A szüléstörténetem - visszaolvastam, nem is olyan szörnyű.
Illetve persze én újraélek mindent olvasva is, de azt hiszem külső embernek olvasható lett. Remélem...
Az eleje tök jó volt, vasárnap hajnali 3kor kezdődtek a fájások, nem vészesek - azok, amire azt mondják, hogy van, aki még elmegy velük bevásárolni - néha meg kellett állni, összegörnyedni, de alapvetően nem voltak még komolyak. Meg persze tök össze-vissza jöttek - 10 percenként, aztán két 5 perces, aztán 1.5 óráig semmi. Szóval csak azt fitogtatták, hogy beindult a folyamat, illetve nem hagytak aludni, de nem volt vészes a dolog, nagyon örültem, hogy elkezdődött. Aztán vasárnap este 9kor lezuhanyoztam, hogy megyünk aludni, bebújtam az ágyba, na erre aztán rákezdtek. De olyan gyönyörűen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Először 10 percesek, aztán 9, 8... Egyre hosszabbak és erősebbek is lettek, már látszott, hogy ez AZ, de még mindig tudtam örülni annak, hogy olyan szépen megy a folyamat (na fájás közben azért már nem vigyorogtam...)
Aztán hétfő hajnali 1kor felhívtam a szülésznőt, ekkor 7 percenként 1 perces komoly fájások jöttek. Lehet, hogy kicsit korán volt még, de én inkább előbb akartam a kórházba érni, mint később. Viszont ezen a ponton szétzuhant minden. Nem tudom, mi történt, talán az volt a baj, hogy azon aggódtam, hogy megharagszik rám a szülésznő amiért fél órával később érünk be a kórházba, mint mondta - jóval többet szöszmötöltünk az indulással, mint gondoltam, ránk is telefonált, hogy hol vagyunk már, még mindig itthon voltunk... A párom mondta útközben, hogy hagyjam már ezt a hülyeséget és ne stresszeljek, de hát nem voltam túl beszámítható. Ja, és már ekkor tök álmos voltam. Na szóval beértünk a kórházba, és a fájások minden szerkezetet elvesztettek, se ritmus, se erősség, se hossz nem volt. Kétujjnyira voltam nyitva, és totál rendszertelenül jöttek a fájások. Megkaptam a beöntést, borotválást, próbálták hívni a dokimat, akinek ki volt kapcsolva az összes mobilja, erre felhívták azt a dokit, akit megkért, hogy helyette vegyen át. De még csak azt mondták neki, hogy itt vagyok, majd ébresztik, amikor komollyá válik a dolog.
Csak hát nem vált komollyá. Vagyis mindent kipróbáltunk, labdát (ez valami pokolian fájt, 2 fájás után úúúúúúgy repültem le róla, hogy ihaj), fürdőkádat (alig volt benne víz, pont csak azt nem érte el, amit kellett volna), ülést, állást, sétálást, de oldalt fekve volt a legjobb. Lehet, hogy lusta vagyok?
Reggel fél 8ra jött be a doki, bemutatkozott, klassz volt, még egy ismeretlen ember. Megvizsgált, még mindig 2 ujjnyi voltam, vagyis az egész reggel semmit nem ért. Ezen hihetetlenül elkeseredtem, azt hiszem, a hiábavaló fájdalom az egyik legrosszabb... Mondta a doki, most akkor vagy burokrepesztés, vagy várunk még - amíg a CTG jó, addig szabad várni. Én mazsola azt gondoltam, ezek valós alternatívák, és mondtam, hogy akkor várjunk. De persze semmi nem lett jobb, a dokin meg hallatszott, hogy butaságnak tartja a várakozást. Csak hát ugye az elveim a természetes szülésről... Egyesével odaült mellém az ágyra aki arrafelé élt és mozgott, és elmesélte, hogy miért is jó (miért volt jó neki) a burokrepesztés. Gondolom, ha józan vagyok, már a másodikat elküldöm a szöszbe, de így szépen lassan meggyőztek róla, hogy mégiscsak jó dolog a burokrepesztés, úgyhogy 9kor a doki végül megcsinálta.
Na ettől - hála Istennek - beindult a folyamat, megint visszatért a ritmus is meg az erő is, úgy 4 percesekkel indultunk a repesztés után, és utána már csak sűrűsödött. Kb 11kor még az epidurált is elfogadtam - nem tukmálták, csak néha megkérdezték, és amikor 11kor a doki azt mondta, hogy ez még 2-3 óra, mire gyerek lesz belőle, akkor ezt az elvemet is feladtam. Bő fél óra volt, mire beadták az EDAt, addigra 1 perces fájásaim voltak, az altatóorvos nézett is kerek szemekkel, hogy most már hová adja tulképp ezt, a hatása alatt leszek a tolófájásokra. De a doki azt mondta, mehet, úgyhogy ment. Na baj nem lett belőle, ugyanis egyáltalán semmit nem hatott - attól eltekintve, hogy a bal combom tök lezsibbadt. A fájások full erővel megmaradtak, pedig eleinte mondták, hogy mindjárt eltűnnek, fél óra múlva feladtam a bizakodást.
Aztán megjöttek a tolófájások, a doki közben "vizsgált", mint utólag kiderült, kézzel tágított, csak nem szólt. Persze, nem tudom, jobb lett volna-e, ha megmondja mit csinál, mert akkor összecsináltam volna magam félelmemben, annyi rosszat hallottam a kézzel tágításról. Na, olyan is. Úgyhogy így csak kiabáltam. Én a csendes szülés feltétlen híve. És közben furdalt a lelkiismeret. De nem lehetett visszatartani.
Az első tolófájás után totál pánikba estem, valami pokoli volt. Persze a kézzel tágítással együtt. Egyre csak azt ismételgettem - éppen angolul a változatosság kedvéért - hogy nem tudom megcsinálni, a párom persze azt se tudta, mit mondjon, csak a szemén látszott, hogy sikerült őt is megijesztenem, de a doki magyarul visszaszólt, hogy dehogynem, menni fog ez. A hasprés viszont nagyon jól ment, éreztem, hogy haladunk, és amikor a doki a 3. tolófájásnál már hagyott minket egyedül küzdeni, akkor nem is volt pokoli, csak nagyon-nagyon rossz.
De azt az érzést a végén, amikor végre megszületett, sosem fogom elfelejteni, ahogy előbukkan a kis teste is, és az eszetlen fájások eltűnnek, mintha elfújták volna őket.
Továbbra is csak álmélkodni tudok a testem előtt, hogy ezt végig bírta csinálni, pedig azt hiszem, az agyam csak gátolta, és lám, mégis. Nem tudom, hogyan kell elfelejteni ezt az egészet, mindenki azt mondja, majd elfelejtem, hát nekem még mindig nagyon éles minden... Az a legrosszabb, hogy tudom, hogy újra ott leszek, mert Petit nem hagyhatom testvér nélkül, és tudom, hogy érte meg fogom tenni újra, de azt is tudom, hogy ki fogom magamat átkozni a világból, amikor újra végig kell csinálni az egészet...
Azért voltak aranyos dolgok is. A párom utólag mesélte, hogy egy csomót mondtam, hogy hol vannak már az endorfinjaim. Merthogy ugye én olvastam a könyvekben, hogy a természetes folyamat velejárója, hogy a szervezet endorfinokat termel, és ezzel megkönnyíti a szülést. Valamilyen rejtélyes oknál fogva viszont én úgy könyveltem el az endorfinok megjelenését, hogy érezni fogom, hogy jöttek és könnyebb lett az egész.
Így utólag nézve ez elég vicces, de ott csak azt éreztem, hogy sehol semmi megkönnyebbülés (pedig amikor egyszer kimentünk WCre, akkor jöttem rá, hogy már rég teljesen el vagyok szállva, a valóságos világ - napsütés, folyosó - irreálisnak tűnt, annyira bedrogozott a szervezetem). Szóval a párom szegény nem értette, mit keresek, egy ideig még a táskához is akart menni, nem tudta, hol keresse meg nekem az endorfinokat.
A másik aranyos az volt, amikor Peti megszületett. A párom mellettem állt, fogta a kezem (illetve hagyta, hogy azt törjem darabokra), de közben nézte a születést. Amikor kijött Peti, elkezdett ujjongani, és azt ismételgette, én látom mije van, látom, mije van. De úgy kellett rákérdeznem fél perc után, hogy ugyan mondja már el nekem is, mije van, mert én nem látom...
A szülés utáni rész viszont az én oldalamon jobb nem is lehetett volna. A doki úgy összevarrt (több, mint fél órát dolgozott, mert szakadtam is egész a belső méhszájig, meg vágtak is, hogy ne szakadjak annyit), hogy 2.5 órával később direktben ültem a gáton, és nem zavart. Azóta is békésen üldögélek, néha fájdogál egyet, de nem vészes. Ebbe belegondolva minden tiszteletem a doki képességeié.
