Sziasztok!
Szóval magunkról
Szüléstörténet? Miért ne?!
38+5 voltam. Már egy hete éreztem, hogy valami készülőben van. De hát ugye nekem még van 2 hetem
Egy csomó dolgot akartam még elintézni, varrni, takarítani. Meg azt mondják a fiúk kicsit később születnek, ezért biztosra vettem, hogy van még időm. Azonban a pánik igencsak úrrá lett rajtam, amikor kikelvén az ágyból elkezdett ömleni belőlem a víz. Előtte arról is meg voltam győződve, hogy nekem fájásokkal indul a szülés, így hirtelen tanácstalan lettem. Még nem készültem fel lelkileg sem. Reszketve zuhanyoztam, majd a neten kezdtem böngészni, hogy most mit is csináljak
A szülésfelkészítőn azt mondták, hogy ha elfolyt a magzatvíz azonnal kórházba kell menni és kerüljük a függőleges testhelyzetet. A védőnő ezzel szemben azt mondta, ráérek besétálni még így is a klinikára (Szeged). Teljesen tanácstalan voltam, ezért inkább reggelit készítettem, mert azt tudtam, hogy a szülés alatt nem szabad enni, így jól bekajáltam. Aztán a víz elfolyása után 2 és fél órával bementem a klinikára. Ott először durván letoltak, hogy csak most megyek, aztán... hihetetlen...aztán haza akartak küldeni, mert nem folyt állandóan a víz, csak ha megmozdult a babó, akkor ömlött, ez pedig soha nem esett arra az időpontra, amikor a doki láthatta volna, így azt mondta, hogy lehet, hogy összekevertem a nyákdugóval, mert ő nem látja, hogy folyik. Na erre felment a pumpám. Ennyire hülyének néz??? Egyébként egy gyakornok volt...azt hogy ő a doki, csak a szülés közben tudtam meg
Szóval neki az volt az elmélete, hogy a magzatvíznek egyfolytában kell folynia, különben az nem magzatvíz. Azért elküldött CTG-re. Ez volt a szerencsém, mert az alatt a fél óra alatt sokat mocorgott a baba, így amikor felkeltem ömlött megint a víz. Ezt látta egy szülésznő, így már hittek nekem. Persze a doki még mindig kételkedett...fájások nem voltak, de azt mondta, hogy MARADHATOK!!! Na, remek, bekönyörögtük magunkat. Azt mondta a víz folyásának kezdetétől számított 6 óra múlva kell megindítania a szülést, addig sétáljak. Még mindig nem hittem el... AZtán megkaptam a hashajtómat, beadták az infúziót, és mi vidámkodtunk a férjemmel. Csuda kellemes dolog ez a szülés. Üldögéltem a labdán, hogy gyorsabban táguljak, szinte "élvezetes" alhasi görcseim voltak, amelyek közül néhányat a CTG monitor 100%-osnak ítélt meg. Hű - gondoltam - nem értem miért dobálják magukat az asszonyok szülés közben. Ez ugyanakkor gyanús is volt.Az infúziót du fél 4 kor kötötték be. 8-kor mé mindig kellemesen éreztem magam. A dokik csodálkoztak, hogy ilyen jól tűröm a fájdalmat. Nos... 9 felé már kezdett a dolog durvulni...érzetre, de a monitor most csak 30-40%-os fájásokat mutatott. 3cm-nél tartottunk. Megcsillogtatták a császár lehetőségét. Begyulladtam. Ettől féltem a legjobban. Nos, lehet, hogy kellett ez a begyulladás, mert bár a monitor továbbra sem mutatott erős fájásokat, én már kezdet csillagokat látni. Feladtam a labdás elméletemet... le kellett feküdnöm. Könyörögtem a fiamnak menjen lefelé. És ment. Legközelebb 11-kor már 7 cm-nél tartottunk. Nem is gondoltam volna... de innentől kezdve nem emlékszem a külvilágra. Nem tudom mi volt körülöttem. A max adag oxitocint kaptam már ekkor. A fájdalmon kívül semmi sem létezett. De nem léphettem vissza
Állítólag a férjemnek olyat is mondtam, hogy én ezt nem bírom tovább, meg a helyes légzésre való bíztatására azt mondtam, hogy hagyjon békén, én tudom, hogy nekem mi a jó. Ezeken eléggé megbántódott szegénykém. De én nem emlékezetem később erre. A legközelebbi tisztább emlékem, hogy én nagyon el vagyok merülve a fájdalomban, és nem látom a végét. AZt hittem még nagyon sok lehet hátra, de a szobában elkezdtek gyülekezni az emberek. (A klinikán ekkor egyes egyedül én szültem
) Jött még szülésznő, jött gyerekorvos. HOztak valami újszülött tálcát, és elvették a kéjgázomat. Ebből sejtettem, már közel a vég. És végre éreztem a tolófájást. Azt hiszem itt megint tiszta volt a tudatom. Úgy vettem a levegőt, ahogy kellett, és komolyan mondom, élvezetes volt nyomni. Erről a szakaszról csak szép emlékeim vannak. Többször kellett nyomnom, ezt sem úsztam meg gyorsan. De végül hajnali 2-kor (16,5 óra elteltével) a kedves szülésznő vidáman, hitetlenkedve felkiáltott. "Gyönyörű kislányuk született." - Lány...Milán...lányunk lett - nyögtem a boldogság könnyeit nyeldesve. Annyira boldog voltam. Kit érdekel, hogy nem fiú... olyan gyönyörű... egyből elhallgatott, ahogy a hasamra tették...olyan jó volt megszagolni...hozzáérni... a lányom. Gyönyörű . 3400g-mal 49 cm-rel született Réka lányom, akit ugyan Elődnek vártunk, de én mindennél jobban örülök az én Rékámnak
Hát ez a mi kis történetünk. A szoptatás egy újabb sztori lenne
, de azt majd máskor, ha érdekel valakit.
A mensim meg most már akkor biztos, hogy mensi. Teljesen olyan. Minden, kivéve, hogy nem görcsölök.
Öröm az ürömben.
Gira