Bocs hogy nem bírom abbahagyni, de nagyon belejöttem
, meg Dávid is kivételesen magától elaludt és én sem vagyok hullafáradt, úgyhogy tobzódok egy kicsit.... adósotok vagyok még a szülésem történetével....
2007. július 13.-án (péntek) délelőtt, végigjártam a dokikat (terhesgondozó, ultrahang), hogy valami konkrét információt szerezzek a méhlepény állapotáról, a köldökzsinór elhelyezkedéséről és a baba állapotáról, legfőképp a súlyáról, meg egyáltalán, hogy minden ok e, mert egy ideje már volt némi rossz érzésem, de a dokik folyton leráztak azzal, hogy „ne aggódjon kismama, a súly nem fontos, minden rendben van, van még idő bőven”. Ezúttal sem történt másképp, gyakorlatilag alig vizsgáltak meg, a súlyát meg egyszerűen nem voltak hajlandóak hónapok óta megmondani, így azt sem tudtam követni, hogy megfelelő ütemben fejlődik e vagy sem. Hozzátartozik még a történethez, hogy két időpontra voltam kiírva: az egyiket az utolsó menzesz alapján állapították meg ez július 10., a másikat pedig az uh eredmények alapján július 21.
Július 13.-án, este 23 35 körül már határozottan éreztem valami menzesz-szerű fájdalmat, és valahogy inkább csak zsigeri szinten tudtam, hogy ez már az. Elkezdtünk hülyéskedni a férjemmel, hogy készítse be a kaját a maga számára, mert tudni kell róla, hogy ha éhes nem érdekli semmi az égvilágon csak a kaja és nem használható semmire se . Úgyhogy elkezdett szendvicseket gyártani, meg előszedtük a már összekészített csomagot, átnéztük, hogy minden benne van e. Aztán lefeküdtem az ágyba, de ahogy vízszintesbe kerültem sokkal erősebbek lettek a fájások és elkezdett csordogálni a magzatvíz. Akkor beültem egy kád meleg vízbe, mert azt tanultuk, hogy ha csak jósló fájások, akkor a meleg víztől elmúlnak, de ha igaziak akkor felerősödnek, meg elkezdtük mérni a fájások hosszát, a köztük lévő időt, ahogy kell és kiderült, hogy szabályos 10 percenként jönnek. Ültem a kádban kb félórát, és ettől hirtelen 5 percesek lettek a fájások és minden fájásnál határozottan éreztem, hogy ürül a magzatvíz is. Felhívtuk anyámat és vele még kedélyesen elbeszélgettünk arról, hogy úgy néz ki ma éjjel szülünk , még egyáltalán nem fájt annyira, és valahogy szerintem még fel sem fogtam igazán, hogy ez most komoly. Aztán felhívtuk a szülésznőt, akit felfogadtunk, hogy ez a helyzet mi legyen. Mikor meghallotta hogy a magzatvíz is csordogál, azt mondta hogy azonnal uzsgyi a kórházba, de előtte menjünk már el érte, mert aznap volt a szülinapja és ivott egy pohár pezsgőt, nem szeretne így kocsiba ülni. Mi meg persze elmentünk érte, jó 20 percnyire lakott Győrtől, úgyhogy fél egy körül elindultunk, és csak egyre távolodtunk a kórháztól. Hát az elég szürreális élmény volt, de valahogy nem féltem, figyeltem a fájásaimat ahogy atomóra pontossággal érkeznek szabályos 5 percenként, figyeltem a légzésemre és úgy voltam vele, hogy végeredményben csak az a lényeg hogy odaérjünk és megtaláljuk a szülésznőt, utána már nagy baj nem történhet, max. a kocsiban fogok megszülni
Hajnal 2 körül értünk a kórházba, megvizsgált a doki, kiderült, hogy 1 ujjnyira vagyok kitágulva, vagyis még nagyon az elején tartok, úgyhogy átkísértek a szülőszobába, felfektettek egy félórás NST-re Az elég rossz volt, mert vízszintesen fájt a legjobban. De aztán csak eltelt az is valahogy és utána felkelhettem, szerencsénk volt, mert csak egy valaki szült rajtam kívül aznap éjjel, úgyhogy nyugisan elvoltunk a férjemmel kettesben, a másik szobában sem üvöltött senki és ami a legfontosabb a kádat is tudtam használni. A vajúdási szakasz nagyon jól ment, igazából erre fejben is sokkal jobban fel voltam készülve, és a férjem is rengeteget segített, rengeteg energiát adott, és csinált valamit a gerincem mentén amivel szinte lesöpörte a fájdalmat de tényleg…. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy ott volt velem, igaz sokat készültünk rá, mindent elmondtam neki, amit megtudtam a szüléssel kapcsolatban, meg azt is pontosan, hogy mit várok tőle, miben tud segíteni, és bár szokás szerint úgy tűnt, hogy ezekből semmit sem hall, és nem is érdekli különösebben, ott az adott szituációban gyakorlatilag mindent pontosan úgy csinált, ahogy szerettem volna és ahogy szükségem volt rá. Hihetetlen módon össze tudtunk dolgozni, igazi Csapatként, úgyhogy igazából a fogadott szülésznőnek is csak annyi dolga maradt, hogy az infrastruktúrát biztosítsa, de nagyon jól alánk dolgozott és nem erőszakoskodott, hanem szépen a háttérből figyelte, hogy mikor van szükség rá és ha nem volt, akkor nem erőltette.
Az ügyeletes dokival is mázlink volt (ugyanis nem fogadtam orvost), mert ő sem erőszakoskodott, látta, hogy nagyjából nincs szükség rá, viszont engedélyezte a kádat, aztán csak a kitolásra jött be, és bár kellett vágni, de olyan szépen vágott és varrt, hogy gyakorlatilag már az első héten a saját lábamon szaladgáltam.
A kitolási szakasz majdnem kifogott rajtam…sokkal nehezebben éltem meg, valahogy nem tudtam már úgy összpontosítani, sokkal jobban fájt is és valahogy úgy éreztem, hogy nem halad a dolog. Aztán kiderült, hogy így is van, de az csak jóval később….1 óra múlva behívták a dokit, hogy most már tényleg szülünk, felfektettek az ágyra aztán elkezdődött a finish , ami egy kicsit tovább tartott mint gondoltam, mert én arra készültem, hogy nyomok 2-3 aztán már kint is vagy, de sajnos nem így sikerült. Azt hittem, hogy nem jó helyre nyomok, vagy nem elég erősen, pedig beleadtam apait-anyait, de aztán kiderült, hogy azért ment ilyen nehezen, mert a köldökzsinór keresztbe volt a teste előtt (szerencsére nem a nyaka körül) és ez folyton visszahúzta, úgyhogy hiába láttam már a kis fejét (a sok sok hajjal:), csak nem tudott kibújni, amíg a dokik is rá nem jöttek hogy mi a baj és segítettek. Szóval 3-4 óra alatt megvolt, pontosan 2007. július 14.-én 6 18 perckor érkezett meg erre a Világra.