Kiemelt témák

Idén lesz 12 éve, hogy a párommal együtt vagyunk. "Lassú víz partot mos" elven működött a kapcsolatunk. 3 év után összeköltözés, majdnem 4 év elteltével eljegyzés. A 7. évfordulónkon költöztünk be a saját lakásunkba, majd rá másfél évre tartottuk meg az esküvőnket. A saját lakás örömére úgy gondoltuk, hogy már elkezdhetnénk próbálkozni a babával, hiszen fiatalabbak már nem leszünk és nincs mire várni...
Nem pont úgy alakultak a dolgaink, ahogy terveztük és szerettük volna. Minden hónap egy csalódás volt, amikor tudatosult bennünk, hogy nem sikerült, már megint nem sikerült. Másfél év után szántuk rá magunkat az esküvőre, mert babonából azt hittük, hogy azért nem jön össze a baba, mert házasságon kívül próbálkozunk. Tudjuk, ennek semmi alapja, csak annyira vágytunk rá, hogy történjen már valami az életünkben. Nászajándékba kutyakölyköt kaptunk, aki részben enyhítette hiányérzetünket. Őt neveltünk, gondoztuk, ápoltuk -gyakoroltuk a szülői teendőket (Bendegúz már 3 éves -egészséges, boldog kiskutya). Próbálkoztunk tovább a babával, a párom végre rászánta magát egy kivizsgálásra, ahol megállapították, hogy az idegi alapon történő romló egészségi állapota miatt igen kevés az esély a babára. Ez negatívan befolyásolta a libidóját. Így még nehezebb dolgunk lett. Ő már lemondott róla, de én nem adtam fel! Ritkábban, kisebb lelkesedéssel, de próbálkoztunk tovább! Arra gondoltam, hogy mivel nem volt templomi esküvőnk, nem lett megáldva a házasságunk, ezért nem érdemeljük meg a babát. Ettől függetlenül én is bejelentkeztem mindenféle vizsgálatra, ahol nálam is megállapítottak kisebb problémákat. Két kis probléma ad egy egészet, így elkeseredve természetgyógyászhoz bejelentkeztem jó előre, mert már csak az alternatív gyógymódokban bízhattam.
2011 nyár derekán arra lettem figyelmes, hogy késik a menstruációm, ami csak egyszer fordult elő velem, amikor fertőzést kaptam el pár évvel azelőtt, szóval, most is erre tippeltem a meleg nyár miatt...
Még régről maradt egy db terhességi tesztem és végső elkeseredésemben -megedződve a folytonos csalódásoktól- megcsináltam 1 hét után. Sokkolt a látvány, amikor megláttam a "két csíkot". Képtelen voltam örülni, mert nem hittem el! Nem is mondtam el senkinek a férjemen kívül (azt is csak másnap), aki szintén csak legyintett rá. 1 hét múlva elmentünk nőgyógyászhoz, aki csak egy petezsákot látott és kijelentette, hogy ez bizony terhesség. Viszont várjuk meg a 6 hetet, mert ha van szívhang csak akkor lehet biztosat mondani. Én már kezdtem reménykedni, hogy lehet, mégis csoda történt, de a férjem nagyon negatívan állt hozzá. Még nem mertem örülni. 2 hét múlva visszamentünk, akkor már egyértelmű volt! Na ekkor én már nem titkoltam örömömet, mindenkinek személyesen mondtam el, akinek csak lehetett! Egyből le is mondtam az időpontot a természetgyógyásznál! Úgy meglepődött mindenki, mintha csoda történt volna- hogy ennyi várakozás után és természetes módon stb. Viszont a férjemen még mindig nem láttam örömet, csak az első 12. heti UH -vizsgálat közben láttam rajta, hogy kezdi felfogni mi is történt és hogy ez a valóság!
A terhességem viszonylag rendben zajlott, egész jól viseltem, nem panaszkodhatom.
2012. április 29. (vasárnap) voltam kiírva. A hosszú hétvége miatt nem a szakrendelőbe, hanem a kórházba kellett mennünk az-naptól az NST (CTG) vizsgálatra. Ez megtörtént aznap délelőtt is. Reggel ébredés után már néztem a kiságyat és kisfiam elrendezett holmijait, közben arra gondoltam vajon pontos lesz -e a "kis bikám"? Bár semmi jelét nem tapasztaltam szülésnek, csak a nyákdugóm távozott, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget. Aznap délután magzatvíz-szivárgás jelentkezett, amiről én nem tudtam, hogy az, mert a nyákdugó távozása is okozhat ilyen "tünetet", ezért felhívtam a szülészetet, akik azt javasolták, hogy este menjünk vissza egy újabb vizsgálatra a biztonság kedvéért. Az NST nem nem mutatott akkor sem különösebb dolgot, viszont a vizsgálat megállapította, hogy valóban magzatvíz volt, ami szivárgott. Viszont egyáltalán nem kezdtem el tágulni, teljesen zárt voltam. Bent tartottak!
Nem volt fogadott orvosom, ami az ügyeletes dokinak úgy láttam nem nagyon tetszett, de ettől függetlenül rendes volt és szerencsére nagyon kedves fiatal szülésznőt kaptam éjszakára.
Körülbelül este tíz óra körül kezdtem el vajúdni (amikor a férjemet haza küldtem pihenni), 20 perces fájásokkal kezdődött, aztán hirtelen 3-4 percesekre váltott. Kipróbálhattam a meleg-vizes fürdőt, a labdát. Lett volna lehetőség bordásfalra, kötélre, de ezeket nem próbáltam ki. Hajnalra már nagyon fogytán volt az erőm, hányingerem volt, remegtem, megkaptam a beöntést -tehát nem éreztem jól magam. De azt mondták, hogy még ne riasszam a családot, mert még messze a vége. Nagyon lassan haladtak az események, féltem teljesen kimerülök mire a legnagyobb szükség lenne az energiámra. Reggel bejött a párom, ő értesítette a családot. Már nagyon rossz állapotban voltam, pedig nem akartam, hogy lássa a szenvedéseimet. A kínlódásomat anyukám és a húgom is látta, próbáltak segíteni. Kértem érzéstelenítőt már az elején, gondoltam spórolok az energiámmal. Akkor még korainak ítélték, utána pedig már közölték, hogy túl késő. Délelőtt már felgyorsították az eseményeket, mert úgy tűnt, hogy elakadt a folyamat. Kínomban már császármetszést kértem, persze hallani sem akartak róla. A tolófájásoknál jeleztem a dokinak, hogy rosszul érzem magam, el fogok ájulni, ami pár másodpercre meg is történt. Tudtam, hogy mindjárt vége és nem szabad elhagynom magam, erősnek kell maradnom, így az utolsó pillanatig küzdöttem. Az járt a fejemben, hogy a kisfiam is ugyanilyen szenvedéseken megy keresztül és muszáj segítenem neki, muszáj kitartanom!
Több, mint 12 óra után 10:25 -kor április 30. hétfőn megérkezett közénk Patrik! Annyira magamon kívül voltam, hogy sírni sem tudtam, ezt apa tette meg helyettem. Akkor vált neki kézzel foghatóvá az a "két csík".

Ma 18 napos a kicsi fiam, nagyon jó baba! Már tudok sírni... Ő Isteni Csoda a mi életünkben!