Mindjárt hozom a szüléstörténetet (most már nekem is van, mégha nem is az igazi!
).
A dokinak írtam, aki a relaxot tartja, neki az előzményekről is küldtem pár mondatot, amik szerintem megmagyarázzák az én gyerekeim születésének menetét, de azokkal titeket nem untatlak.
Kiszámoltam, első fájástól kezdve 32 óra volt a vajúdás, de nagyon jó volt, ez kellett a lelkemnek!
Déva születése
Terhességem alatt igyekeztem minden idegszálammal a természetes szülésre felkészülni, amiben az orvosom s támogatott. Részletesen átbeszéltük az előzményeket és a lehetőségeket is, amikkel nem árt tisztában lenni, hiszen a tudás magabiztossá tesz. Eljártam a Mona Lisa csoportba is, ahol minden alkalommal óriási energiákkal töltődtem fel. Ingeborg Stadelmann és Ina May Gaskin könyveket bújtam esténként. Ezekben olvastam először a záróizmok törvényéről, miszerint sok nőnél nem halad a vajúdás, ha nem érzi magát biztonságban. (Így már világossá vált, hogy az előző gyerekem születése körül ez lehetett a fő probléma.) Rendszeresen beszélgettem a babámmal arról, hogy mi a természet rendje, de a végén mindig úgy fejeztem be, hogy úgy történjen minden, ahogy az mindkettőnknek a legjobb.
Sajnos sok negatív véleményt is hallhattam - persze mindet kéretlenül – arról, hogy kockáztatom a babát, és a fiamat se lesz, aki felnevelje!
A kiírt napon még semmi nem utalt arra, hogy a babám a világra kívánna jönni, sőt, utána egy héttel sem, de a kórházba való befekvésig még kaptam egy hétvége haladékot. Vasárnap délben még bementünk nst-re, ahol a méhtevékenységet mutató vonal még egyenesebb volt, mint egy hónapja. Tíz perc múlva már otthon is voltunk, és amint beléptünk, elkezdett fájni és keményedni a hasam, de nem volt vészes. A férjem tréfásan megkérdezte, hogy levegye-e a cipőjét, vagy indulunk vissza. A fájdalom a délután folyamán még néhányszor megismétlődött, de mivel nem fájt annyira, mint a kisfiammal a „jóslók”, eszembe se jutott rendszerességet keresni bennük. Még elmentünk vásárolni is, de mikor a vacsorát készítettem, a férjem már aggódva kérdezte, hogy biztos-e, hogy ezek még nem igazi fájások. Miután elaltattuk a gyereket, összekészítettem a másnapi kórházba vonuláshoz a holmimat, aztán beültem egy kád vízbe, ami nagyon jól esett. Ott is folytatódtak a fájások, de továbbra is elviselhetőek voltak. A férjem újra hangot adott az aggodalmainak, majd fél három körül elmentünk aludni. A fájdalmak ellenére viszonylag gyorsan elaludtam. Az éjszaka jól telt, bár közben néhányszor felébredtem rá, hogy megint fáj. Egy erősebb fájás után ránéztem a telefonomra, mert biztos voltam benne, hogy a férjem elaludt, és igencsak megdöbbentem, mert még csak 3 óra 4 perc volt. Visszaaludtam, de a következő fájásnál megint órát néztem és rájöttem, hogy csak négy perc telt el. Kimentem a nappaliba, bekapcsoltam a TV-t, és egy papírra elkezdtem írni a fájások idejét és hosszúságát. Fél óra elteltével már nekem is gyanús volt, hogy talán ezek igazi fájások (bár továbbra sem fájtak annyira, mint az előző babámnál, talán a nyugodt, otthoni környezet miatt), mivel 40-50 másodpercig tartottak, és akkor már szabályosan hárompercenként jöttek. Négykor szóltam a férjemnek, hogy készülődjünk, majd felhívtam Anyukámat, hogy kicsit előbb kéne jönnie a megbeszélt 9 órához képest, mondjuk most. Úgy egy óra múlva indultunk. Mikor beszálltunk az autóba, pont meg akartam kérdezni a férjemet, hogy ha most leállnak a fájások mire a kórházhoz érünk, akkor mi legyen, amikor jött a következő fájás, így megnyugodtam. Bár közel lakunk, a kórházig zenét hallgattunk. Miután megérkeztünk, nem mentünk föl rögtön, még élvezni akartam a pillanatot, hiszen az egyik nagy vágyam éppen most valósult meg: a férjemmel érkeztem a kórházba.
A szülőszobán az nst végre meggyőzött, hogy valóban kétperces fájásaim vannak. Az ügyeletes orvos vizsgálata előtt közvetlenül elfolyt a magzatvíz egy része is, nem volt zöld, így ez is újabb energiát adott ahhoz, hogy elhiggyem, nem történik majd minden úgy, mint két éve. Egyujjnyira volt nyitva a méhszájam, így a vajúdóba kerültem egy olyan kismama mellé, akinek az előző gyermeke szintén császármetszéssel született három nappal korábban, mint az én kisfiam, és még a mostani orvosunk is azonos volt. Ő is természetes szülésre készült. Hamarosan megérkezett az én orvosom is, aki újra megvizsgált. Ez elég fájdalmas volt, de legalább kiderült, hogy tovább tágultam. Kiültem a férjemhez, hogy egy kicsit együtt legyünk. Fájások alatt a varázsgyűrűt alkalmaztam, mint figyelemelterelő módszert, két fájás között pedig a férjemnek próbáltam megmutatni, hogy ez hogy is működik, de szerintem nem igazán értette. Valamikor a délelőtt folyamán mondtam a páromnak, hogy menjen haza, aludjon egyet, majd hívom, ha már kapunk szülőszobát. Az újabb vizsgálat után – ekkor már kétujjnyira volt nyitva a méhszájam – beöntést kaptam, hogy felgyorsuljanak az események. Hát, nálam nem használt, a fájásaim ritkultak és enyhültek is utána. A szülésznő, aki aznap ügyeletes volt, homeopátiás szereket adott. Hamarosan éreztem, hogy újra halad a dolog, ám ekkor már nagyon fáradt voltam, a fájások között aludtam. Délután egy órára két és fél ujjnyi volt a méhszájam, és újabb adag magzatvíz is elfolyt, így végre elfoglalhattam a szülőszobát. A férjem is elindult vissza, én pedig a szülésznő javaslatára egy labdán ülve zuhanyoztam kellemes, meleg vízzel. Hamarosan csatlakozott a férjem is. A fájások alatt a derekamat masszírozta. Ez így együtt annyira jólesett, hogy szinte nem is éreztem fájdalmat az összehúzódások alatt. Tudatosan odafigyeltem a hangadásra is (mély „á” hang), illetve arra, hogy az ajkaimat ellazítva tartsam a fájások közben. A szülésznő néha bejött, meghallgatta a baba szívhangját, ami végig jó volt, így nyugodt tudtam maradni. Visszamentünk a szobába, ahol az ágyon vajúdtam tovább. Délután négy órakor négyujjnyira voltam nyitva. Nagyon feldobott, hogy már ilyen jól állunk! Próbáltam magam átadni a hullámoknak, és bár emlékeim szerint nagyon fájtak, sokszor eszembe jutott, hogy hamarosan vége, és mennyire jó, hogy ezt átélhettem. Egy idő után a labdára ültem ismét, a férjem pedig mögém ülve fogott. Hátradőltem a vállára, és újra aludtam a fájások között. Ez nagyon pihentető volt, a fájásoknál mindig azt hittem, hogy legalább fél óra eltelt, pedig kétpercenként jöttek. Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Már sötétedett, mikor visszamásztam az ágyra, ahol tovább folytattam a fájások közti alvást. Azt sem vettem észre, hogy az orvosom bejött. Nagyon tapintatos volt, nem zavart meg, csak utólag mondta a férjem, hogy fél órát állt mellettem, mire észrevettem őt, és teljesen felébredtem. Hamarosan megérkezett az éjszakás szülésznő is. Miután a nappalos elköszönt, és elmondta, hogy nagyon drukkol, hogy sikerüljön a természetes szülés, az éjszakás a következő kérdéssel indított: „Mennyi idő van a két császár között?”. Döbbenten néztünk össze a férjemmel, aztán mondtam, hogy most nem a műtétre készülünk, és 22 hónapos a kisfiam. Ezután végighallgathattuk, hogy az bizony nagyon kevés, nem fog sikerülni, és hogy a doktor úr hogy vállalhatta el?! Mi csak döbbenten néztünk. Ez a szülésznő sajnos a továbbiakban sem volt olyan tapintatos, mint az előző, sokat volt bent, próbált minket szóval tartani, és egészen más dolgokról beszélgetni. Egy újabb vizsgálat következett, ami talán az összes közül a legjobban fájt. Én hangosan nyögtem (nem kiabáltam), és minden igyekezetem ellenére följebb csúsztam az ágyon. A szülésznő közben csak mondta, hogy ezt ki kell bírni, és értsem meg, hogy muszáj a doktor úrnak megvizsgálnia. Nem könnyített vele túl sokat a helyzetemen. Sajnos itt kiderült, hogy az utolsó vizsgálat óta semmit nem haladtunk, a méhszáj nem akart elsimulni, és a fájások is rendszertelenek lettek. Az orvosom oxytocint adagolt, de a helyzet nem változott tőle, így az újabb műtét mellett döntöttünk. Utólag visszagondolva – mert persze ezerszer is átgondoltam azóta, hogy mit kellett volna másképp csinálnom – talán próbálhattam volna egy kicsit sétálni, vagy legalább felállni, de akkor már lelkileg sem éreztem magamban elég erőt hozzá. Este 9 óra volt, a műtét háromnegyed óra múlva kezdődött, én az egészből ezt éreztem a legrosszabbnak. Meg akartam szabadulni a fájdalmaktól, már nem tudtam örülni nekik.
A műtőben szóltam az anesthesiológusnak, hogy olyan későn fektessenek csak hanyatt, amilyen későn csak lehet, mert rosszul szoktam lenni a hanyatt fekvéstől. Azt mondta, hogy nem leszek rosszul, de nem így lett. A vérnyomásom leesett, és öklendezni kezdtem. Akkor már több, mint 24 órája nem ettem semmit, a sav marta a torkomat, és nagyon féltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy legyek már túl rajta, vegyék már ki a gyereket. Kaptam a vérnyomásomra gyógyszert, így mire a műtét elkezdődött már jobban voltam valamivel. Nagyon rossz volt, hogy a férjem nem lehetett mellettem, csak az ajtó üvegén át láttuk egymást. Hamarosan elkezdték belőlem kinyomni a babát, úgy tűnt, hogy mindenki izgatott (persze biztos csak úgy tettek, de nekem ott nagyon jólesett), ami bennem is növelte a várakozás kellemes izgalmát. „És… és… Déva! Nunis!” – hallottam valahonnan messziről, de mire felfogtam a szavak jelentését már vitték is ki a kislányomat, úgy, hogy őt sem láthattam, és felsírni sem hallottam. Öltöztetés után visszahozták, megmutatták, puszit is adhattam neki, aztán visszavitték a férjemhez, aki még egy kicsit dajkálta.
Az újabb műtétnek nem örülök, ezt is fel kell majd dolgozni idővel, de ha Déva születésének egészét nézem, csodálatos élmény volt! Ha választhatnék, hogy fájdalom nélkül vegyék ki a gyereket belőlem, vagy végigcsinálhatom mindezt ugyanígy, végigcsinálnám!
Holnap majd írok a kórházi napokról is, az borzasztó volt, ha lesz még gyerekem, amint jobban leszek, jövünk haza saját felelősségre!
Jó éjt!