2003.10.10 17:02
Szerző: szedit
Kicsit hosszú lett, ezért inkább ide teszem fel a szülés - születés sztorit. Csak még frissiben le akartam irni...
Boti születése
Boti baba 2003. szeptember 30-ára volt kiírva, bár mi úgy számoltuk (és az első ultrahangok is ezt erősítették meg, hogy inkább október 6. az igazi időpont. Mindenesetre 30-án voltam dokinál, ahol kiderült, hogy egy kicsit magasabb lett a vérnyomásom, meg ugye az idő is telik, ezért abban maradtunk, hogy 3-án befekszem a kórházba, hogy gyakrabban lehessen figyelni ,hogy minden OK-e a babával. Mellesleg a méhszáj teljesen zárt volt, ugyan 1000-es, de nem is puhult fel. Mi otthon a férjemmel (már addig is, de utána még inkább) sokszor mondtuk Botinak, hogy lassan ki kellene bújni, de nem sok jele volt, hogy igyekezne. Mindenesetre mindent elkövettem, amit nem szabad, álló nap irtottam a kertben a gazt, futottam a busz után, stb…úgy tűnt nem használ, bár a hátam sokat fájt, de gondoltam a hajlongától. De mit tesz isten, 2-án délután kb 5 perces has-hát váltakozó fájások kezdődtek, tartottak is, amíg járkáltam ,de sajnos amikor lefeküdtem elmúltak. Így hát járkáltam, amennyit tudtam, de nem szóltam senkinek, hátha ez még nem az. Este lefeküdtünk aludni, akkor már fekve is fájt, de nem rettenetesen és el is bírtam aludni nagy nehezen 10 óra felé. Éjfélkor volt az, hogy felébredtem és már nem ment a visszaalvás, mértem az időket, hol 3 hol 5 percenként jöttek a fájások, elég erősen. Amikor már 3 percesre sűrűsödtek (kb 3 órára) akkor felkeltettem a férjem, hogy inkább ne várjuk meg a reggelt, menjünk be a Nyírőbe (bár még mindig aggódtam, hogy vaklárma, mert elviselhető volt a fájdalom, bár erős). Így hát még egy kis beszélgetés, zuhanyozás után elindultunk, a kocsiban is maradtak a 3 percek. Ahogy viszont közeledtünk a kórházhoz ritkábbak lettek, mire odaértünk úgy tűnt, hogy el is múltak, vagy legalábbis nagyon ritkán jöttek. Fel sem akartam menni, de a párom persze ragaszkodott hozzá. Igaza is volt, mind a hőemelkedésem, mind a CTG igazolta, hogy beindult a szülés. Az első pár percben viszont a CTG-n kétszer 60-ig is lecsökkent a baba szívhangja, erre oldalt fordultam a háton fekvésből és több nem jött, de azért az ügyeletes (még csak be sem mutatkozott) megnézte a magzatvíz színét, de az rendben volt. Viszont csak ujjkúpnyira volt nyitva a méhszáj, a fájások meg jöttek, de rendszertelenül 2-3 percenként. Fél nyolcra a megbeszélés szerint megérkezett a dokim (Mészáros Márta), megnézett, és azt mondta, hogy egyrészt aggódik a kezdeti CTG eredmény miatt, másrészt nem halad a dolog (bár bíztató, hogy kedd óta azért alakult). Úgyhogy meg szeretné repeszteni a burkot, hogy erősödjenek a fájások, mert különben másnap reggelig sem lesz meg a baba, és maradjak folyton a CTG-re kötve, biztos, ami biztos. Ha meg rosszabbodik a szívhang, akkor 10 percen belül itt van, és csaszi, mert a baba a fontos. Persze bólogattam. Egy kis lukat tudott fúrni a burkon, elfolyt pár dl víz, de a fekvés miatt nem túl sok. Egy irtó rendes és profi szülésznő (Franciska) maradt velem. A fájások erősödtek, de elviselhetőek maradtak. Közben felhívtam a férjem, hogy jöjjön lassan. Egy idő múlva felállhattam (még mindig a gépre kötve), de mivel így sem rosszabbodott a szívhang, viszont még egy kis víz elfolyt és a fájások is erősebbek lettek, a szülésznő elkezdett bíztatni, hogy ebből normál szülés lesz. Hallottam, hogy a dokimmal is ezt beszélte közben telefonon. 11 előtt egy kicsivel megnézett, de a méhszáj még mindig bő egy ujjnyi volt, és a burok teljesen fedte…megpróbálta megtalálni a lukat, hát az rettenetesen fájt. Mondta, hogy meg kéne még egyszer repeszteni, benn van egy doki, aki az enyémmel együtt szokott dolgozni, megkéri őt. Haboztam, így felhívta az én dokimat, aki egyetértett. Közben beöntés, ami várakozásommal ellentétben még csak kellemetlen sem volt. Épp a wc-n ültem, amikor a Fülöp doktor, egy fiatal, kedves srác (aki be is mutatkozott, bár én elfelejtettem viszonozni) megjelent. Kissé nehéz volt felugrani és felmászni a vizsgálóra, de ha muszáj hát muszáj. Most nem lukat fúrt, hanem „darabolta” a burkot (meg lökdöste felfelé a babát, hogy folyjon a víz) erre jó két liter tiszta magzatvíz lejött és utána is folyt. A fájások meg erősödtek, de 5 percessé ritkultak. A szívhang jó maradt, úgyhogy egy idő után felkelhettem, sétáltam, a párom a fájásszünetekben masszírozta a hátam, mert majd leszakadt, mérte az időket és tömött szőlőcukorral. Irtó jó volt, hogy velem volt, bár amikor éppen fájt, akkor nem bírtam, ha hozzámért, így a kezét sem szorongattam, pedig ajánlgatta. Igyekeztem arra figyelni fájások alatt, hogy vegyek levegőt, hogy jusson oxigén a babának, mert szívem szerint visszatartottam volna a lélegzetem. Nagyon kellemes volt a labdán üldögélni, de mint előre mondták is, enyhítette a fájásokat, egypercig tartó, kétpercenként jövő fájásból rögtön 40-50 másodperces, 3,5-4 percenként jövő lett. Így amikor csak bírtam sétáltam. Gyönyörűen sütött közben egyébként a nap. A dokim egy utánra ígérte magát, bár többször telefonált, de csak fél 3 után jött meg. Már állandóan az időt kérdeztem, ültem a labdán és fájásszünetben bóbiskoltam…kezdett kicsúszni a kezem közül a dolog, azt akartam, hogy bárhogy is de vége legyen. Amikor megjött a doki, mondtam neki, hogy most már csináljon valamit, nézzen meg, de ha még mindig nem áll jól a méhszáj, kérek fájdalomcsillapítót. Nem lelkesedett érte, de nem is zárkózott el. Mondta, hogy előbb megnéz. Pont fájás alatt persze, 4 ujjnyi volt, illetve rátágított kézzel, hogy meg legyen a 4 ujjnyi. Azt hittem ott halok meg, nem tudom, hogy hogy nem estem le a vizsgálóról, de emlékszem, hogy görcsösen kapaszkodtam és hánytam vetettem a fejem. De egyszer csak vége lett, és elkezdték készíteni a terepet szüléshez. Amikor minden előállt felfeküdtem (oldalt), CTG felkötve és infúzióban kaptam oxitocint. Ettől rosszabbak nem lettek a fájások, gyakoribbak igen, de a baba jól bírta és hamarosan jött a „kakilnom kell” érzés. Amikor már nagyon kellett mondtam a férjemnek, hogy menjen és szóljon a dokiéknak, hogy jöjjenek. Jöttek, és a következő fájásnál mondta, hogy feküdjek a hátamra és nyomjak…hát nem nagyon ment először, nem akartam felhúzni a lábam, aztán megértettem, hogy azt szeretnék, akkor nyitott szájjal és szemmel próbálkoztam, mondta a szülésznő, hogy mindkettőt csukjam be…de a következő nyomásnál már jobban ment, bizonyságul pisi-kaki jött, beöntés ide vagy oda. Fájások közben vissza oldalra, meg szipuzzak oxigént. Már egész lent volt a baba, amikor még mindig nézte a szívhangját. Megdöbbentő módon, bár a fájás amikor jött sokkal jobban fájt, mint addig bármi, amint elkezdhettem nyomni (kis idő amíg hátra fordultam stb.) már nem fájt. Viszont irtó kimerítő volt, azt hittem megfulladok, annyira nem volt levegőm. Mindhárman, akik ott voltak (férj, doki, szülésznő) végig bíztattak, segítettek, ki ki ahogy tudott. Viszont 5 fájással kijött a baba, kb. 15-20 perc alatt. A szülésznő valami kencével tágította a hüvelynyílást folyamatosan, utána gátmetszés. Még jól is esett, mert kezdtem félni, hogy szétszakadok, gondolkodtam, hogy inkább kicsit kevésbé kéne nyomni, nehogy…úgyhogy a gátmetszés is jól jött, pedig előre nem voltam oda érte. Amikor kinn volt a fej, visszafogtam magam, nehogy gyorsan jöjjön a test, de mondta a doki, hogy nyomjak még, úgyhogy kijött az is. Egyenletes pirosas lila volt, kis váladékleszívás után felsírt és kipirosodott. Nem állítanám, hogy elöntöttek az anyai érzések, inkább semmit sem éreztem. Most viszont akármikor erre a részre gondolok elsírom magam, ki tudja miért. A férjem megkérdezték (kétszer is), hogy nem akarja-e elvágni a köldökzsinórt, de nem akarta (végig segített felgörnyedni, meg tartotta a fejem, nagyon kellett). Utána vagy közben ott áradoztak, hogy milyen szép baba (nem torzult a feje sem), ő meg sugárban pisilt. Szinte vicces volt. Férjem elment a babával mosakodni meg méredzkedni, közben megszületett a méhlepény. Egész meglepődtem, amikor megint valami feszítést éreztem lenn, el is feledkeztem róla, hogy annak még ki kell jönnie. Aztán jött a varrás. A gátmetszés pont elég volt, nem repedt sehol, a méhszájat kellett még varrni egy kicsit. Nem volt kellemes. Közben visszahozta a párom a babát, dajkálgatta, mutogatta. Nem tapasztaltam azt, amit mondani szoktak, hogy az első időben szemkontaktust keresne…de nem sírt, hanem nézelődött, az igaz. Aranyosak voltak együtt. Amikor vége volt a varrásnak odatették mellém Botit, Franciska megpróbálta mellretenni is, de nem ment. Mindenesetre ott volt jó egy órát szerintem. Közben kitakarítottak körülöttem, a dokim gratulált, meg megdicsért, ellátott tanácsokkal is azt hiszem, de ez már nem biztos. Aztán elvitték a babát, mi a párommal elküldtünk egy halom smst, meg hozott enni és inni (a lehetséges csaszi miatt még csak nem is ihattam délelőtt). Hamar eltelt a két óra várakozás. Mire áttoltak a kórterembe, már ott várt a baba. Megint nem szopizott, de ismerkedtünk. Az első nap még elvitték a két szoptatási időpont között, másnaptól viszont már hattól este tízig velem volt. A második nap jött össze egy csecsemős segítségével az első szopi, mert bekapta ugyan a cicit, de nem csinált vele semmit. Azt kell mondanom, hogy a csecsemősök mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Az osztályos nővérek között is volt aki igen, de szerencsére velük kevesebb dolgom akadt. A gátseb szépen gyógyul, már első nap sem okozott komoly panaszokat, max egy kicsit érzékenyebb, mint normálisan. Végülis az 5. nap jöttünk haza, azóta szopi-alvás, szopi- alvás a menetrend. Reméljük sose lesz rosszabb.