Sziasztok!
Talán untok már, de úgy gondolom, a jó dolgokról is kell írni, nem csak a rosszakról, úgyhogy elmesélem újra a szüléstörténetemet.
Aki még emlékszik rá, az nyomja meg néhányszor a PageDown billentyût, aki meg nem olvasta még akkor a topikot, és az egy évvel ezelõtti arhívumokat se bújja, az halljon valami jót is a Margit kórházról.
(Zsani! A szülésznõd nevét én is szeretném megtudni! Nehogy a következõt nála szüljem!)
Szóval amikor én hajnalban bementem, magas burokrepedéssel, csepegõ magzatvízzel, minimális fájásokkal, akkor Dr. Sóvágó volt az ügyeletes. Nagyon kedves volt, megvizsgált, burkot repesztett, egész éjszakai ügyelete után, bizonyára hulla fáradt volt, de próbált biztatni, megnyugtatni, lelket önteni belém. Mondjuk az a szülésznõ, aki akkor vele volt, elég pokróc hangnemben beszélt velem, de szerencsére Ani hipp-hopp beért, és megmentett tõle.
Utána befektettek egy több ágyas megfigyelõ szobába, felvehettem a saját hálóingem, kaptam teát, a férjem még kávét is, és magunkra hagytak bennünket. Ani néha benézett, ellenõrizte a CTG-t, szólt pár kedves szót, azután újra kiment. Telt-múlt az idõ, nem nagyon haladtam semmire, de azért (nem emlékszem, mennyivel) késõbb átkísértek a szülõszobára. Éppen mind üres volt, választhattam.
Ott kényelembe helyezkedtem, újra feltette Ani a CTG-t, és vártuk tovább, hogy történjen már valami. Telefonon megbeszélték a helyzetet az orvosommal, mondta, hogy jön, addig is kapjak oxitocint. Attól aztán lettek fájásaim, de nem tágultam továbbra se. Ott volt a férjem, ott volt a szülésznõ, öntötték belém a lelket vödörrel
. Én ihattam is, nem tudom, Zsani miért nem kapott még a szülés után se. Eljött a rettegett beöntés és borotválás pillanata, de Ani azt is olyan profin csinálta, hogy alig volt kellemetlen, és olyan kedvesen, diszkréten, hogy nagyon ciki se. Utána letusolhattam, és kórházi hálóinget kellet felvennem. Amikor megjött Dr. Mousa, azonnal megvizsgált, közölte, hogy végre megvan a 2 újjnyi méhszáj (a pokoli fájdalomból, amivel a vizsgálat járt, gyanítom, hogy azt akkor "csinálta"). Perceken belül elõvarázsolt nekem egy anesztest (december 23.-án vasárnap délután, mikor aki csak teheti a karácsonyi elõkészületek után lohol), aki nem csak profi edát csinált, de nagyon kedves és türelmes is volt. Mondjuk akkor már kellett is hozzám a türelem.
Utána én mindent éreztem, de semmi se fájt. Fura volt. A pokoli fájdalom helyett csak azt éreztem, hogy összehúzódik a méhem, mint kismama koromban. Na, akkor felvidultam, elküldtem ebédelni Életem Párját, kiültem a labdára, dumcsiztam Anival, ittam, pisiltem (Ani segítségével), szóval jól elvoltam. Idõnként megvizsgáltak, csóválták a fejüket, hogy nem tágulok, emelték az oxitocin adagot. A lelkemre kötötték, hogy szóljak, ha kakilni kell, de nem kellett. Egy idõ után egyre jobban kezdett fájni, akkor kaptam még egy löketet az eda-ba. Telt múlt az idõ, a férjem visszajött, a baba szívhangja örökké eltünt a CTG számára, mert annyira éles szögben kanyarodott a pocakom alja, hogy nem ragadt rá rendesen az érzékelõ. Ha ez nem lett volna, halálra untam volna magam.
Egyszercsak megint eltûnt a szívhang, Ani próbálta visszaigazítani a tappancsot, de már egészen lenn találta meg a dobogást. Na, akkor elsápadt, és kérdezte, hogy miért nem szóltam, hogy kakilni kell. De ekkor se volt goromba! Mondtam, hogy azért nem szólam, mert nem kell. Talán kicsit jobban fájnak a keményedések, mint eddig, gondoltam, hogy múlik az eda hatása megint. Lett nagy rohangálás, bejött az ügyeletes orvos (dr. Szép) és szülésznõ is. Mindenki kapkodott és ideges volt, ettõl én is kezdtem bepánikolni. Végre (kb. 1 perc múlva
) bejött dr. Mousa is. Gyorsan és hatékonyan eltüntette az ügyeleteseket, összemosolyogtak Anival, hogy célegyenes, és akkor hirtelen én is megkönnyebbültem, hogy nincs semmi baj, éppen ellenkezõleg, elindult végre kifelé az én Kicsikém. Éreztem a keményedéseket, tényleg másmilyenek voltak, de kakilni nem kellett továbbra sem. Becsomagolták és felakasztották a lábaim, nekikészültek, és mondták, hogy ha jön a keményedés, nyomhatom. Attól kezdve pikk-pakk kinn is volt a Babácska, pontban 16 órakor felsírt. Egy kicsit a hasamra tették, hogy mindketten megnyugodjunk, utána elvitték rendbe tenni. A büszke apa elment a Kicsivel, én meg megszültem még a lepényt. Nálunk nem volt kocsi, azonnal Életem Párja kezébe adták a gyermekét, és õ hozta vissza (remegõ lábakkal) hozzám. Odatette a hasamra, és meghatottam babáztunk, amíg dr. Mousa összestoppolta az ülepem. Igazából akkor nekem fel se tûnt, hogy mit is csinál, csak utólag gondolom, hogy varrogatott a térdemre terített lepedõ rejtekében.
Utána Ani segített cicire tenni a Kis Prücsköt, gyönyörû porcelán készletben teát hozott, és 2 órára magunkra hagyott bennünket. Azért idõnként diszkréten benézett, hogy minden oké-e. Amikor a 2 óra letelt, elvitték az inkubátorba melegedni a kisbabámat, nekem meg Ani kiszedte a hátamból az eda szerelékét, és segített letusolni. Utána Ani és a férjem segítségével felvettem a saját hálóingemet (még délelõtt, a beöntés és borotválás után kelett átöltöznöm a kórháziba), és mehettem a rooming-in-be szunyálni. Én tudtam is, mert még akkor is hatott az eda, így nem voltak fájdalmaim.
Eddig tartottak a pozitív élményeim, utána jött a sok negatív az osztályon, de arról már írtam.
BMárti
és Mindenki 
Ez az egymás piszkálása, bántogatása nem volt itt eddig divat, remélem most se ver nagyon gyökeret. 
Soha többé nem hiszek a 20 perc a szopizási idõ dumában sem, hála az LLL-es lányoknak. Ha õk nincsenek, Lacika már 6 hetes korában tápszert kapott volna, és tuti, hogy nem szopizna még most is. 
