És akkor a szüléstörténetem.
(Bocs, jó hosszú lett, de gondoltam dokumentálok mindent, majd Ricsi is megkapja bőrkötésben a 18. szülinapján
)
Ez a nap is úgy indult, ahogy a többi szerda mostanában, így a babavárás vége felé: CTG vizsgálat, utána kontrol, beszélgetés a dokimmal…
Fájásoknak semmi nyoma, a CTG variábilis, tehát szép hullámhegyeket és hullámvölgyeket mutat – persze ezek a magzati szívhangot jelzik, nem az összehúzódásokat. T. doktor megvizsgál: méhszáj teljesen zárt, baba fejecskéje fent: „Krisztikém, egy-két napon belül itt biztosan nem lesz baba! – erősíti meg a CTG által mutatottakat.
A manuális vizsgálat a szokásosnál fájdalmasabbra sikerült, szinte éreztem, ahogy a Baba fejecskéje hozzáverődik a medencémhez, nem túl kellemes, de tulajdonképpen ekkor tudatosodik bennem, hogy az ott egy BABA FEJE a medencémben.
Kellemesen megnyugodva indulok haza, az úton azonban apró nyilallásokat, menstruációs görcsöket érzek. Sehogy sem esik jól otthon: fekszem, ülök, állok – valahogy sehogy sem az igazi. Leheveredek, nézem a tévét, elszundítok, jönnek a sorozatok, kapcsolgatok ide-oda, közben kezd derengeni, hogy az apró összehúzódások mindig félóránként, a reklámok alatt jönnek. Elkezdem mérni az időt: az óra is engem igazol, 35-40 percenként érzem a görcsöket, de ezek még talán nem is görcsök, csak valami hascsikarás-féle érzés. Aztán észreveszek pisiléskor valami barna váladékot, ilyet sosem tapasztaltam a babavárás alatt. Felhívom a szülésznőmet, aki megnyugtat: a vizsgálat okozhatja a tüneteket, persze, ha erősödést tapasztalok, hívjam megint.
Eljön az este, hat-hét óra: elmúltak! Igaza van a szülésznőnek, érti ez a nő a dolgát, így távolról is megmondja a tutit! Biztonságban érzem magam, hogy ő fogja levezetni a szülésemet, olyan kellemes és megnyugtató ember.
A „biztonság kedvéért” meg inkább unalomból kilakkozom a körmöm, csak hogy teljen az idő, aztán szépen megvacsorázunk és nézzük a tévét. Kilenc körül azonban ismét visszatérnek a fájások, de ezúttal már kicsit eláll a lélegzetem tőlük és kapaszkodok az ágyba. Jóslófájások lennének?!
Megnézzük az órát: 20, majd 15 percenként jönnek! Atyaég, ezek….
Tíz óra: ötperces fájásaim vannak!
Kispapát elküldöm aludni, gyűjtse csak az energiát, szüksége lesz rá. Lefekszem én is, de húsz perc után rájövök, hogy nem bírok nyugton maradni, inkább kiköltözöm a nappaliba. Számolom az időt, nézem az órát: öt percenként egy percig görcsök. Ahogy a tankönyvben meg van írva. Elviselhető, egyáltalán nem kellemetlen ez az időszak, fekszem a sötétben, nézem a stoppert, mászkálok, pakolok, lefekszem a kanapéra, írok a lányoknak a fórumba, lassan összeáll a kórházi csomagom is, írogatom a teendőket a Kispapának.
Éjfélkor nekiállok hajat mosni, nagyon jó érzés a forró víz, ellazít, ugyanakkor mintha erősödnének is a fájások tőle. Kettő körül felhívom a szülésznőmet, elsorolom a tüneteket: nincs mese, irány a kórház!
Alig tudok levánszorogni a kocsiig, mire leérünk, kétszer kell megállnom, olyan sűrűn jönnek a fájások. Az úton ugyanez, a tizenöt perc alatt vagy 3-4 fájás is jön. Nézem a fiatalokat a Petőfi – hídnál és tűnödök: valakinek ez egy szimpla szerda este, mennek szórakozni, vagy otthon ülnek és nézik a tévét, nekünk meg az egész életünk meg fog változni órákon belül.
A kórházban a portás széles mosollyal tárja ki az ajtót, gondolom, nem először lát fájdalomtól összegörnyedt nőket.
Ügyelet orvos megvizsgál, ceruzányi a tágulás (?) pánikba esek: lassan tíz órája vajúdok és ceruzányi??? Átöltözöm, lefektetnek a vajúdóba – tök egyedül vagyok – Kispapa előkerül, zöld köpenyt visel, hmmm, egész jól nézne ki orvosnak, rámrakják a CTG-t, aztán kezdődik a menet.
Beszélgetünk, viccelődünk, a fájásoknál szorítom a kezét, időközben befut a szülésznőm, megvizsgál: bő kétujjnyi a tágulás!!! Hatalmas megkönnyebbülés, nem is vészes ez a szülés-téma! Nézem az órát, három óra elmúlt. Szülésznő javasolja a burokrepesztést, beleegyezek, állítólag nem tetszik neki valami és meg akarja nézni a magzatvíz színét. Felőlem. Nem érzek semmit, csak meleg víz folyik a combom között. Kispapa elszörnyed.
A magzatvíz bizony kicsit zöld, jók voltak a szülésznő megérzései - mondom: profi a csaj!
Beszélgetünk, viccelődünk, a fájásoknál szorítom a kezét, közben szülésznő is csatlakozik a társalgáshoz, á, nem komoly dolog ez a szülés, simán megcsinálom, no para!
Aztán egyszercsak bekeményedik a dolog. Döbbenten kapkodom a levegőt, te jó ég, ez kibírhatatlan! Mi történik velem? Csigalassúsággal vánszorognak a másodpercek, a fájások alatt visszaszámolok: 59-58-57… A mutatő lassan kúszik a négy óra felé.
Végre átköltözünk az egyszemélyes szülőszobába, nem mintha számítana, de az legalább szép és külön fürdője van. Szülésznőm jön az alternatív lehetőségekkel, tukmálja a labdát, a relaxáló zenét, javasolja, hogy sétálgassak – mindössze annyit mondok neki elég udvariatlanul, hogy „NEM!!!” (ezért később elnézést is kértem)
Borzalmas, pokoli, elviselhetetlen… Kispapának elhaló hangon suttogom, hogy nem fogom kibírni. A legrosszabb, amikor a fájások alatt vizsgálnak, imádkozom, hogy vége legyen. Sehogy se jó feküdni, felemeltetem az ágyat és félig ülő, félig fekvő pozícióban, az oldalamra fordulva szenvedek. A fájások között alszom. Nem jut el hozzám semmi a külvilágból, talán sose voltam ennyire egyedül és sose voltam még ennyire közel önmagamhoz, a belsőmhöz… Próbálom a kórházban tanult légzéstechnikát alkalmazni, valamit tényleg segít, bár inkább azért imádkozom, hogy a következő fájásig tudjak még egy kicsit aludni. Szülésznőm aggódik: kívülről olyan kis békésnek tűnök a csukott szememmel, hogy nincsenek is fájásaim?! Aztán megvizsgál és megnyugszik: itt bizony vannak fájások, a tágulás is lassan négyujjnyi lesz. Befut az orvosom, a szemem sarkából látom, köszönni sincs erőm meg kedvem se, utálom miért nem szólt, hogy ez ILYEN?, annyira elfáradtam. Szegény drága Kispapa valahányszor próbál enyhíteni a kínomon és meg akar simogatni, ráüvöltök „NE ÉRJ HOZZÁM!” Leül egy fotelbe és néz. Néha rápillantok, hogy ott van-e még, de beszélni hozzá nincs erőm.
Csak azt akarom, hogy legyen már vége, nem tudom, mennyi az idő, nem foglalkozom a külvilággal, a gyerek se érdekel, csak érjen már véget az egész és had aludjak!
Ködfüggönyön keresztül hallom a szülésznőm hangját: ha érzem, hogy nyomnom kell, ne tartsam vissza. Valamit érzek is, de nem eléggé, mert ködösen valami szekunder fájásgyengeséget említenek, érzem a levegőben, hogy baj van, rámrakják a CTG-t, nem tudom mi van a babával, nem is érdekel, remélem, mindjárt vége… Át kell fordulnom a másik oldalamra, nagyon nehezen megy, dokim vizsgál, azt hiszem, belepusztulok. Szülésznőm megjelenik valami üvegcsével, annyi erőm van csak, hogy rákérdezzek, mi az – olajjal fogja kenegetni a baba feje előtt az utat és a gát környékét, önti az olajat, ez egész jó, aztán kezdi tágítani, masszírozni a járatokat, nyöszörögve kérem, hogy hagyja abba, mosolyog és azt mondja, hogy esze ágában sincs, figyeljem meg, jót fog tenni. Semmi sem érdekel, teljes apátiában vagyok, valamit beszélgetnek, nem tudom, hogy mit, csak foszlányok szűrődnek át a ködfüggönyön. Fél hét van, érzem, hogy baj van, dokim ideges, nézi az óráját, nézi a CTG-t, nem tudom, mi lesz most, nem is félek, csak imádkozom, hogy legyen már vége.
Nyomnom kell, érzem a fájásokat, de nagyon gyengén. Dokim és szülésznőm egy-egy lábamnál elhelyezkednek, kapom az instrukciókat, de képtelen vagyok végrehajtani, nincs erőm, nem érzek semmit csak a fájdalmat. Dokim csóválja a fejét, segít, megmutatja, hová és hogyan nyomjak, csukott szem, nagy levegő, drukkol, komolyan, úgy érzem, mintha sportversenyen lennék, erőm már nincs, jönnek a fájások, „Krisztikém, negyed órán belül meg lehet a baba, de akkor nyomnod kell!!!” Nem bírom, kérem a dokimat, hogy segítsen, a következő fájásnál nyomja egy kicsit ő is, érzem, hogy most jó lesz és tényleg! A gátmetszést nem érzem, csak azt, hogy ez valódi megváltás! Még egy nagy nyomás, elementáris erővel törnek fel belőlem a hangok és érzem, hogy kicsusszan belőlem egy óriási valami – aztán gyönyörűségen megkönnyebbülés!
Lenézek a lábamhoz: ott egy lila-fehér valami, ő lenne a gyerek? Nem hallok semmit, semmi filmekből ismert gratulálok anyuka, kisfia született, illetve és egészséges? Nem érdekel senki és semmi, fekszem az ágyon, ködfátyol a szememen, bebugyolálják a gyereket, odaadják, nem érzek semmit, szegénykém pislákol a kis kék szemével, iszonyatosan vörös, mosolygok, de csak azért, mert végre nem fáj semmim. Gyereket mérik, nézegetik, élvezem, hogy túléltem ezt az egészet és vége, de anyai érzéseknek nyoma sincs. Aztán odaadják bebugyolálva, sírva fakadnék, olyan kis gyámoltalan, ártatlan, kiszolgáltatott… Simogatom, a szülésznő odarakja a mellemre, próbál szegénykém szopizni, olyan kis összenyomorgatott a kis feje, lila a körme, nagyon megviselte az út. Közben varrják a gátat, semmit sem érzek, csak a húzogatást, lassan visszatér a tudatom, hallom a dokim szavait, tudok is válaszolni, nézem a gyereket, Kispapa fényképez…
Aztán magunkra hagynak hármunkat.
Nézzük egymást, ismerkedünk, összebújunk, simogatjuk, puszilgatjuk a kis jövevényt, furcsa kis illata van, nagyon szerencsétlennek néz ki, a sírás kerülget, olyan pici, csúnyácska, gyámoltalan… Belenéz a szemembe, olyan átható a tekintete, mintha mindent tudna a világról... Fantasztikus érzés...
Gyorsan telik a két óra, mennünk kell, várnak rám a gyermekágyon. De ez már egy másik történet.
(Utólag tudtam meg, hogy a baba nyakára volt tekeredve a köldökzsinór, azért nem tudott egyszerűen kibújni a kitoláskor. Farfekvéssel pedig valószínűleg nem tudtam volna megszülni.)
Drága férjem pont most jelentette be, hogy pénteken forgatásra kell mennie Szlovákiába (!) Szóval, vagy megszülök addig 
vagy majd csak a jövő héten inkább. Legalábbis baromira ki vagyok akadva ezen a pénteken, mert most parázhatok, hogy nehogy akkor..... 
Pont most néztem, hogy Simigabi kedden du még "gyanútlanúl" attó félt, hogy beelőzöm, szerda reggelre meg lebabázott. Jól felpörögtek nála az események!
Ez remélem normális, nem én kattantam be. És olyan sírhatnékom is van, tiszta depi vagyok. Ezt nem a szülés után kellene éreznem, mint baby blues?!
[/url]
