze nem azt akarom mondani hogy ha egyértelműen császár kell, ne az legyen, mert a baba egészsége mindennél fontosabb, de azért bízhatnának jobban a természetben meg az anyákban. Márcsak azért is, mert ha valaki bíztatást kap, akkor maga is jobban elhiszi, hogy sikerülhet. De hogy is lenne a dokik többsége ilyen, ha már egy első sima szülésnél is sokan a patológiást keresik nagyítóval? Bocsánat azoktól akik nem ilyenek, de én spec sok ilyennel találkoztam. Megfordultam jópár szülésznél ezalatt a kb 3 év alatt és kevés az aki lazán de mégis bizakodva áll hozzá. Félnek vagy mi, nem tudom.

Dana, talán sikerül mégis valamit találni a környéken. Biztosan nincs kismamajóga arrafelé? Most már nagyon kezd elterjedni. Esetleg valamilyen egyéb relaxációs tanfolyam? Azért Eszetrgom nem olyan kicsi, vagy?

Dr. Csabay Lászlónál született Bálint. Azért lett végül császár, mert túlhordtam 10 nappal, kétszer is próbálták indítani a szülést, másodszorra olyan rossz volt a szívhang már a legelején, hogy rögtön műtét lett belőle. Most Barna Péternél fogunk szülni, hozzá sikerült átjönni a Szent Imrébe. Akkor úgy gondoltam, hogy Bálint nem is születhetett volna meg hüvelyi úton. Ezt mind a mai napig tartom is, viszont egyre inkább hiszek benne, hogy nagyon nem mindegy a mentális háttér és környezet, amit a dokival és a (ha van választott) szülésznővel sikerül kialakítani. A klinikával ez volt a fő problémám, hogy - ahogy megymag is írtad - a patológiás esetekből indulnak ki, hisz sajnos találkoznak elég ilyen kismamával. Én főleg amiatt váltottam, hogy legalább az esélyt kapjam meg úgy, hogy közben partnerként beszélnek velem, és tiszteletben tartják azt, hogy fogllakozom a témával és szeretnék bízni magamban. Az orvos egyébként nagyon részletesen elmagyarázott mindent pro és kontra, ezek után rám bízta a döntést.

Jaj de jó Rita hogy idetaláltál. Örülök nagyon.

Lidkének köszönhetően most olvasom INa May Gaskin könyvét az Útmutató Szüléshez címűt. Hát mit nem adtam volna, ha ez a könyv már az első babám előtt a kezembe kerül.
A legfőbb gond pontosan a bizalom...hogy a nő alkalmas arra, hogy megszülje a babáját természetes módon. Valóban az egész terhesgondozás arról szól, van-e valahol baj...mindenki azt keresi. De egyetlen egyszer nem esik szó arról, hgy mi a szülés...milyen az, milyen lelki útja van...úgy megy be az ember szülni, hogy várja a szülészorvostól,. hogy menet közben mondja mit kell tenni. Mi fog következni. És maximálisan elhisszük hogy neki van igaza. És most látom be például...hogy mikor a dokik szerint eljött az ideje a nyomásnak, akkor még nem jött el (két sima szülésemből egyszer sem, pedig az elsőt még egész jónak mondhatom) mindössze a kitolási szak előtti átmeneti szak érkezett el, de ők már nyomattak...és annyira zavart, hogy nem értettem mit csináljak....és persze hogy nem értettem...mert nem engedték egy percig sem, hogy a testemre figyeljek, hanem a külső vezényszavakra kellett figyelnem...az említett könyvben erre egy jó hasonlat...próbáljon valaki úgy kakilni egy idegen helyen, hogy körülötte álló idegenek kiabálva diktálják mikor és hogyan nyomjon....hát köszi...csoda ha reped a méhszáj, ha nem megy, elakad...áááá gyerekek...ez nem könnyű.
Nagyon rá kell hangolódni lelkileg, hogy az ember el tudja engedni magát, laza legyen, ne hassanak rá a külső ingerek....ehhez tényleg olyan doki, szülésznő kell...nagyon akarom hinni hogy a Szent Imrében ez megvalósulhat.

Folyt.köv.
Dana

Dana! Én is örülök, hogy válaszoltál, látom, Nálatok is nemsokára baba lesz:) Az említett könyvet nem ismerem, de amióta foglalkoztat a téma, próbálok egy "ösztönös" útra rátalálni. Ez nálam főleg azért nagyon fontos és egyben nehéz is, mert az első babánál ezzel nem foglalkoztam, hittem abban, hogy ha szakmailag megbízható, jó orvos kezei közt vagyok, minden rendben lesz. Anyukám gyerekorvos, így otthonról is azt hozom, hogy szakmailag legyek jó helyen, ha bármi probléma adódik... na, ebből lett most elegem, ha értitek, mire gondolok. Mert persze, nyilvánvaló, hogy a baba egészsége a legfontosabb, de ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt, akkor lehet valami probléma, ha nem tudjuk igazán elfogadni és elengedni magunkat kismamaként. Én Bálinttal végig nem hittem el, hogy majd tényleg szülök és minden rendben lesz. Dana, nekem a Szent Imre jó helynek tűnik, ahol egész normálisan állnak hozzád és vannak segítő, nagyon jó szülésznők. Ők talán fontosabbak, mint az orvos:) Kinél szültök? Egyébként, ha jól vettem ki a levelekből, a harmadik babátok született császárral, és most megint rendes szülésre készültök: olvastam valahol (talán a szakmai kollégiumi állásfoglalásban), hogy ha már volt előzőleg rendes szülés, utána császár, akkor nagyobb az esélye a rendes szülésnek! - csak bíztatásként:))
mennek kell...

Szia Rita!

Köszi a bíztatást. dr Gutmann Orsolya a doktornőm és Majnár Zsuzsa a szülésznőm. Az is eszembe jutott közben hogy pl vakon hiszünk és bízunk férfiakban...akik sose szültek, fogalmuk sincs mit érzel, és mit kéne abban a helyzetben tenni...csak mondják mégis hogy azt tedd amit ők mondanak...mert az a jó és egyedül eredményes és erről meg vannak győződve.
Én Esztergomból megyek fel a Szent Imrébe mert azt remélem ott tényleg békén hagynak, bár persze bizonyos korlátok között azért.

Neked nem könnyű a helyzeted azzal hogy orvos is van a családban. Az általam említett könyvben erről is vannak esetleírások.Mennyire más a gondolkodása egy orvosnak és egy olyan személynek aki mer bízni az ösztöneiben. Kívánom hogy sikerüljön az ösztönös utat megtalálni...bár ehhez nagyon nagy belső koncentráció kell szerintem. Senki sem foglalkozik az ösztönös úttal a szüléssel kapcsolatban...mert hozzászokik az egész várandósság alatt, hogy mindig megmondják mi lesz, mit kell tenni és erre készül a nagy napon is...és akkor derül ki hogy az égvilágon semmit sem tudunk az egész folyamatról, csak azt hogy fáj, meg majd nyomni kell. Pedig ez nem is fáj...ez erő...és nem KELL nyomni, az majd jön magától...ha itt az ideje.

És akkor Rita neked még nem is volt semmiféle szülésélményed? Tehát a vajúdásig sem jutottál el?

Az ösztönökről:
Például én tudom, hogy nekem hangot kell kiadnom mikor jön az összehúzódás, meg a tolófájás (nem fájás, inkább hullám, erő)...eddig mindig rám szóltak hogy ha kiabálok akkor azzal pazarlom az energiám. Minden, a természetes szülésről szóló könyv, írás természetesnek veszi az erőkifejtéssel járó hangadást, sőt bíztatnak rá, mert segít ellazítani a méhszájat....na most ha pl doki, szülésznő ott tornyosulnak fölöttem és szólnak hogy ne adjak hangot (sőt szorítsam össze a szám és tartsam benn a levegőt)...lesz-e erőm nemet mondani...vagy ha mondjuk jó pár órája vajúdok és akkor jönnek, hogy már túl sok ideje vajúdtam és nem adnak több időt, merem-e azt mondani hogy nem, mert még kell idő...egyáltalán tudok-e kiállni abban a helyzetben magamért...hogy én jobban tudom, érzem...bennem még mindig él az ösztönös megadás azok felé, akikről azt gondolom jobban tudják mint én, felkészültebbek...bár most igyekszem még felkészültebb lenni...de így is egy zavaró körülménnyel szemben ott és akkor nem tudom képes leszek-e ellenállni.
Ezek ilyen hangos gondolatok részemről...próbálom folyamatosan feldolgozni amit eddig átéltem, és megérteni mi miért volt. Bocs ha túl sok vagyok.

Dana

Szívemből szóltatok! Teljesen igazatok van sztem, mind a kettőtöknek.

Rita: én is ugyanezzel a felkiáltással váltottam, hogy az esélyt kapjam meg a környezet és a támogató személyzet révén. Aztán a többit meglátjuk. Ha ott is császár kell, akkor annak megvan az oka és el kell fogadjam. De már majdnem teljes siker ha az ember el tudja képzelni hogy ott menni fog hogy elengedje magát. na ezt jól megaszontam... Egyébként nagyon hasonló cipőben járunk, mert az én anyum is gyerekorvos. és én az első szülésem előtt ugyanezt a szöveget hallottam és el is hittem. Ezért szültem a klinikán. Nagy szó volt, hogy amikor látta a tipródásomat másodszorra, végül ő mondta, merjem már elhatározni magam. Hálás vagyok neki ezért, mert nagy szó hogy túl tudott lépni az általános orvosi beidegződéseken. És az a fura, hogy ma már neki is változott egy kicsit a véleménye a dolgokról az én példámon. De volt egy időszak amikor nem volt könnyű bizonygatni neki hogy az nekem miért nem jó. Nem mintha az engedélye kellene, de mégis...Az ember anyja nagy hatással van.

igen, igen!

Ezen én is sokat tűnődöm. A férfiak honnan tudják mit hogy "KELL"? Maximum tanulhatták vagy esetleg látták. Na de szülni csak egy nő tud. Bízzatok magatokban, az ösztöneitekben, többet nem tehettek e téren. De sztem ha megtaláltátok azt a személyzetet, akiben tudtok bízni, hagyni fognak titeket szülni, ha látják, hogy megvan az erő és az elszántság. Azért aki rutinos orvos és szülésznő, az egyből kiszúrja egy szülésnél, hogy a nő ilyen típus-e, vagy esetleg bizonytalankodó, tele szorongással, félelemmel, vagy ösztönös. Sztem ne aggódjatok ezen. Ha bennetek megvan az elszántság, és komplikációmentes a szülés, akkor ilyen tudatos orvos-és szülésznőválasztás után nem az orvoson fog múlni, hogy sikerül-e, hanem rajtatok, a ti lelkiállapototokon. Nem szeretnék itt okoskodni, de ha már találtalok egy megfelelőnek tűnő orvost és szülésznőt és ebben 100%ig bízni tudtuk, akkor inkább a belső lelki összhangra koncentráljatok. Én a 37. héten kerültem a másik dokihoz, akit az előző orvosom ajánlott és nagy nehezen elintézte, hogy elvállaljon. Ha ő nincs nem tudom, elvállalt volna-e valaki más. Nekem tehát, ha ebben a kórházban akartam szülni ez a doki volt és kész, nem volt már válogatási lehetőség.( Annyi azért jó volt, hogy már eredetileg is felemerült, hogy nála fogok szülni csak egy rossz véleményt is hallottam róla, ami utóbb kiderült nem igaz) MUSZÁLY volt tehát bíznom benne és kész. Szimpatikus volt, amit akartam, meg tudtam vele beszélni. De épp lehettek volna ambivalens érzéseim is akár, épp a fentiek miatt, de úgy döntöttem, túl előrehaladott az idő ahhoz, hogy most még ezen is agonizáljak, tenni úgyse tudok mást. Úgyis csak a szülés után derül ki, milyen doki....Inkább a belsőmre összpontosítok. És ez be is jött.
Ja és Rita! Pont a kései váltás miatt nem tudta, hogy többszörösen orvosgyerek vagyok. Mert sajna akiről tudják, annak az ösztönös, természetes szülés nehezített pálya. Mert a kolléga gyerekét biztos ami biztos alapon még inkább megcsászározzák, nehogy valami baj legyen alapon. Ó erről is regényt tudnék írni - hány ilyen barátnőm vagy ismerősöm van... És sztem nálam az is jó volt, hogy a béna paráimmal nem azt a dokit idegeltem ki a terhesgondozás alatt, akinél szültem. Hiszen gondolj bele, a doki végig azt hallgatja, hogy jaj csak ne császár, meg az előzőnél milyen szar volt, milyen komplikációk adódtak, gyakran hallja hogy milyen negatív tapasztalata van az embernek. És sztem nem biztos, hogy ezt úgy értékeli hogy te ezáltal dolgozod fel, hogy elmondod, hanem lehet hogy arra gondol, milyen bonyolult nő is ez, na ennek biztos nem fog menni...

Ne várjatok túl sokat az orvostól. Ahogy írtátok "csak" annyit, hogy hagyjon szülni, de ha kell, lépjen közbe. Ezen nem felt. a csaszit értem, hanem egyéb apró dolgokat. Ha kell segítsen- mint pl. nekem, amikor nem bírt beilleszkedni a baba feje. Elég volt egy kézmozdulat és utána sínen voltunk, utána már egyedül ment minden. Ő pl. azt mondta, hogy "ha érzi hogy jön a tolófájás, nyomhat" Már a megfogalmazás is bíztató: rám bízta. Egyébként gyakran gondolkodom, próbálom felidézni a toló"fájásokat" - hát én őszintén bevallom nem emlékszem fájásra. Nem tudom miért. Talán mert a saját hullámaimra "ültem fel", vagy mert nem voltam teljesen magamnál, vagy mert már rég (9 hete) volt.... Nem tudom. De gyanítom, hogy azért, mert én nem fájásnak éltem meg. Az erőkifejtésre emlékszem, de azt én csináltam, amikor szükségét éreztem. Nekem könnyebb volt a vége. A vajúdásos fájásokra jobban emlékszem. Fura. Lehet hogy az is segített, hogy elsősorban a jógazenémet hallottam, a fülemben volt a kis mp3lejátszó hallgatója és azt hogy mit mondtak nekem csak mint valami függönyön át hallottam. A doki a férjemtől kérdezte milyen zenét hallgatok. Neki is fura lehetett, amikor az ohmmantrát nyögtem és énekeltem kitolás közben. Egyébként nagyon ajánlom a meditálós zenehallgatást közben.

Sziasztok!

Sokat olvaslak titeket én is, nekem is császárom volt ikrekkel.
Annyi van csak, hogy ugye nekem már nem lesz több babám, tehát nincs mit megoldani, de kértétek, hogy a passzív olvasók is jelentkezzenek
Az mindenesetre igaz, hogy a szülés kimenetelét nagyban befolyásolja, hogy ki van velünk és milyen a hozzánk állása.
Szerintem már az is elgondolkodtató, hogy vajon egy férfi miért lesz nőgyógyász.....
Sok sikert nektek a szüléshez, és remélem mindenkinek minél gyönyörűbb élmény lesz bárhogy is végződjön a történet.

Nárcó

Sziasztok!

Nárcó! Igazán köszi a bíztatást és a jókívánságokat! Nagyon kedves Tőled!!

Megymag! Mivel nemrég csatlakoztam, csak lassan esik le, hogy kivel mi a helyzet, de most elolvastam a szülésélményedet. Hát nem semmi, gratulálok Nektek! Nekem férfi dokim van, és tudja, hogy anyu orvos, úgyhogy az általad említett ebből fakadó óvatosság jelei már mutatkoztak is... de ennek ellenére nekem nagyon bejön a laza stílusa, látom rajta, hogy azért értékeli a kívánságomat. Pár dokit előtte megkérdeztem, de huszonvalahány hetesen egy felkapott szülészeten már nagyon nehéz dokit találni (úgyhogy anyu kapcsolataira kellett most is hagyatkoznom...) Én inkább a szülésznőtől várom a fő segítséget, és hát persze magunktól az elszántságot és az erőt. Én is jógáztam régebben, most meg minden héten járok kismamajógára, ami iszonyú jó. Nem vagyok amúgy egy meditatív típus, de annyira sokat segít az a heti másfél óra, mindenkinek csak ajánlanám.
Az ösztönökről olyan jól megmondtad a frankót megymag:), hogy csak Téged ismételnélek, abszolút egyetértek Veled!

Dana! Nem vagy sok, nyugodtan írd le a gondolataidat!! Hát igen, nekem Bálint születésénél nem adatott meg a vajúdás élménye, a köldökzsinór annyira behálózta őt, hogy nem is ereszkedett le a feje, nem illeszkedett be, és ettől nem tudott beindulni a szülés. A szívhang meg annyira rossz volt, hogy nem hagyták tovább, hogy így menjen. Pont ezen dolgozom néha aktívan, néha meg passzívan, hogy most másképp alakuljanon.

Nálam egyébként a legnagyobb para a túlhordás, mert pontosan nincs meg a 24 hónap különbség, és ehhez valahogy nagyon mereven ragaszkodnak. Bálintot pedig túlhordtam, úgyhogy nekem most elsősorban ezen kell dolgoznom:)

Sziasztok!

Most csak röviden: Rita, nekem 18 hónapot mondott a doktornő, hogy annyi kell különbségnek.
A túlhordástól én is óvakodom, illetve igyekszem tenni ellene (málnalevéltea, lenmag, na és persze lelki tréning ) Mivel én messze lakom nekem a 39. héten be is kell feküdnöm, ha addig nem történik semmi...és itthagyni 3 gyereket ki tudja hány napra, ráadásul legkisebb még nem aludt nélkülem...ez is visszafogna szerintem...szóval én is izgulok...hogy induljon magától időben. Na és ugye indítani nem fognak, tehát ezért is kulcsfontosságú, hogy időben és spontán induljon a dolog...hát vannak elvárások az biztos

Szia Nárcó, gratulálok az ikrekhez...tuti nem lesz még baba? Én is így gondoltam tavaly...

Puszi

Dana

Nárcó! De jó, hogy csatlakoztál te is! Akárhogy is alakul, szülsz még vagy sem, kellenek a tapasztalatok és te is könnyebben feldolgozod. Mesélj a szülésélményedről, ha szeretnél. Szerintem ikrekkel duplán nehéz lehet egy ellazult állapotot kialakítani a szülésre. Dupla feladat:-) Vagy nem? Egyelőre úgy gondoljátok a pároddal, hogy elég kettő? Mondjuk meg tudom érteni, néha biztos nehéz lehet, de talán később már jól elvannak együtt és nem mindig a lábad alatt sertepertél a drágád, hogy játsszál vele, ahogy az enyém gyakran...

Rita! Akkor biztos tudsz a jógán tanultakból erőt meríteni. Kívánom neked. És szerintem is nagyon sok múlik a szülésznőn. Talán fontosabb is mint az orvos. Hogy partner legyen és ráérezzen a dolgokra.

Dana, Rita: Én mind a két gyerekemet "túlhordtam" a hivatalos számítás alapján. Az elsőt 4 (bár a doki szerint 6) és a másodikat is 4 nappal (bár a másodiknál hivatalosan csak 3-mal. Hivatalosan azért csak 3-mal, mert hosszabb a ciklusom és hogy békén hagyjanak egy nappal későbbit mondtam az utolsó menstruáció első napjának - ezzel nyertem egy napot. Anno a dúlák ajánlották, hogy későbbi napot mondjak, ha tudom, hogy mindig hosszabb, mert a legtöbb dokit nem érdekli, viszont a terminus idejét nagyban befolysolja) Mind a kétszer rohadtul idegesített. Pláne hogy tudtam, a dokik mennyire hangoztatják, hogy ha "nem indul be magától nagyobb az esélye a császárnak". Aztán a másodiknál az segített szerintem hogy aznap, amikor 40+4-re ébredtünk (ami az én 32-33 napos ciklusom alapján pont a szülés ideje), akkor azt mondtam magamnak, oké, megint túlhordtam pár nappal, de valójában meg nem. És ha csaszi akkor azt is el kell fogadjam. És itt nagy hangsúlyt helyeznék az ELFOGADÁSRA,ami szerintem a lelki folymat vége. Ha már megemészetted az előzőeket, megbocsátottad a magad és mások hibáit, túl tudtál lépni rajta és bizakodó vagy és tiszta a lelked, akkor már nincs más hátra, csak ez. És menni fog,meglátjátok!!! Nagyon-nagyon szurkolok nektek!!!!!! Pontosan mikorra is várható a bébi a hivatalos álláspont szerint?

Ne féljetek túlhordástól, a babák tudják mikor kell nekik elindulni. Ha félünk valamitől, akkor hajlamosak vagyunk arra gondolni és azt bevonzani. Asszem nem csak a jóga de a pszichológia szerint is. Túlhordás után is meg lehet szülni szépen a babát.
Szerintem ti mind a ketten nagyon jó úton jártok, hajrá!

Egyébként nálunk sincs 24 hónap a gyerekek között, egy hét hiányzik. De szerintem ez nem annyira mérvadó, vagy igen? Ragaszkodnak hozzá? Mit tudtok erről?

Sziasztok!

Túlhordástól ne féljetek, én ugyan nem jógáztam, de egyetértek Megymaggal. Nagyon fontos az elfogadás, és az, hogy bízzatok a babában, a természetben, hiszen a szülés is nagyrészt erről szól. Bízunk a babában, hogy tudja, mi a dolga, bízunk a természetben, és bízunk önmagunkban, hogy mi is tudjuk, mi a dolgunk. Nálam az elsővel 6 nap terminustúllépés volt (valójában csak 3), az utolsó 3 napban már voltak fájások, de mivel nem éreztem magam biztonságban és jól a kórházban, nem lett hatásuk, és nem is sűrűsödtek. (Az ösztön akkor is megvolt bennem, mert könyörögtem a férjemnek, hogy sétáljunk egyet az utcán is a környéken, végülis mindegy, hogy a kertben, vagy az utcán vagyok, de sajna nem ment bele, egyedül meg nem mertem nekivágni.) Itt a fájásaimat is semmibe vették, egy ctg-t se csináltak, csak pofára közölték, hogy azok csak jóslófájások. A második babát 11 nappal hordtam túl, de ez egészen más volt, mert már bíztam a természetben. Próbáltam ugyan ezt-azt bevetni, de nem voltam olyan feszült. 8 nap után még "kiszámoltuk" az orvosommal, hogy igazából még nincs is annyira túlhordva, és a hétvégét még itthon tölthetem. Aznap a vizsgálat után már voltak kb. ötperces fájásaim, de nem gondoltam, hogy azok azok, mivel emlékeim szerint a "jóslók" jobban fájtak. Úgy 8 órán át tartottak, aztán elmúltak. Végül két nap múlva indult be a dolog, de én még a kétpercesekkel is itthon ücsörögtem egy órát, mert nem tudtam, hogy azok nem csak jóslók. Ha nem lett volna a császár előtte, még maradtam volna, csak így úgy voltam vele, hogy nézzen meg valami szakember. Én ezt is a Dana által említett könyvből tudtam meg, hogy van olyan, hogy egy szülés beindul, aztán leáll, és ez természetes, és akár napokig is mehet így.

Dana!
Nem "kötelező" ám befeküdni! A többiek időre jöttek? Nekem azt mondta az orvosom, hogy mivel mindkét gyerekemet túlhordtam, így valószínűleg egy harmadikkal is ez lenne a helyzet. Zsigi miatt megértelek, én is nagyon paráztam, hogy Keve hogy fogja viselni a távollétemet, és nagyrészt miatta is kuruzsoltam magam, hogy induljon már el a baba, én se akartam befeküdni előbb.

24 hónaphoz nem ragaszkodnak (csak a tahó szülésznő ), nálunk 22 van, de kevesebbel is szültek már császár után.

Megymag!
Nálunk 18 hó volt a két gyerek között. Az én dokim se izgatta magát miatta, sima szülés volt a második.

Rétes!
Na, ezt jó hallani, tök jó, hogy ilyen pozitív élményeket hallunk!! Ha van egy kis időd, leírnád dióhéjban, hogyan alakult, mikor jött a bébi (mármint túlhordtátok-e, vagy kicsit korábban), mire kellett odafigyelnetek? Előre is köszi!

Az én dokim huszonnégy hónapot mondott, de szerintem csak korrekt szeretett volna lenni, mert úgy ültünk le beszélgetni, hogy még nem tudtuk átmegyek-e hozzá. Egyik ismerősöm tavaly májusban 16 hónapra szülte simán a második babát.
Villőt május 21-re várjuk "hivatalosan". De ha kérdzeik, direkt mindig május közepét mondok:)

Dana, Ti mikorra várjátok a babát?

Én eddig egyébként soha nem fórumoztam, máshova nem is írok, de nagy élmény, hogy leírhatom ezeket a gondolatokat, elolvassátok, bízatttok!! Köszi:) És az is jó érzés, hogy most már nem csak magunkért drukkolok és imádkozom:)

Szia Ritmit!
Egy vagy két oldallal ezelőtt írtam a szülésről. Röviden: nem volt túlhordás, 2 héttel hamarabb jött Miki, mint a kiírás (cseppet se bántam! ). Elég gyors szülés volt, lehet, h alapból is az lett volna, de kaptam oxitocint is. A hegvastagságot szokták nézni az utolsó uh-on, nekem 6 mm volt, az ok a normál szüléshez.
Sztem a két szülés közt eltelt minimális idő kivárása doki függő. Az enyém ha csak lehet a hüvelyi szülést pártolja, és soha nem merült fel a kérdés, h rövid lenne a 18 hónap.
Úgy tudom viszont, h az indított szülés nem kedvez a normál szülésnek császár után, gondolom ezért mondják, h nem lehet túlhordás.
Sok sikert!
Viki

hűű rétes, nem sokat gatyáztatok Másfél év van a két gyerek között? ejha... Hogy bírod? Mesélj a tapasztalatokról.... is

Rita! A május hamar itt van, de azért még pont van annyi idő, hogy a végső "elkészültséged" kialakuljon. Sikerülni fog, bízz magadban. A testünk tudja mi a dolga.

Megymag!
Hát... És ezt még lehet ragozni is!
Vannak elég gáz napok, amikor bánom, h nem vártunk addig, amíg a "nagy" már ovis. De vannak tök okés napok is! Összeségében azért nem bánom, h így alakult! Ágoston nem nagyon féltékeny, mostanra úgy veszem észre lassan elfelejti, h volt idő, amikor Miki nem volt. És nem akarja bántani se a tesót. Én meg igyekszem akkor tutujni a babát, amikor a nagy alszik, vagy el van foglalva, vmi izgivel. És sokszor veszem ölbe a nagyot, sokat mondom neki, h szeretem, puszilgatom. Azt hiszem sokkal többen nem tduok és nem is kell tennem, kis lelke elégge meg van pátyolgatva!
Üdv: Viki

Sziasztok!

Hát úgy nagyjából szoktam itt olvasgatni, mivel a császáros topik már nem nagyon működik.

A történetem: Mostanában már elég sok mindenre rájöttem, hogy mi lehetett a probléma.
Eleve ugye baj volt, hogy ikres vagyok, mert első percben elkönyveltek pathológiás terhesnek. Eleinte a Margit kórházba jártam, de ott a nem szültekkel olyan cudarul bántak (voltam bent hányás miatt 1 hétig), hogy azonnal elhúztam a csíkot. Az ottani dokim sem volt túl jó, kijelentette, hogy 100% császár, a gond az volt inkább, hogy ezzel a dologgal egyből nem rooming in-be kerültem volna. Azon az osztályon feküdtem 1 hétig hányás miatt, szóval nagyon gyorsan léptem meg onnan. Átmentem a MÁV-ba, mert ott kicsit ismerősebb voltam, ez sem bizonyult jó döntésnek.
Maga a nap életem legszörnyűbb napja volt. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
Szóval dec 25-re voltam kiírva. Enyhe bőrproblémákon kívül semmi probléma nem volt a terhességem során. Minden tökéletesre sikerült, viszont már az elejétől élveztem a nőgyógyászok áldásos tevékenységét. Szépen lassan belém ivódott, hogy bizony ez nem normális állapot. A dokim valamikor a vége felé, már elkezdte mondogatni, hogy ekkor szülhetek, mert itt lesz, aztán akkor nem, mert éppen bulizik. Na az utolsó 3 hetet végig bőgtem, mert nem tudtam, hogy tul képpne számíthatok-e rá. Asszem túlságosan függtem tőle, túl nagy hangsúlyt fektettem rá. Hogy miért? Talán kellett egy biztos pont abban a súlyos órákban, talán beleestem én is abba a hibába, hogy tőle vártam a csodát, hiszen a bennem növekvő "parazitától" (ha értitek mire gondolok) valahogy meg kellett szabadulni, hiszen micsoda dolog, hogy élezünk egy helyzetet sokáig. Bizony egy terhességnek nem szabad tovább tartania, mint 40 hét, ez már a Bibliában is benne van .
Most már tudom, hogy akkor én sem voltam kész elengedni őket. Igen a végére már nagyon súlyos volt a dolog, fájt mindenem, de tul. képpen élveztem a helyzetet. A testemhez képest hatalmas dombormányt hordtam az elülső felemen, de most így visszagondolva inkább élveztem a helyzetet. Egyet tudtam, hogy a 40. hét határidő rám többszörösen érvényes. Közben pedig magamban elméleteket gyártottam, hogy miért is lesz jó ettől a halomtól megszabadulni, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nagyon fog fájni, mert én többször nem leszek várandós. Na ennek hatására az utolsó 3 hetet végigbőgtem, pedig azt kell mondjam, hogy az általános lábdagadástól (ami sétára mindig lement), és a csípőm recsegésén kívül más bajom nem volt. Voltam egy vizsgálaton úgy a 39. hét vége felé, ott azt kérdezte a doki, hogy hát ez hányadik terhességem, mert az A baba feje annyira szépen lent van és be van illeszkedve, mintha a többedik terhesség lenne. Viszont borzalmasan csalódott volt, hogy még csak 1 ujjnyira vagyok kitágulva, hiszen „egyikünk sem akar ugye Karácsonykor itt bent dekkolni”.
Ami még nagyon rossz volt, és abszolút negatívan hatott rám, hogy a férjem nagyon be volt parázva. Nem igazán sétálhattam (de ahogy olvastam többeteknél ez volt), vettünk málnalevél teát, de nem nagyon ihattam belőle, nehogy ártson, a többiről nem is beszélve, gondolom tudjátok, mire gondolok . Közben a családom nem mulasztott el egyetlen napot sem, hogy megkérdezze egyben vagyok-e még. Ha hívtam őket, akkor kérdés: „na már a kórházban vagy?” Közben felhívott egy unokatesóm, hogy mikor is császároznak meg, mondom hát normálra készülünk. Erre ő, hogy hát ő úgy gondolja, hogy ikreket nem lehet megszülni, és egyebek, meg hogy hülye vagyok, ha ezt akarom, mert ez milyen rossz meg fájdalmas meg egyebek. A családom megkérdezett egy ismerős nőgyógyász havert is, aki nem átallotta elmondani nekik, hogy bizony szerinte 100%-ban császár lesz, mert az ő kórházában ezt így szokták. Na gyorsan elújságolták nekem az eredményeket. Mondanom sem kell, hogy ekkor már a szakadék szélén voltam lelkileg, minden percben fel akartam adni, hogy akkor essünk túl rajta.
Dec. 25-re voltam kiírva, december 20-án még mindig egyben voltunk, mentünk kötelező vizsgálatra, amikor a dokim talált valamit, egy határértéket, ha ez mond nektek valamit: kezdődő centralizált keringés a B babánál. Na a férjemmel jól pánikba estünk. Nem volt mást tenni. Másnap mentünk egy konziliumra a főnökhöz, hogy akkor most mi legyen. Dokim előadta a problémát, megegyeztek, hogy miután életveszélyes tovább bent maradniuk, ma túl kell esni ezen. Volt egy mondat, ami azóta a fülemben cseng: „Ugye nem gondolja, hogy mi haptákban fogunk állni karácsonykor ikerszüléshez…..”
Na szülőszobába fel. Ültünk előtte, és azt beszéltük a férjemmel, hogy akkor legyen ahogy lennie kell, csak a babáknak baja ne legyen. Nem borotváltak meg, mert feleslegesnek találták, mert a császárhoz úgyis máshogy kell. Bevezettek egy szülőszobába, ami egy átjáróház volt végig, itt kellett bemenni az orvosoknak bemosakodni a császáros műtőbe is. Ott ment át a takarítónő, a szülésznők a többi szobába, de láttunk egy farmeros fazont is, aki nem hasonlított egy megismert dokira sem, és hoztak valakinek egy pizzát is azon a napon.
Már a beöntés után megmutatták a szülésznők, hogy ők tul. képpen milyen undokok is tudnak lenni, amikor éppen visszaszaladtam még a WC-re. Na végre felültem az ágyra, ahogy JÓ KISLÁNYHOZ ILLIK, a dokim bekötötte az infúziót, és kaptam 10 órát a szülés befejezésére. Akkor eltűnt és továbbá csak 5-10 perc-re láttuk, azért, hogy bejöjjön, megvizsgáljon, majd kijelentse, hogy nem állunk sehogy, elhúzza a száját, megcsóválja a fejét, és én a világ leghülyébb emberének érezzem magamat, mert át szeretnék élni egy csodát.
Már elmúlt 7 óra, amikor jött a szülésznő váltás. Az a durva benne, hogy ezt a hölgyet ajánlotta nekünk egy rokon, hogy kérjük meg, de mi nem szóltunk senkinek. Azóta is bánom, de a dokim szerint mindenki jó, és nem kell választott szülésznő. Na pedig ők maguk voltak az angyalok, beszélgettünk angyalokról, hogy miért is hívják majd úgy a lányokat. Elintézték nekem az EDA-t is, mert a dokimnak eszébe sem jutott, és mert akkor már olyan fájásaim voltak a gép szerint amik a végére dukáltak volna, de akkor még csak bő 2 ujjnyi voltam. Na bekötötték 9-kor, de akkor már vészesen közeledett a 10 óra vége, bejött a dokim, megvizsgált, fancsali képet vágott. 10-kor még mindig nem volt semmi, mondja, hogy visz a műtőbe, a szülésznők meg elkezdték kérlelni, hogy ne már, mert még csak most kezd beindulni a dolog. Szerintem akkor már ő is vérszemet kapott, hogy „csakazértis” most már, neki nem dirigál senki. Onnantól pedig már egyértelmű. Majd elment aludni még éjfél előtt, másnap pedig SZABADSÁGRA!!!!
A gyermekgyógyász szerint semmi baja nem volt a babáknak, pedig centralizált keringés diagnózissal jöttünk ki a kórházból. (ebből később több problémánk volt), és higgyétek el ennek a pici lánynak semmi baja nem volt…… Nem azért mondom, csak önigazolásként szoktam figyelni, hogy bizony ők olyan 2-3 hónappal megelőzik kortársaikat. Nehogy félreértsetek, csak figyelem őket a záró diagnózis miatt, mert bizony az elején arról volt szó, hogy bizony beteg babák lesznek a korábban említett diagnózisból kifolyólag. Akkor elmentünk Dévényi Annához, aki egy rakás rossz dolgot írt róluk, főleg a B babáról, majd a Pető Intézetben megnyugtattak, hogy nincs semmi bajuk, figyeljem őket és ha bármi eltérést tapasztalok akkor azonnal menjünk.

Ami bánt, hogy ezt nem tudom helyrehozni, hogy valójában én is hibás vagyok a történtekért, de akkor még más elképzeléseim voltak a dologról. Bánt, hogy vajon mit mondjak nekik, és hogy mégiscsak az ő születésükről volt szó. Hogy ezt már nincs több esélyem helyrehozni….


Ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lett, de próbáltam a következtetéseket is levonni. Remélem azért lesz valaki, akinek ez pozitív irányba befolyásolja az életét, legalább más hibájából tanuljunk. Amit sajnálok, hoyg akkor nem jutottam el ide, hiszen csak utólag próbáltam meg én is megoldást keresni. Meg azért az is bennem volt, hogy a lelki folyamatokban csak egészen kicsikét hittem, de most már biztos vagyok benne, hogy a hit, a szerető környezet és a többiek negatív hozzáállása segít minket hozzá hogy átéljünk egy csodát. Vagy hagyjanak minket békén....

Nárcó

Sziasztok!

Most csak beugrottam.

Nárcó.

Fogok írni neked hosszan, nagyon érzékenyen leírtad a történeted, és mélyen együttérzek veled, nekem a második szülésem nagyon hasonlít a tiédhez (igaz megszültem, meg egy babáról volt szó) az "állítólagos segítő" személyzet hzzáállása miatt.

Röviden mst annyi, hogy téged jól cserbenhagytak akkor, de a családod is tulajdonképpen...ez tény.

Még mindig nem értem, miért nem lehet több babád...ezt annyira kategórikusan jelented ki mindig...

Na majd írok részletesen is...nemsoká

puszika

Dana

Meggymag!
Nagyon szép szülésed volt, gratulálok. Gondolom megmarad örök, szép emléknek. Jó, hogy meggyógyultál, örülök neki.
Szerintem már ezzel a kifejezéssel is gond van, hogy "hagynak minket szülni", milyen egy férfi soviniszta hozzáállás ez. Szerintem, már ez probléma, hiszen mi szültünk volna, ők max segítséggel élhetnek, és nem megmondják, hogy kell-e nekünk segítség vagy sem. A segítséget kérni kell, amikor erőszakosan adják, akkor az magában hordozza a visszaélés lehetőségét. Egy férfi segít egy nőnek egy olyan dologban, ami számára csak kívülállóként elérhető? Szerintem ez önmagában véve morbid.
Ikrek! Hát el sem hinnéd, de nem az nehéz benne, amire gondolnak. Az elejétől egyedül vagyok velük, és mindent megcsinálok mellettük, és még jó sokat játszunk is . Nagyon jó nekik, hogy ketten vannak, eljátszanak egymással, persze összevesznek, de együttműködni is képesek már. Az a rossz, ahogy hozzánk állnak, hogy megbámulnak minket, hogy beszólnak, hogy nem tudunk elmenni sehová. Ez főleg egészen picike korukban jobban mérvadó, hiszen a babakocsi már önmagában véve figyelmet kelt. A furcsálló arcok, ahogy rebegik
"te tényleg szoptatod őket? és azt hogyan????...." "Tényleg van elég tej??...", és magyarázni, hogy az úgy van hogy 20% tápszeres kiegészítést igényelnek. És magyarázni, és magyarázni..., hogy nem jelenti azt, hogy kétszeres gond, hogy nekünk tul, képpen nem szar, és élvezem.
Viszont rossz volt az elején az állandó lelkiismeret furdalás, hogy nem tudom őket maradék nélkül szeretni, hiszen volt egy nagy csalódás a világra jöttükkel kapcsolatban, és hogy az egyiket ölelelem, a másik meg fekszik valahol.



Dana!
Örülök, hogy kimondtad, igen én is ezzel küzdöttem, hogy utolsó terhesség. Mindig is csodáltam, aki be mer vállalni ennyi gyermeket. Igazából nálam inkább azzal van a gond, hogy hová raknám őket Bár elég sok 3-4 gyerekes családot ismerek. Sok sikert hozzá, szerintem menni fog.
"Már unásig ismételgetem itt a babaneten, de nekem az a tapasztalatom, minél több gyermek, annál könnyebb velük. "- ez pedig nagyon igaz
A fiúk egyébként is másabbak nem, mint a lányok. Valahogy az anyukák is másképpen beszélnek a kisfiukról
A kakilós hasonlat igen jó, így meséltem én is a férjemnek a közös élményünk után, hogy megértse az elméletemet a háborítatlanságról. Bár én még nem ismerem ezt a könyvet, sajnálom hogy akkor nem akadt a kezembe. Viszont asszem a férfiak máshogy működnek, nekik nem jelent gondot az együtt.....

Narcó! őszintén megrendített a történeted! Azt hiszem neked ez még mindig nagyon fáj, ugye? Én átérzem hidd el, még ha ez neked nem is segítség. De az vígasztaljon, hogy valamiért ez így lett, és ha már ezt kaptad (kaptuk) akkor azért, hogy ebből valamit tanuljunk, vagy segítsünk másoknak - még ha több babát egyelőre nem is szeretnél.

Ne hibáztasd magad, ez a legfontosabb. Úgy értem próbáld elfogadni, hogy igen, itt meg itt dönthettem volna másképpen is, ha elég erős vagyok, vagy elég tapasztalt, de ugyan már kinek lenne mersze, két pici lénnyel egyszerre a hasában, teljesen tapasztalatlan elsőszülőként szembeszállni az orvossal, vagy akár csak megkérdőjelezni őt.

Jó hogy felhoztad az ikres "problémát" is. Azt hiszem ez is amolyan nehezített pálya a természetes szüléshez, mint amikor orvoshozzátartozó az illető.

Örülök, hogy jól boldogulsz az ikrekkel. Nekem sajnos nem mond semmit a fenti diagnózis. De az a lényeg hogy jól vannak. Sajnálom hogy fölöslegesen rémisztgettek. Az egyik picikét ott kellett hagyjad a kórházban?

És tényleg ilyen babambák az emberek, hogy ilyeneket kérdeznek? Ezt nem is gondoltam volna.....

Rétes! ügyees vagy. Én is így próbálom, ahogy leírtad. Nekem akkor nehéz, ha a házimunka is sok, és főznöm is kell.

Hahó, merre van mindenki?

Sziasztok!
Kicsit bepunnyadt a társaság:) Velem aktuális helyzet annyi, hogy kedden voltam orvosnál, 36 hetes kontrollon: a baba 2800 gramm körüli (nem lesz egy óriásbébi). A szülés végső időpontja szinte biztos, hogy május 21., nem nagyon kapok haladékot, mert elvileg ezt beszéltük meg az orvossal. Ez kicsit magamba roskasztott, de már teljesen jó a kedvem és régi a lelkesedésem...ha össze kell jönnie, össze fog jönni. Ha meg nem, úgy lesz jó. Már nagyon várom a babát:)
Többiek??

Sziasztok!

Itt vagyok ám én is, csak nem tudom mennyire viselitek a fejtegetéseimet.

Ritmit!
Miért van a terhességnek végső időpontja? Számomra ez olyan érthetetlen, és emberileg elfogadhatatlan.
Azért jó, hogy már jobban vagy lelkileg és készülsz rá nagyon.

Meggymag!
Idővel menni fog az összehangolás, a babaák nagyon tudnak alkalmazkodni egymáshoz tapasztalatból tudom
Igen valóban nagyon fáj, és nagyon megalázó. Tudod nekem már az is segítség, hogy "sorstársakkal"beszélgethetek, ahol nem kel magyaráznom, magyarázkodnom nem tudom, hogy mire akarnak megtanítani. Hiszek istenben, gondolom erre is megvolt a jó oka, akár büntetés, akár okulás az. Majd meglátjuk, idővel kiderül....
De igenis hibáztatom magamat, hiszen tudnom kellett volna (a profilomban benne van a végzettségem). Csak annyira mással voltam elfoglalva. A múltkor gondolkodtam, hogy miért is nem figyeltem ennyire, és úgy érzem, hogy túlságosan alárendeltem magamat az orvosnak, meg akartam neki felelni, és azt vártam, hogy ő csináljon valamit. Plusz a rossz körülmények ellenére sikerült nagyon magamba fordulnom (erre mostanában jöttem rá), és így visszagondolva meglepődtem ezen. Igazából nem emlékszem semmire.
Hát azért annyira tényleg nem rossz velük, bár rettegtem tőle az elejétől fogva. Viszont mostanában nagyon figyelni kell rájuk, de gondolom ez egy gyerekkel is így van. Borzalmas amit a lakással művelni tudnak
Centralizált keringés az valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy a baba keringése összeomlik, a fontosabb szervek nem kapnak elég vért, oxigénhiányos keringési elégtelenséges állapot.
Na ez annyira volt valós, hogy 3 nap után leadták, hogy nincs a gyereknek semmi baja, csináljak valamit, mert ők nem bírnak vele. Azt hiszem, hogy hiányoztam neki
Igen, sajna ikrekkel általános a kezdeti sajnálatdömping, a kitüntetett figyelem. Ez a nem túl jó. de persze vannak kedves emberek is, akik idegenként is szívet melengetőek.

Danaiaa!
Várom a hozzászólást
Igen, cserbenhagytak. Ha próbáltam velük megbeszélni, akkor nem értették, hoyg miről beszélek, hogy ebből miért kell ügyet csinálni, és előjöttek a saját elkeserítő helyzetükkel, szóval megtudtam, hogy igazából alig van valakim, ez is nagy csalódás volt, de legalább tudom.
Tudod, tele van a szívem haraggal és csalódással, és valahogy egyre erősebb, megszűnni sem akar.

Sok puszi, és mindenféle jót nektek.
Nárcó

Sziasztok!

Itt vagyok csak közben van valami gáz a géppel (azt hiszem a hűtése vacakol) és kikapcsol ha hosszan irogatok tegnap meg kitört rajtunk valami vírus...hát elég ramatyul voltam.
Nárcó a te hosszú beírásodat már kimásoltam, ma reagálk rá...

Ritmit, ezt a határozott időpontot én sem értem, várom az indoklást...

Még jövök

Dana

Danaiaa!
Hajrá, jobbulást neked és a gépednek

Nárcó, alapsan átlvasva hsszú írásodat, az alábbiak jutottak eszembe:

Az látszik hogy a kórházválasztással kapcsolatos gondok már eleve rossz hangulatúvá tették a várandósságot.
A várandósság spontán volt egyébként vagy orvosi segítség kellett a fogantatáshoz és ez utóbbi miatt lettek ikrek? Már ez is fontos lehet, hogy mi volt a babavárás leges-legelején, illetve előtte.
Már egyébként az is nagy dolog hogy a Margitból el mertél jönni (nekem 3 szülés kellett ugyanazon a helyen és a császár hogy merjek lépni végre - mert micsoda dolog, hogy itt Esztergomban karnyújtásnyira van kórház, én mégis Pestre akarok menni…micsoda luxus ez…szóval engem is korlátozott sokáig mások véleménye)

Maga a nap életem legszörnyűbb napja volt. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
Szóval dec 25-re voltam kiírva. Enyhe bőrproblémákon kívül semmi probléma nem volt a terhességem során. Minden tökéletesre sikerült, viszont már az elejétől élveztem a nőgyógyászok áldásos tevékenységét. Szépen lassan belém ivódott, hogy bizony ez nem normális állapot. A dokim valamikor a vége felé, már elkezdte mondogatni, hogy ekkor szülhetek, mert itt lesz, aztán akkor nem, mert éppen bulizik. Na az utolsó 3 hetet végig bőgtem, mert nem tudtam, hogy tul képpne számíthatok-e rá. Asszem túlságosan függtem tőle, túl nagy hangsúlyt fektettem rá. Hogy miért? Talán kellett egy biztos pont abban a súlyos órákban, talán beleestem én is abba a hibába, hogy tőle vártam a csodát, hiszen a bennem növekvő "parazitától" (ha értitek mire gondolok) valahogy meg kellett szabadulni, hiszen micsoda dolog, hogy élezünk egy helyzetet sokáig. Bizony egy terhességnek nem szabad tovább tartania, mint 40 hét, ez már a Bibliában is benne van .
Most már tudom, hogy akkor én sem voltam kész elengedni őket. Igen a végére már nagyon súlyos volt a dolog, fájt mindenem, de tul. képpen élveztem a helyzetet. A testemhez képest hatalmas dombormányt hordtam az elülső felemen, de most így visszagondolva inkább élveztem a helyzetet. Egyet tudtam, hogy a 40. hét határidő rám többszörösen érvényes. Közben pedig magamban elméleteket gyártottam, hogy miért is lesz jó ettől a halomtól megszabadulni, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nagyon fog fájni, mert én többször nem leszek várandós. Na ennek hatására az utolsó 3 hetet végigbőgtem, pedig azt kell mondjam, hogy az általános lábdagadástól (ami sétára mindig lement), és a csípőm recsegésén kívül más bajom nem volt. Voltam egy vizsgálaton úgy a 39. hét vége felé, ott azt kérdezte a doki, hogy hát ez hányadik terhességem, mert az A baba feje annyira szépen lent van és be van illeszkedve, mintha a többedik terhesség lenne. Viszont borzalmasan csalódott volt, hogy még csak 1 ujjnyira vagyok kitágulva, hiszen „egyikünk sem akar ugye Karácsonykor itt bent dekkolni”.

A dokidtól való függés teljesen természetes dolog első terhességnél. Csak ha az ember rossz dokit fog ki…az már baj. A dokid hozzáállása egyértelműen rossz, nem támgató volt, hanem fenyegető…Szerinte Te (az ikreiddel) nem áldás vagy a körülötted lévőknek hanem fenyegetés…mindenféle szövődmények lehetőségét hordozó veszélyforrás. Ezzel megküzdeni lehetetlen. Milyen jó lett volna egy jó szülésznő, védőnő vagy bárki aki oldani tudta volna ezt a terhet. De a kismama nincs tudatában hogy mire van szüksége ilyenkor, hisz annyi mással tömik tele a fejét.
Pedig a problémamentes babavárás, az hogy végig ki tudtad őket hordani mind azt sejtetik, hogy egy egészséges babavárás volt. Talán ez is bánt téged, hogy miért nem bíztál magadban jobban…hisz láthatóan minden a testedben affelé mutatott, hogy rendben mennek a dolgok. (pl a baba mély beilleszkedése is ezt „mondta”)

Ha jól értem, akkor a dokid végülis azzal áltatott, hogy megpróbálhatod megszülni a babákat simán? Gondolom ezen kívül semmilyen bíztató, segítő tanáccsal nem látott el, hgy mi lesz, mire készülj, hogyan zajlik majd a dolog stb. Csak engedte, hadd hidd, hogy.simán szülsz majd.
A szülésedről:
Döbbenetes a történet: tehát egyik babánál rossz értékeket találnak…és indították a szülést???? Ez már önmagában ellentmondás…mert ha olyan rossz állapotban volt a baba, egy indított szülés sokkal többet árt, mint a császár. Miből gondolták hogy ilyen romló keringési értékkel jól viseli majd az indításkor keltett egyébként erősebb és sűrűbb fájásokat?

És milyen alapon szabtak határidőt…mintha az menne így, mint egy dolgozat leadása, hogy eddigre legyen meg és kész. Velem ez a második szülésemnél történt így. Nekem óránként jött a doki iszonyú kínok közt tágította a méhszájam hogy „segítsen” az órára nézett és mindig mondott egy időpontot hogy mikorra legyen gyerek. (szerintem egy brutális nemi erőszakkal ért fel amit művelt…) (a segítségére semmi ok nem volt, mert se a baba sem én nem voltunk veszélyben vagy ilyesmi…ő sietett. Ennyi.)

Iyen stresszes körülmények között (amiket a szülés közbeni eseményekről írsz) egy babát sem lehetett volna simán megszülni, nemhogy kettőt. Teljesen normális reakció volt a testedtől, hogy nem engedte a tágulást…hiszen ellazulni így képtelenség. Ahhoz olyan békés, támogató környezet kell, ami nagyon ritka kegyelmi pillanatokban adödik körházi körülmények között. Ilyet találni, biztosítani komoly utánajárást, tudatosságot, családi támogatást igényel. És te ebben magadra maradtál. Nincs miért vádolnod magad.
Én csak azt sajnálom, hogy legalább a vajúdásod lehetett volna szép, mégha császár is a vége. Ehhez a dokid türelme, embersége és jóindulata kellett volna. Nálam is szerintem tudták a fiamnál, hogy úgyis császár lesz, csak idő kérdése volt. De ezt nem súlykolták, nem fenyegettek, nem szabtak határidőt…szépen vajúdhattam 6 és fél órát. Ami kellett, hogy mégis valahogy szülésnek éljem meg az egészet. És ne legyen bennem csalódottság
(Igaz hogy ehhez kellett Juli lányom születése után másfél évvel, hogy kitörjön a balhé, mert megmondtam a véleményem – de ez egy másik történet)
.

Hogy mit mondj a lányaidnak a születésükről? Mindig hangsúlyozd, hogy micsoda öröm lett a vége a sok viszontagság után. És sose éreztesd velük, hogy a születésük nem volt jó, nem volt szép…főleg mert végülis ők „okozták” az egészet, hiszen ketten jöttek egyszerre ami ma Magyarországon szinte mindig császár sajnos…na ezt soha ne éreztesd velük …mert azt a maguk kudarcaként fogják beépíteni, és mivel lányok ez kihathat az ő babavárásukra és szülésükre is.
Nekem is gond Juli lányom születésének az elmesélése. Főleg mert Mesi lányom születése szép volt. (ez is csak azért mert éjjel volt és mindenki aludt inkább…különben ki tudja mi lett volna) Julinál igyekszem azokat a részeket kiemelni, amik szépek voltak…a kibújását, azt hogy jól lepisilte az undok szülésznőt (no comment) meg ilyeneket, a rossz részeket nem mondom el. Ha tényleg nem lesz több babád, akkor próbálj meg arra készülni hogy lányaid babavárása és szülése szép lesz, főleg mert Te már tudod, mire kell őket felkészíteni, és hogyan kell a sima szülés pártján álló támogató családi háttérnek lenni…amit ugye te nem kaptál meg.

Most ennyit sikerült írnom, kérdezz Nárco, beszéljünk még erről.
Nekem hónapok, sőt két év kellett hogy feldolgozzam Julikám születését...én is magamat vádoltam...mndjuk nekem sokat segített a férjem, aki teljesen együttérzett velem. És tudtam vele beszélni erről...nem tudom ti tudtok-e beszélni a szülséről meg ami előtte zajlott...mert jó lenne ha végre legalább most nem maradnál magadra ezzel a mst még feldolgzhatatlannak tűnő fájó emlékkel.
De mi itt vagyunk, és a sok sok beszélgetés, élmények segíteni fognak.

Szia
Dana

Bocsi benne maradt egy hosszabb rész tőled...véletlen.

Dana

Narcó, azt hiszem Dana nagyon jól leírta azt amivel én is egyetértek. Igen, megnéztem a végzettségedet, hát ez akkor duplán nehezített pálya volt neked. Az ikrek is meg ez is...A tudatalattidban biztos a patológiásra, vagy annak lehetőségére készültél egy kicsit te magad is, nem? Azért talált célba a környezeted negatív hozzáállása is, gondolom. Másrészről viszont várandósnak ugyanolyan kismama vagy, mint egy laikus, de az odafigyelésből neked csak a "tutira megyünk" hozzáállása jutott, nem? Csak ez meg azért szemétség - ahogy Dana is írta - mert ugyanakkor erről előzőleg szó sem esett és a dokid nem mondta ki egyértelműen (mármint a második, akinél végül szültél), hogy ez így lesz, max következtetni lehetett volna rá, a tervszerű hozzáállása miatt...

Én is ugyanígy voltam ahogy te, a gyerekem kb. 1 és másfél éves kora között volt bennem ez a düh és szikra, ami most benned.
1. Az első hat hónap hozzállását úgy jellemzném, hogy "sajnálom, hogy csaszi, de milyen jó, hogy megmentették a gyerekemet" (hiszen ezt kommunikálták nekem) Ez volt a fejemet a földbe dugom korszaka.
2. Aztán a 6 hónapostól az egy évesig: elkezdtem foglalkozni a tesó gondolatával, ezért előjöttek a szülési élmények, fájóbban, mint valaha, kavarogtak bennem és sok volt benne a környezetem (szülési és otthoni) iránti vádaskodás és vagdalkozás, de még vakon keresgéltem.
3. aztán 1 - másfél éves kora között döbbentem rá, én is hibás vagyok, mert nem voltam elég "f....sza csaj" és nem hallgattam az ösztöneimre és a testemre holott azok nagyon biztosan megsúgták mire lenne szükségem. (Jó persze ez elsőszülőként, felvilágosult "modern, diplomás nőként, aki orvosi folyamatnak hiszi az egészet, orvoshozzátartozóként, ikrekkel, stb stb mindig nehezebb) Ekkor már mindenfele hangoztattam, ez nekem milyen rossz volt, legközelebb máshogy szeretném, de először én is süket fülekre találtam. Imádom a férjemet, de sokáig ő sem értette, mit foglalkozok ezzel már, miért gagyogok erről állandóan, anyám se értette, szóval én is süket fülekre találtam a környezetemben. A tágabb környezetemben is általános volt a "hülye p....csa, örüljön, hogy egészséges a gyereke" mentalitás.
4. aztán teherbe estem, ekkor jött a tudatos útkeresés korszaka, először megtalálni az embereket akik megértenek és segítenek, ilyen volt nekem a kineziológus ismerősöm, akit még nem mertem nektek említeni, mert sokan hókuszpóknak tartják anélkül, hogy tudnák mi is ez, holott ez nem más mint pszichológia és egy keleti évszázados orvostudomány része, ő indított el, és vele végig dolgoztunk a görcseim feloldásán, és a jóga és az ottani jógatanárom. És amikor túljutottam azon, hogy a környezetem miben volt rossz, elkezdhettem az akkori belsőmmel foglalkozni, ez volt a lelki gyógyulás folyamata, de persze voltak itt is visszaesések, kételkedések. De megtanultam a meditációt és az ellazulást. Kb. ilyenkorra kezdtem látni a környezetemen, hogy kapizsgálják, hogy min dolgozom a babával együtt és elkezdtek támogatni.
5. végül csak a terhesség legvégére alakult ki az elkészültségem, és a lelki békém azzal, hogy felismertem, hogy oké hogy megoldottam a magam görcseit, de ugyanazon környezetben nem fogok tudni másként reagálni és ellazulni, fel fognak jönni a régi emlékek és annyira nem vagyok még erős, hogy sikerüljön velük szembeszállni.

Csak azért írtam ezt le neked, mert sztem természetes, hogy 15 hónappal utána még ilyen lelkiállapotban vagy. Az biztos, hogy egy új baba "gyógyulást" hozhat. De ha nem egy új terhesség, akkor is érdemes feldolgozni valahogy, ha másért nem, akkor azért, amit Dana írt, hogy a lánykáidnak ne add át se tudatosan se tudat alatt.

A fájó emlék sosem fog kellemessé válni, nekem is mindennap eszembe jut fürdésnél, ahogy lenézek és néha szitkozódok egyet magamban, hogy a fene a dokit a helyet meg magamat...de el fog halványulni.
Ne add fel!!!! Beszélj erről akivel csak tudsz és meghallgat, mégha nem is érti meg, keress új embereket, pl. kineziológust, pszichológust, dúlát, bárkit akiben meg tudnál bízni. A dúlákkal erről is beszélni lehet, ők segítettek nekem is anno a történtek elfogadásában és megértésében. Igen, Isten ezt adta, de nem véletlenül. De ha fáj, nem véletlenül fáj. Akkor tenni kell valamit, mégha a környezeted bagatellizálja is. Mi szívesen segítünk, meghallgatunk, hozzáteszünk ezt-azt. És ha majd elérkezett az idő te magad is hozzá tudod tenni azt, amit csak te tudsz. Neked ezért szorítunk!

A többieknek meg, akik közvetlenül a szülés előtt állnak azért hogy sikerüljön nekik az amiért dolgoznak és (esetleg) imádkoznak és megkapják a szükséges pillanatban a kegyelmet (a jógatanárom is így fogalmazott) és képesek legyenek a nyitottságra és az elfogadásra.

Rita! Nagyon tetszik, ahogy fogalmaztál : "...ha össze kell jönnie, össze fog jönni. Ha meg nem, úgy lesz jó. Már nagyon várom a babát." Ez a hozzáállás már jót jelez Ilyet valaki csak akkor mond, amikor már túl van a mindenárom akarom - hozzáálláson (húúú, ez de sokáig tartott nálam). Emellé legyen meg a legmagasabb szintű optimizmusod és a magadban való bizalmad.

(A végső határidő engem is érdekelne. Ez a hivatalos 40. hét utáni időpont, egy-két hét plusz esetleg? Lehet h már írtad a terminust de elfelejtettem.) Ne hagyd hogy a határidő stresszeljen. Nehéz ezt mondani, de fittyet kell neki hányni. Én amikor le tudtam tojni a határidőt, és azt mondtam hogy most már jó elegem van, ez fáj, az fáj, megszabadulok a tehertől és elengedem a babát, akkor megindult a szülés. Ez csak egy pillanat műve. Nálad is így lesz.

A 2800 gramm tuti, legalább könyebben elindul is kibújik. Egyébként az Uh majdnem mindig lefele téved egy picikét, többiek? Én legalábbis csak ilyenről tudok. Olyanról sosem hogy többet mondtak volna, aztán kisebb lett a baba. Nem is értem a szülészek egy része ma már a 3000 gr körüli babákat piciknek tartja, holott nemrég még az volt a nagy átlag, csak ma már hozzá vannak szokva a 4 kilós babaákhoz. Egyébként meg tökmindegy, belőlem se nézték ki hogy kifér a 2 méteres férjem majd 3 és fél kilós gyereke, oszt mégis kigyütt könnyen. na ennyit arról, hogy tökre nem számít..

Dana! Te vagy itt köztünk a legtapasztaltabb, úgy tűnik nagyon jól ismered a folyamatokat. Írj már légyszi magadról (magatokról) is pár sort, hiszen hamarosan te is a célnál vagy... Hogy áll az "elkészültséged"?

Bocs, kicsit hülyén fogalmaztam, szóval az a bizonyos "végső időpont", a terminus, azaz nálam május 21. Tehát a számított időhöz képest túlhordás úgy tűnik, nem lesz. Ez úgy alakult, hogy a doki még az elején kérdezte tőlem, hogy nekem mi lenne az ideális időpont, ameddig még vállalom a rendes szülést, erre én zavaromban mondtam gyorsan, hogy mondjuk a terminus... ő meg elmagyarázta, hogy akik nem vállalják császár után a spontán szülést, tehát eleve műtétek kérnek, azokat 39 hetesen megműtik. Megmagyarázta miért, de már nem tudnám értelmesen elmondani. Kedden rákérdeztem, hogy állunk a terminussal, lehet-e túllépés, de az volt a válasz, hogy megbeszéltük 21-ét és ő ezt is javasolja. Lehet, hogy az eddigiekhez képest, amikről írtunk, ez megint amolyan orvosi parázás vagy okoskodás (nem is találok hirtelen jó szót rá), de most már értem, miért van ez így, és nem is akarok görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy kapjak még nemtudomhány napot. Értem, miért kaptam segítségül ezt a dokit, hisz alapvetően én is egy óvatos ember vagyok. A helyzettel való megbékélés a mai este eredménye, talán azért is írok ilyen hosszan róla:)
Megymag, köszi szépen a bíztatást, amit írtál, nagyon igaz az én helyzetemre is: nem a terminussal kell fogllakozni, hanem a céllal: a babával és a célhoz vezető eszközzel: a szüléssel. Nekem legalábbis így viszonulnak egymáshoz, és talán ez segít szabadulni a görcstől.

Rita! Értem. Azért sztem az utolós pillanatig foglalkozz a belső állapotoddal, nézz magadba és ha valamiről csak úgy sejlik, hogy nem ezt vagy azt súgja az ösztönöd, állj meg egy pillanatra és gondolkozz el, kérj időt magadnak. Van az úgy, hogy az eredetiekhez képest másképp alakulnak a dolgok vagy másképp látjuk, és akkor jobb ha meghallgatod az ösztöneidet. Ha 21-én úgy érzed, még nincs itt az idő, igenis kérj magadnak még pár napot. Ezt nem tagadhatják meg tőled, még a legvaskalaposabb helyen sem. Még ott is várnak +6-ot, ha jók a leletek. De ügyes vagy, hogy nyitottá és elfogadóvá váltál. Dolgozz tovább, hogy a lelkedben teljes legyen a béke és régi emlékek ne befolyásoljanak a természetes szülésben.

Ezen dolgozom:) Azért próbáltam előző levelemben ilyen határozott lenni, mert pont egy nem vaskalapos, hanem egy magát nyitott szülészetnek hirdető helyen fogok szülni, de rájöttem: ez orvos függő. Látjátok, eljöttem a klinikáról, Rétes pedig pont ott szült egy nyitottabb dokinál rendesen, a Szent Imrében pedig van olyan orvos (a héte mondta egy anyuka a játszótéren), hogy a három évet is neccesnek tartja. Az én orvosom, akihez épp azért mentem át, hogy lehetőleg szülhessek rendesen, úgy tűnik, tartja magát a dátumhoz. Alkudozni meg valahogy nem volt érkezésem, de kicsit reménykedem benne, hogy ha eljön az idő, és minden rendben lesz, átgondoljuk... Megmondom őszintét, akkor szoktam leginkább elbizonytalanodni, és erről érdekel is a véleményed Megymag, meg persze a többieké is, amikor azt bizonygatják, hogy tképpen örüljek a műtétnek, mert legalább nem megy szét a gátam, mert rendes szülés után sosem lesz olyan, mint volt... hát, ezt tényleg nem tudom megítélni.