Szülésem és kórházi tartózkodásom igaz története, a teljesség igénye nélkül, ámbátor túlzottan bő lére eresztve:
2008. április 4-én este újra kezdődtek azok a fájások, amelyek 1 hete már voltak, s amelyekre azt mondták, hogy csak jóslóak. Mivel éjfélre már rendszeressé váltak, beültem egy kád melegvízbe, zuhanyoztam, mindent csináltam, hogy kiderüljön: jóslóak-e, vagy rendesek, de a fájások nem szűntek, s reggel 4-5 tájra már 5 percesek lettek. Mivel az orvosom (dr. Bardóczy Zsolt) és a szülésznőm (Kecskeméti Vera) is éppen bent volt a kórházban, felkerekedtünk, Lencsét csak úgy pizsamában, hálózsákban tettük a kocsiba, s vittük a mamáékhoz. Kb.3/4 6-ra értünk a kórházba, ahol BZS megvizsgált (egyáltalán nem fájt), kicsit véreztem, s NST-re tettek. Az NST-n aztán kiderült, hogy „lapos” a baba szívhangja, azaz nem elég cakkos a rajzolat, úgyhogy dokim tájékoztatott, ha így marad, akkor császár, de ha fel tudjuk a babát kicsit izgatni az „előkészítéssel” (beöntés, stb.), akkor természetes szülés is lehet belőle. Megkaptam a legendás beöntést, amiről annyit mondanék, hogy aki emiatt izgul, s esetleg elzárkózik tőle, az nagy buta, mert még csak nem is kellemetlen. (leszámítva azt, hogy a szülésznő találomra próbálta benyomni azt a hülye éles végűre vágott csövet, s nekem kellett navigálni, hogy jó helyen jár-e) A beöntés aztán felélesztette kissé Adrikát, újból jó lett az NST, ám eddigre kellőképpen felidegesítettem magam a történéseken, úgyhogy az NST-n végig ott maradt velem BZS, s vígasztalt, hogy nincs okom az aggodalomra. Valójában feltett egy kérdést (s ettől bőgtem el magam), hogy: döntsek. Orvosilag nem indokolta semmi a császárt, de előre vetítette, hogy így akár 2 napig is „vajúdhatok”, ha természetesen akarok szülni, ami eléggé idegőrlő. Én előre féltem az éjszakától, hogy akkor majd senki nem ellenőrzi a baba szívhangját, úgyhogy begazoltam, de rövid időn belül a doki csodásan megnyugtatott, s nagyjából mosolyogva ültem ki a férjemhez a Gólyaváróba, hogy megbeszéljük a dolgot. Többször beigazolódott, hogy nem hiába választottam az orvosomat, de most külön áldottam az eszemet. Nem igazán tudom szavakba önteni, hogy hogyan viselkedett ebben az izgalmas helyzetben, a lényeg, hogy rövid idő alatt olyan nyugalmat kölcsönzött, amiről nem is gondoltam, hogy létezik ilyen szituációban. Megállapodtunk, hogy délután visszajön, addig van 7 óra, s a baba eldönti, hogy mit akar; valamint meghagyta a szülésznőmnek, hogy addig óránként nézzenek NST-vel. Még egyszer megvizsgált, az már nagyon fájt, mert a baba „felúszott”, s alig érte el. Ezután doki hazament, rábízott a szülésznőre. Ott feküdtem a vajúdóban, s innentől viszonylag magamra maradtam. Az óránkénti NST-ből lett egy dopler és kettő NST (szülésznőm közben a gyermekágyason ügyelt, onnan szaladgált át hozzám), s a második NST-re mikor feltett, megint láttam, hogy lapos a szívhang. Aztán kissé összetojtam magam, mikor az egyik fájásnál a baba szívhangja az addigi 140-ről 95-re esett le, ezt észre vette az arra járó Barna Péter doki, s szólt az ügyeletes szülésznőnek (Orsi), hogy üljön mellém, míg az enyém előkerül, mert ez így nem oké. Közben végighallgattam pár szülést, s Orsi nyugtatgatott a szülőszobán (sokat jelentett számomra, nagyon kedves nő), ám az 5 perces fájásaimból 10 percesek lettek, amiket nem mindig jelzett a gép. Aztán bejött egy Thúry nevezetű dokibá, aki annyira rendes volt, pedig első ránézésre megijedtem, azt hittem valamelyik nagyöreg, akitől félni kell
, de ez az orvos is, mint mindegyik, amelyikkel bentlétem alatt találkoztam, nagyon kellemes csalódást okozott. (főként, hogy teljesen képben volt helyzetemet illetően) Ezután, mikor már magamban eldöntöttem, hogy ilyen szívhang mellett nem fogok kockáztatni, s császárt kérek, bejött Vera, s megnézve az NST-t, úgy döntött, hogy nem vesz le a gépről, amíg a doki meg nem érkezik. BZS jóval hamarabb jött, mint ígérte, ránézett az NST-re és azt mondta: „Ez köldökzsinór, meg kell, hogy műtsem!”. Szerettem volna természetesen szülni, de ekkor már ez nem érdekelt, csak az, hogy a babával minden rendben legyen, úgyhogy teljesen belenyugodtam a császárba. Közben persze ámultam a dokim profizmusán, teljes mértékben rábíztam magam, s titkon kíváncsi voltam, hogy igaza van-e a zsinórral kapcsolatban. (fájásnál megszorult a zsinór a nyakán, ezért esett le a szívhangja) Riasztottam apát, s innentől az események felgyorsultak. Vera (az első császárral ellentétben) most végig ott maradt „mellettem”, előkészített a műtétre, menedzselte Apát, s rövid időn belül a műtőasztalon találtam magam. A dokim közben többször poénnal tompította a helyzetet, egy ollóval mászkált le, s fel, s egyszerűen a jelenlétével megnyugtatott, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Vera ezután a szomszédos helyiségben volt férjemmel, s megkezdődött a gerincvelő érzéstelenítésem. Ez a művelet, ha nem is fulladt kudarcba, de amilyen jól indult, olyan kellemetlen volt már a végére, mert az első császárral ellentétben, fájt, ahogy csinálták. Hiába érzéstelenítettek el, éreztem többször (talán ezek sikertelen kísérletek voltak?), hogy behatolnak a gerincvelőmbe, volt, hogy szinte el is rántottam magam, mert egyszerűen nagyon fájt. Az aneszteziológus asszisztens nő megint csak annyira rendes és kedves volt, hogy leírni nem lehet. Végig istápolt, simogatott, magyarázta, hogy mi fog történni, stb. (úgy látszik nekem ilyen pesztonka jellegű emberek jönnek be
) Kissé aggasztott, hogy a vérnyomásom 170-re ment fel, azok után, hogy az érzéstelenítés még le is kellett volna, hogy vigye, úgyhogy valami ER-ben többször emlegetett szurit nyomtak az infúziómba, de az se vitte le túlzottan. (Ezen kívül féltem, hogy hányok a műtét alatt, mert 12 órakor ettem a pocsék kórházi kajából.) Eddigre a hideg már úgy rázott, mintha mínusz lett volna az amúgy tök meleg műtőben. Aztán ami még félelemmel töltött el, hogy a gépen hallottam, hogy belassult a pulzusom hirtelen, majd oda kapott az anesztes doki a csuklómhoz, mérte kicsit, majd azonnal valami szurit nyomott az infúziómba. A műtét sokkal kevésbé fájt, mint első alkalommal, egyáltalán nem volt az a rángatós szakasz, amikor azt mondták még Lencse születésénél, hogy körül néznek a hasamban. Itt gyakorlatilag fájdalommentes és happy volt minden; folyamatosan tájékoztattak, hogy mi történik, lehetett beszélni, szóval nem éreztem idegennek magam a saját szülésemen. Az orvosomon kívül részt vett még a műtéten a sokak által kedvelt dr. Barna Péter is
, akihez - elmondhatjuk - én kerültem eddig legközelebbi kapcsolatba az ismerőseim közül.
Történt ugyanis, hogy a jobb oldalon leszíjazott kezem teljesen elzsibbadt, s a virsli méretűnek érzett ujjaimat mozgatván, véletlen a doki alsó környékén matattam; aki ennek persze hangot is adott műtét közben, s megkért, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe.
Nem tudom, hogy mikor kezdték a műtétet, de igen hamar, 16:10-kor kiemelték Adrikát, s mit ád Isten, a zsinór tényleg a nyakán volt, mi több, még a két vállán is; ahogy az orvosom mondta: mint egy hátizsákot cipelte magán. Innentől kezdve egy rövid idő kimaradt az agyamban, mert csak hullottak a könnyeim, meg voltam hatódva saját magamtól
, hogy megint milyen édi bőgőmasinát hoztam világra. Adrikát kint tisztogatták, majd egyszer csak Apa mutatta a karjaiban, s hamarosan az anesztes hölgy behozta hozzám kicsit. Nagyon picinek tűnt, pedig 3660 grammal, 55 centivel született. A műtét befejeztével a Vera által már előkészített ágyra vittek (2-es szoba, közel a nővérpulthoz), ahol egy hajnali császáros feküdt a másik ágyon. Ezeket a szobákat háromágyasították, s mint később kiderült, a harmadik ágy csak pótágyként funkcionál, belülre került a pelenkázó részhez. Vera elmondta, hogy Apa ne maradjon soká, max. negyed óráig
, de mivel ő hazament, s a néha bejövő Picúr nevű szülésznő egy szót sem szólt, legalább 2 óráig ott maradt még velem. Adrikát közben elvitték tőlünk, megfigyelésre. A korábbiakkal ellentétben, most 6 óra múlva való felkelést engedélyeztek, így éjjel 11-kor kelhettem. Apa 7-kor elment, ekkor már erősen fájt az egész mindenség, s egy haláli kedves szülésznő került ügyeletbe: Nyulas Jolán. Ugyanaz a pesztonka típus, mint ami nekem ilyen szituban szükséges; ápolt, simogatott, kedves szavakkal dédelgetett, ahogy mondtam, hogy fáj nagyon a hasam, már adott is Algopyrin szurit (aminek az ízét még másnap is éreztem a számban), s szépen előkészítette a felkelésem óráját, úgyhogy sokat köszönhetek neki. A felkelés persze kegyetlen volt. Először is annyira szúrt a katéter, hogy ki kellett húzni, mert nem tudtam tőle felkelni. Aztán feltápászkodtam, s nagymama léptekkel kivánszorogtam a zuhanyzóba, ahol nagyjából lezuhanyoztam, s a végén már egyedül vettem fel a bugyimat. Fekvés után azonnal az oldalamra tudtam fordulni (első szülésnél ez kb. a 3. napon sikerült), s hajnal 3-ig szundikáltam, de ekkor már nagyon izgatott, hogy tudok-e pisilni, nem fáj-e majd nagyon, úgyhogy megint kimentem, immáron egyedül, a mosdóba. A pisi persze nagyon fájt, s így volt ez még napokig. Reggel már könnyebben ment a felkelés, leáztattam a kötést magamról, s fél 6-kor első utam Adrikáért vezetett. Csodálkoztak, hogy már elviszem, de gondoltam, ha már ilyen jól vagyok, miért ne? Egész nap velem volt a baba, nagyon édi volt, viszonylag sokat aludt, többször szopizott (azt a pár csepp előtejet, ha egyáltalán volt), s estére beadtam a csecsemősökhöz, mert akkor már 2 napja nem igazán aludtam. (Napközben sokasodtak a gondok, mert sárgás váladék folyt a szeméből, teljesen ödémás volt az orra, nem kapott levegőt, úgyhogy szemcseppel kellett folyamatosan csöppentenem, és az orrába is fiziológiás sóoldatot kellett spriccelnem. Sajna a szeme nem biztos, hogy helyre jött, pár hét múlva derül ki, hogy meggyógyult-e.)
Mikor beadtam éjjelre, először majdnem bőgtem, mert a sírós gyerekemre azt mondták, hogy tegyem csak le, majd jön a nővér, akihez tartozik; de miután kiderült, hogy aznap éjjel kedvenc nővérkém: Edit van szolgálatban, nyugalom szállt meg. Hétfőn megint reggel mentem érte, s már éjjel is velem volt. Orvosom keddre már haza engedett, s a csecsemős orvoson múlt, hogy valóban haza mehetünk-e. Ha ezen a reggelen nem megint Edit lett volna a csecsemős nővérke, biztos nem engednek haza, ugyanis tejem csak kb. 10 ml, az is fejésre, úgyhogy rengeteget segített nekem az utolsó ott töltött órákban, nagyon hálás vagyok neki. Az ilyen nővérkéknek kellene aranyba foglalni a nevét. Adrika viszonylag sokat szenvedett ezen a napon, mert először kiderült, hogy lenőtt a nyelve, s felvágták; majd vért vettek a fejéből, ezután kiszúrták a fülét a fülbevaló miatt...úgyhogy meggyötörték kissé. Mindenesetre boldog volt a hazatérés, s innentől minden rutinszerűen ment, csak úgy, mint az első gyerekkel. A melleim kb. 3 napig voltak belövellt állapotban, a tej megint csak oxytocin szipkázásra indult be, de a lényeg, hogy most van, s noha fejem, pár napja csak anyatejen él a Babám, még tápot se kell hozzá pótolni. Csöpi nevezetű bimbóvédővel próbálkozunk a szopival, több-kevesebb sikerrel. A kórházban minden nap meglátogatott az orvosom, s majd’ minden nap a szülésznő is, így nem éreztem annyira elanyátlanodva magam. A babyblue most nem kapott el, de a begyorsult események miatt nem igen fogadtam látogatókat férjemen kívül, egyszerűen nem volt idegrendszerem „megszervezni”, hogy akkor éppen ne sírjon a baba.
Szummázva az eseményeket, egyelőre nem szeretnék harmadik gyereket, viszonylag tortúrának érzem az egész kórházi létet, meg azért most se fenékig tejföl 2 gyerekkel itthon; de ha mégis újabb babára adnám a fejemet, csakis BZS-nél szülnék, s ha még dolgozni fog akkor, gyermekeimet is hozzá fogom irányítani a megfelelő időben. Rengeteget köszönhetek neki, szavakba önteni nem lehet, úgyhogy áldja meg az Isten, s tartsa meg olyannak, mint amilyen most.