Köszönöm a bókokat lányom nevében is
Meg persze a tejcsis javaslatokat/tapasztalatokat
Szar, ha az ember úgy érzi, egyedül van a dologgal.
Judit, valóban barnult a csajszi, most már szőkésbarna fürtjei vannak
Nóri, de igen, kicsit besárgult, de tényleg minimálisan. A kórházban észre sem vették, csak a dokibácsink jegyezte meg ma
Ezekszerint mégiscsak jó a szemem, mert amikor a kórházban közöltem egy csecsemős nővérrel, hogy kissé besárgult a gyermek, azt válaszolta, hogy "Ez?! Semmi baja!"
Ha már kórház: igazából közömbösen érint a dolog. Igaz, hogy majdnem az egész ott tartózkodást végigbőgtem, de most, hogy kiszabadultunk, nem vagyok hajlandó visszagondolni az ott töltött időre. Talán csak annyit, hogy azután kaptam hathatós segítséget tejcsi ügyben (legalább annyi legyen, hogy hazaengedjenek a kicsi gyarapodása okán), miután pénz került a képbe. Az utolsó napon.
És akkor a "rövidke" születéstörténetünk
Azt ugye még írtam, hogy csütörtök reggel amnióra voltunk "előjegyezve". Csütörtök reggel meg is indultunk (éjjel is voltak fájásaim, hajnalban már rendszeresnek mondható), és bár vittük a kis motyómat is, biztos voltam benne, hogy aznap még nem szülünk. Vagy legalábbis amnió után nem kell ottmaradnom (nyugodt szívvel hagytam kupit otthon
). Dokim megvizsgált (a magzatvíz tiszta volt), és kiderült, hogy az éjjel 2 ujjnyira kitágultam (cx: 2111); ott is fogott, mondván, ma valamikor szülünk! Felballagtunk a 7. emeletre, átadott egy szülésznőnek, átestem a szokásos formaságokon: papírkitöltés, medencemérés, átöltözés hálóingbe, borotválás, beöntés. Ez utóbbival kapcsolatban rosszabbra számítottam. Nem volt olyan szörnyű
Ezek után elfoglalhattam helyemet az apás szüléses szülőágyon, rámkötöttek egy NST gépet és vártam. 9 előtt pár perccel jött a dokim ismét és burkot repesztett. Nem volt kellemes... Majd végre Attit is beengedték, de előtte még át kellett öltöznie az előzőleg már megvásárolt zsilipruhájába. Innentől megkezdődött a “tényleges” vajúdásunk. Együtt voltunk mindhárman.
A burokrepesztés után pár perccel jöttek is a jóval erősebb fájások. Mint egy hiperugrás: időm sem volt megszokni a hosszabb, erősebb fájdalmat, jöttek egyből minden átmenet nélkül. A következő ilyen ugrás az oxitocin infúzió bekötése után jött (tágultam ugyan, de a méhnyak nem rövidült, rá kellett segíteni), kb. 13 óra magasságában. 1 perc múlva megtriplázott erősségű fájások törtek rám, ekkor már eszembe jutott, hogy jó lenne, ha most nem éreznék SEMMIT, és ha ezen valaha is túlleszek, akkor nincs az az isten, amiért újra átélném. Egyre sűrűsödtek a fájások, és kb. 14 óra körül megjelentek a tolófájások is. Mint tudjuk, szőke vagyok; meg voltam győződve arról, hogy a tolófájások alatt már nem érzi az ember azt a pokoli kínt, amit a vajúdás előző szakában. Hát de! Ráadásul nem székelési (amit annyira hangoztatnak), hanem vizelési ingerem volt, de a dokimat azért nem tudtam félrevezetni. Közölte, hogy ha úgy érzem, hogy nyomnom kell, nyomjak nyugodtan (leginkább állva, de legalábbis felváltva állva-ülve), mert így a baba feje/súlya segít a méhnyak rövidülésében. A legdurvább a vége volt: felfektettek a szülőágyra tolófájásostul, NST-stül. Ott már nem érdekelt semmi. Még az sem, hogy párom szeme láttára kiengedtem a maradék beöntést. Az sem, hogy a fájások elején lihegtem, kapkodtam a levegőt. Fogalmam sincs, párom hogy csinálta, de mindig akkor szólt rám egy-egy fájás alatt, hogy lassabban vegyem a levegőt, amikor már fel is fogtam a szavait. Mert a fájás elején külvilág kicsuk.
Amikor már úgy éreztem, hogy szétszakad a hasam a nyomásoktól, és hogy a “valami”, amit nyomtam, már nem húzódik vissza, hanem folyamatosan nyomja alul mindenemet, kértem Attit, hogy gyorsan szóljon már valakinek. Jött is a szülésznő, és csupa képtelenséget kért tőlem: meg akarta nézni, hol tart a baba feje nyomás közben, majd azt is, hogy nyomás nélkül (tolófájás alatt
)mennyire jön kifelé. Nos, jött rendesen. A szülésznő közölte is izgatott hangon, hogy szülni fogunk! Gyorsan beöltözött, szólt a dokimnak is (nah, ő is fájás közben vizsgált meg...), ő is megerősítette: szülünk Juditka! Újabb képtelen kérés: csússzunk le a szülőágy végébe... Hát valahogy összehoztuk. Innentől kezdve kb. 5-6 perc és 2 fájás telt el, míg megszületett végre a kislányunk! Az első fájással 3-at nyomtam, félig kijött a kobak – iszonyat szar érzés volt, csípett, égett, fájt, és a szülésznő is matatott valamit a baba fejecskéje illetve a hüvelyem/gátam körül. A második fájással kijött a kobak és utána (micsoda megkönnyebbülés volt a fej után!!!) kicuppant a testecskéje is. Ez történt 2007. június 14-én (a kiírt időpontban!), 15:27 perckor. Miután végleg leválasztották rólam édes terhemet, megmutatták (el is vitték sajna, nem vehettem a mellkasomra – bár őszintén szólva eszembe sem jutott ott akkor reklamálni, mert azonnal elbőgtem magam a kipottyanáskor. De az apja ment vele.), levették a köldökzsinórvért, dokim összevarrt (gátvédelemmel szültem, de összeszedtem némi sérülést) a lidokain injekció után - aminek nem látom értelmét, mert az is fájt, meg a varrást is fajinul éreztem. Végül visszahozták a kicsikémet, adhattam neki puszit, és már vitték is el újra megfigyelésre. Nem tudom mennyi ideig voltunk távol egymástól, de később – talán 10 perc múlva – visszakaptam, és újra hármasban lehettünk. Nagyjából másfél óra hosszat. Atti hazajött, később picurt levitték a gyermekágyas osztályra, engem meg “ottfelejtettek” a szülőágyon. Nem volt hely, így ott dekkoltam pár órát gyerek nélkül, üresjáratban. 8-kor kerültem le a gyermekágyasra. Letusoltam, majd mentem a gyerekemért.
Ekkora már nem gondoltam úgy, hogy nem csinálnám újra végig...
Azonnal csitultak a kellemetlen emlékek. Azóta sem tudunk betelni a kis csodánkkal