2000.07.04 17:03
Szerző: Anonymous
Kedves Ildi!
A hozzászólásodna ehhez a részéhez szeretnék mondani néhány szót: "Abortuszon átmenő nők! Ha nehéz helyzetbe kerültök, megölnétek emiatt a megszületett gyermeketeket?"
Kezdeném azzal, hogy próbálom neked körvonalazni azt a helyzetet, amit én akkor (21 évesen) olyannak ítéltem meg, hogy nem mertem vállalni a kisbabámat. (Valahol sejtem, hogy neked mindez semmiség lesz, de a lelkem legmélyén kicsit reménykedek mégis...) Elsőéves egyetemista voltam, szüleimtől 300 km-re kollégiumban. Akkor már három éve voltunk együtt, és védekeztünk is. A mindig percre pontos mensesem nem jött meg, gyanakvás, teszt, pozitív. Délután találkoztunk, és annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy terhes/várandós vagyok. Mire ő: "Na ne már!" És innentől kezdve az összes segítsége abban merült ki, hogy amikor már az orvos megerősítette a teszt eredményét, rögtön felajánlotta, hogy állja a költségeket. Konkrétan nem mondta ki, hogy akarja vagy sem a gyerekünket, hogy velem marad vagy sem, hogy együtt fogjuk felnevelni, ha megszülöm vagy sem, semmi ilyesmit. Azt mondta, hogy döntsek saját belátásom szerint. És nem találkoztunk többet. Egyszerűen (és elég egyértelműen) otthagyott. Az anyukám kétségbeesett, a barátnőim szintén. Senki sem akart helyettem dönteni, csak elmondták a véleményüket. Mindegyikük véleményében benne volt, hogy jól gondoljam meg, hogy egyedül nekivágok-e az egésznek, mert hiszen: 1. Mihez kezdek az életemmel? Nincs semmiféle szakképzettségem - később miből fogunk megélni: a szüleim szerényen élnek, nem nélkülöznek, de az egyetem elvégzése alatt egyetlen fillért sem kaptam tőlük, mert a húgomnak nagyobb szüksége volt rá, és így egyeztünk meg, kettőnket egyszerre nem tudtak volna támogatni - és akkor ehhez vedd még azt hozzá, hogy bizony eleinte nekik kellett volna eltartaniuk engem és a kisbabát is (ráadásul a szüleim nagyon ellenezték, hogy abbahagyjam az egyetemet és elmenjek babázni, mert úgy érezték ezzel minden addigi erőfeszítés kárba veszne); 2. az én meglehetősen visszahúzódó lelkialkatommal vajon lesz-e arra esély, hogy később _társat_ találjak, aki elfogad engem a gyerekemmel együtt; 3. igen, egy kisbaba valóban nagy öröm és boldogság, ha megvannak a felneveléséhez szükséges minimális feltételek (a szeretetért nemsokmindent adnak a boltban... a "majd lesz valahogy" pedig bennem egyébként sem szokott felmerülni, szeretem a biztonságot, szeretem tudni, hogyan is lesz) - ezeket esetemben a környezetemben senki nem látta biztosítottnak (én sem).
Ami az egész lényege: mindent (egyedül, társ nélkül) végiggondolva, elég kilátástalannak tűnt a helyzet, a megtartás gondolata csupán az én fejemben fordult meg, de idővel (nem 1-2 nap alatt döntöttem) csak elméleti alternatíva, nem pedig reális választási lehetőség volt.
És akkor most az idézetre: mostmár abban a helyzetben vagyok, hogy úgy érzem, a minimális feltételei megvannak annak, hogy ha bármikor teherbe esnék nem vetetném el a kisbabámat: nincs lakás, kocsi stb., de van egy társam, akiben megbízom ebből a szempontból is (nem fog elhagyni, ha teherbe esem) mindketten szeretnénk gyerekeket,
mindkettőnknek van munkája. Én úgy gondolkodom (és a párom is), hogy ha egyszer eldöntöttük, hogy vállaljuk azt a kicsi embert, akkor már mindegy milyen nehéz helyzet jön, felneveljük.
És valahol itt érzem a "logikai" bukfencet a kérdésedben: ha megszülöm, akkor úgy ítéltem meg, hogy fel tudom nevelni - ha viszont úgy látom, hogy ennek egy _hajszálnyi_ esélye sincs, akkor nem szülöm meg. Ez eléggé leegyszerűsített, sarkított, ennek folytán könnyű lesz bele is kötni [:-)]
Az akkori vívódásomkor az egyik barátnőm egyik tanmeséjében (=megtörtént eset) elhangzott egy ilyen kérdés: Nem félsz, hogy két embert teszel szerencsétlenné? Nem félsz attól, hogy ha ez a gyerek "bezár", akkor miután elkezdi a maga útját járni, nem fogsz-e rá neheztelni, hogy megfosztott valamitől? [nem tudatos neheztelésről volt szó, hanem olyasmiről, ami belülről rág]
Most ennyi, folytatnám még, de mennem kell.
Köszönöm, hogy elolvastad:
Ancsa