Kiemelt témák

Szia Edit!



A Pxcxs
Az előző sort Prücsi írta. Letettem az ölemből, így van alkalma fejreesni a kanapéról.

Akár már ülhetne is. Egyelőre amikor bicajozott, akkort a hordozóban ült, az pedig rá volt gumipókozva a csomagtartóra. Sajna egy bringára két gyereket még nem tudok rögzíteni...
Tavaszra Bubus már profi bicajos lehet, nem?
Akkor megoldható.

Snoopy

Sziasztok!

Nagyon jókat írtatok, élvezet volt olvasni. Gondoltam, én is megosztom veletek az én történeteimet.

A helyszín ugyanaz, mint Solya és Angi történetében . Kicsit hosszú lett, bocs.


2000. május 13., szombat. Ma kellene szülnöm, persze, nem fogok, ezt vagy egy hónapja megbeszéltük az orvosommal, ő ugyanis 16-án jön haza Németországból, egy konferenciáról. Szerdáig várnom kell, de tudom, hogy a baba rendes, és nem enged idegenek keze között szülni J.

Május 15., ctg, flow, minden oké, nem szülök.

Május 16., ctg, minden oké, nem szülök.

Május 17., ctg, uh, találkozás szeretett orvosommal, kicsit fájdalmas vizsgálat, minden oké, nem szülök. Holnap reggel 9-re legyek szíves a felvételnél megjelenni, beköltözök a szülésig. Csak a baba és magam miatt, mert vidékről naponta be BKV-zni a vizsgálatokra ( busz, HÉV, villamos, metró, 2x1,5 óra, egyedül) már nem enged a doki. Drága, jó ember.
Este rámjön a sírás, bőgök, mint egy óvodás: én nem akarok kórházba menni!!! A férjem, átölel, vigasztal, én tudom, hogy belül majd megfullad a röhögéstől, de nem mutatja. Drága, jó ember.

Május 18. Fél 9 után bent vagyok a felvételen, felvesznek. A pathológián még röpke 1,5 óra, és megkapom az ágyamat. Azt se tudom, mit csináljak. Még sosem voltam kórházban (kivéve 23 évvel ezelőtt, mikor megszülettem, ugyanitt, de arra már nem emlékszem), lányos zavaromban mindenkihez odamegyek a szobában, bemutatkozom. Néznek, mintha hülye lennék. Nem kellett volna? Mindegy. Átöltözöm, lefekszem. Lassan mindenkiről kiderül, hogy mi baja: cukorbeteg, vesegörcs, miómák, ilyesmi. Én vagyok az egyetlen, aki csak úgy foglalja az ágyat, nekem semmi bajom. Pedig lehetne. Mondjuk, szülhetnék.
Délután jön drága doktorom asszisztense mély elnézések között, de a dokibácsi már nem tudott feljönni, ugye, nem haragszom? Nem. Azt se tudtam, hogy fel akar jönni. Viszont, ha már így összejöttünk, vajon elengedne-e szombaton esküvőre? Biztos, beszéljem meg vele telefonon.

Május 19. Reggel gyorsan felhívom a dokit, hogy mehetek-e. Kati már tájékoztatta a mehetnékemről, részéről rendben, de szombaton reggel mehetek csak ctg után, és vasárnap estére vissza kell érnem. És feltétlenül vizsgáltassam meg magam az osztályos orvossal. Bármit megígérek, csak mehessek.

Gyors vizsgálat osztályos orvos részéről, majd néhány fura kérdés, úgymint: nincsenek fájásai? Nincsenek. Nem fáj a dereka? Nem. Nem jár gyakrabban vécére? Nem.
Szörnyű gyanú… Csak nem????? De igen…
„Bajusz” doktor szerint „már vajúdok a takaró alatt”, teljesen felpuhult a méhszáj, valószínűleg szülni fogok. És az esküvő? Mehetek, feltéve, ha addig nem szülök meg, de ennek kicsi az esélye. Na, ezt elengedtem a fülem mellett J. A lényeg, hogy MEHETEK.

Délután beszéltem a férjemmel, elmondtam „Bajusz” doktor meglátását a másnappal kapcsolatban, de megbeszéltük, hogy bent alszik Pesten a szüleinél, reggel értem jön autóval, hogy ne kelljen BKV-zni. Ja, és említést tettem valami enyhe, időszakos fájdalomról a hasam és a derekam tájékán…
Ezután felhívtam az én személyes orvosomat, neki is beszámoltam arról, hogy ha minden rendben, akkor holnap esküvőre megyek. Rendben, de ha valami van, hívjam.

Estefelé valami belém hasított a hasam környékén: FÁJ. De gyorsan elfeledtem, holnap ugyanis esküvőre megyek. A szobatársaim szerint szülni fogok. Normálisak ezek? Ki akar itt szülni? Én esküvőre megyek.
11 felé elaludtam (addig trécseltünk), aztán fél 1-kor felkeltem. FÁJ. Kis idő múlva megint. Aztán újra. Aztán vécére kellett mennem, utána megint FÁJt. Újra becéloztam az illemhelyet, vissza. FÁJ. Megint ki. Már fél 2 van, inkább kint járkálok a folyosón, nem akarok a zörgéssel mindenkit felébreszteni. FÁJ, nagyjából 10 percenként. Negyed 3-kor már fáradok, leülök a nővérpult elé, olvasgatok, ott legalább világos van. 10 perc múlva feltűnik egy nővér, kérdezi, mit csinálok. Azt hiszem, szülök. Miért nem szólok a szülésznőnek? Hagy aludjon, éjszaka van. Ő azért felébreszti.
Álmos szemű szülésznő megjelenik, de nagyon kedves. Tényleg. Megvizsgál: 2 ujjnyi. Szól az orvosnak. Telefon, majd 2 perc múlva megjelenik dr. 1. és dr. 2., halál álmos fejjel. Végülis mit vár az ember hajnali 3/4 3-kor? Véletlen mindkettőt riasztotta, mostmár mindegy. Dr. 1. szintén megvizsgál: 1,5 ujjnyi. ?????? Szülésznő mosolyogva: ekkora különbség van egy férfi és egy női kéz között. Ja, akkor oké.
Borotválás, beöntés. Pakolászás, amire persze mindenki felébred. Izgatott érdeklődés: mi van? Megyek szülni, esküvő lefújva.
Fél 5-kor már a vajúdóban vagyok. Ctg: rendszertelen, nem túl erős fájások, járkáljak. Nem, fáradt vagyok, inkább pihenek a két fájás között. 5-kor ez a szülésznő is megvizsgál: 2 ujjnyi.
Megjelenik dr. 2., bemutatkozik, mondja, hogy lehet ordítani, káromkodni, elküldeni őt bárhová, tudja, hogy fáj. Röhögök, én nem vagyok olyan. Fél óra múlva megvizsgál: 2 ujjnyi.

Fél 6-kor telefonálok a férjemnek, hogy változott a program, szülünk, jöjjön. Sietni nem kell, lassan haladok.
7 óra, váltás.
Szülésznő (ő a 3.) megvizsgál, picit haladtunk.
Dr. 3. jön, nem mutatkozik be, csak utasít: húzzam fel a lábam, mert megvizsgál. Unszimpatikus, utálom, 2,5 ujjnyi. Szülésznő vissza: elmúltak a fájások? Nem. Akkor miért vagyok ennyire csendben? Nem tudtam, hogy itt kötelező ordítani… Nem kötelező, de ők ehhez vannak szokva. Nagyon szépen vajúdok. Köszi, ez jólesett, pedig FÁJ.
Közben megpróbálták elérni az orvosomat. Ráckevén van, fodrásznál., a mobilját nem veszi fel. Atyaúristen! Nehogy már dr. 3-nál szüljek!!! Annyira utálom!!!
8 körül megérkezett dr. 4., aki egy fiú-és egy lánynevet kért, és megvizsgált. Kit érdekel? Egyedül vagyok a vajúdóban, természetes, hogy mindenki engem akar.
Nagyon FÁJ, a férjem még sehol… Vagy mégis? 8 után frissen borotválva, illatosan, berobog. Gyönyörű, mintha randira menne. Végülis ez lesz az első randija a lányával, szépnek kell lennie.
Felkelek, és éjjel fél 1 óta most először panaszkodok: FÁJ, FÁJ, NAGYON FÁJ!!! Sétálunk, majd visszafekszem, ctg, minden oké. 1/2 9-kor dr. 3. burkot repeszt (3,5 ujjnyi), és felvilágosít, hogy innentől jobban fog fájni. Kapok egy betétet a lábam közé, menjek sétálni. Megyek, de hogy??? Bugyi nélkül szorítom a betétet, közben FÁJ. Dr. 3. kikukkant: jönnek-e a tolófájások? Nem, fáj ugyan, de nem. De a „kakilós fájások” jönnek már? Hihetetlen, mintha egy hülyével beszélne. Mondom, NEM, és már NAGYON utálom. Drága, édes dokibácsi, hol vagy már???
Fél 10-kor farmerban, pólóban megjelenik Ő. Bocs, hogy elrontottam a napját… Semmi baj, gyors vizsgálat: mehetek is a szülőágyra, ő is azonnal jön, csak átöltözik.
A szülőágy láttán megrémülök? Ide én fel nem mászok! De, mégis. Pár perc múlva próbanyomás: felhúzom a térdeimet, férjem hátulról támogat. Nem sikerül. Újra. Már jobb. Megint. Ez az! Hány fájás alatt jön ki a baba? 8-9 alatt mindenkinek megvan. Oké, akkor nyomás! A második után dokibácsi beszól: már látom a haját, nyomjon! És nyomok, mint az őrült. Mindent beleadok, és mikor nyomhatok, NEM FÁJ! Újra FÁJ, nyomok, levegő, nyomok, vége, pihenek, FÁJ, nyomok, levegő, nyomok, vége, pihenek… Számolom. Ez már 12 volt, HOL A GYEREKEM??? Rosszul fordult, pici téraránytalanság van. Vákuum lesz. NEM! Dokibácsi nem pattog, azt mondja, rendben, akkor még próbálkozunk. IMÁDOM! Viszont a következő pár fájás alatt ne nyomjak, csak lihegjek. Próbálom. ISZONYAT! Én ezt nem tudom, nagyon FÁJ. Dokibácsi megint nem pattog, azt mondja, akkor nyomjak, amennyit muszáj, de óvatosan. Még mindig IMÁDOM! És csak nyomok, nyomok, nyomok.
A szülésznő beköti a kézfejembe az infúziót, oxitocin, meg egy kis cukoroldat, mert tegnap este óta nem ettem, fogytán az erőm. Inkább innék. Azt nem lehet. Vigyázzak a branülre, miközben húzom fel a térdem, és nyomok, nehogy valami gond legyen. Mi sem egyszerűbb ennél J, még egy dolog, amire figyelnem kell.
Közben gyors telefon, megérkezik dr. 5. Mellém lép, alul dokibácsi matat, aztán a parancs: nyomjak. Mintha eddig nem ezt csináltam volna… Nyomok, felül dr. 5. passzírozza a bordáimat, alul dokibácsi próbálja a babát megfordítani, de nem megy. És még mindig nem, és nem és nem. Közben sokan lettek, megjöttek a gyerekdokik is. Az egyiknek mókás zöld szobafestőcsákója volt, amit meg is jegyeztem, mire dr. 5. elröhögte magát, és megígérte, ha megszülök, kapok egyet (nem kaptam L). Dr. 5. eltűnt, átvette a helyét dr. 4., most ő passzírozott felülről, de neki se ment. Szomjas voltam. Megkönyörültek, adtak vizes gézt a számra, amit a férjem cserélgetett. Mondtam neki, ki ne csavarja belőle a vizet, úgyhogy csak rámtette, én meg kiszívtam belőle. Kár, hogy olyan kicsi egy gézlap J.
Irtó fáradt voltam, szóltam is a babának, hogy „mostmáraztángyerekimertnagyonfáradtvagyok”!!!
Fél 12-kor dokibácsi újra megemlítette a vákuumot. Oké, mondtam, mert már semmi erőm nem volt. Nyomjak! JAJ, EZ MI VOLT? NAGYON FÁJT!!! Ez volt az első hangos szavam a 11 óra alatt, mégsem válaszolt rá senki L. Gátmetszés, mint kiderült… Nyomjak! Megint! Éreztem, hogy egy kő jött ki belőlem. Nem fájt, semmit nem éreztem, csak, hogy valami kigördült. Egy GYEREK! Halk nyöszörgés, férjem szemében könnycsepp: 11.45-kor megszületett a kislányunk!
Rám tették, aztán elvitték ellátni. Közben a műtősfiú megkért, hogy tegyem a lábam a kengyelbe a varrás miatt. Kiröhögtem. Talprahúztam a lábaimat, és akkora amplitúdóval remegtek, hogy majdnem leestek a csípőmről J. A varrás utolsó 3-4 öltése nagyon fájt (jó sok volt a vákuum miatt), de kit érdekelt ez ilyenkor?
Megkérdeztem Dokibácsit, mikor szülhetek legközelebb? Hát, 1,5-2 év múlva már lehet. Rendben.

Alig több, mint 2 év múlva tényleg ott voltam megint, de ez már egy másik történet.

Nemsokára jön a másik is ,

Panda

Panda
Az én történetemben is ugyanez a helyszín...
Annamari

Na, megérkezett a második is. Ez viszont ott volt helyileg, ahol Annamari szült !

2002. július 8., szombat. Ma kellene szülnöm, persze, nem fogok, ezt vagy egy hónapja megbeszéltük az orvosommal, ő ugyanis pont ezen a hétvégén valahol vidéken turnézik, csak 11-étől lesz Pesten.
Én viszont vidáman készülök az utolsó nagy bulimra, ugyanis ma esküvőre megyek . Kicsit tartok tőle, mert 2 éve is így indult, aztán mi lett belőle... Magamra veszem a legszebb kismamaruhámat, smink, frizura, oszt indulás. Nagy bátran eltömegközlekedek a tett helyszínére egyedül (a férjemnek jóval korábban ott kellett lennie, így külön mentünk), aztán végigmulattuk az estét. Persze, csak amúgy csendesen, mert mindenféle nagy zabálástól, tánctól, dínom-dánomtól el voltam tiltva, nehogy elkezdjek szülni.
Nem kezdtem, hétfőn be kell feküdnöm. Hiába, terminustúllépés, medencevégű fekvés, relatív téraránytalanság, ez van. Meg a császármetszés. Pedig egy ideig még győzködtem dokibácsit, hogy mit nekem egy faros szülés, igazán semmi, megcsinálom, de lebeszélt róla. Ez a gyerek vagy fél kilóval több, mint az előző, a feje is nagyobb, és az első produkció sem sikerült valami fényesen, inkább ne kockáztassunk, ha nem fordul meg, császár. Naná, hogy nem fordult meg !

Június 9., semmi. Este megkérdezi a férjem, hogy most nem fogok bőgni, mint két éve? Úgy tűnik, neki is maradandó élmény maradt ... Csak azért se bőgtem!!! De azért nagyon féltem...

Június 10., reggel elköszöntem a kislányomtól anyósoméknál, megbeszéltük, hogy anya elmegy megszülni a kisbabát. Beleegyezett, nem sírt, én sem, csak anyósom .
Fél 9 körül nem volt egy árva parkolóhely sem a klinika előtt, 2x kellett megkerülni az egész klinikatömböt, mire találtunk helyet. A macskaköveken utazva azt hittem, MOST fogok megszülni. Hát, nem...
A felvételen az ismerős vöröshajú néni fogadott, majd miután elolvasta dokibácsi sorait a papíromon, miszerint, ha nem szülök, fel kell venni, szó nélkül intézkedett. Csekély 2 óra múlva már a szobában is voltam (telt ház volt, nehezen találtak ágyat).
A szobában nem égettem magam holmi bemutatkozással, már igazán rutinos voltam , tudtam, előbb-utóbb úgyis mindenkiről kiderül a neve, és az is, miért van benn.
A délelőtt a szokásos vizsgálatokkal telt, UH, belgyógyászat a lehetséges császár miatt. Megint meg kellett állapítanom, hogy én vagyok az egyetlen, akinek semmi baja, csak nem szül, mindenki más valami probléma miatt feküdt bent.

Június 11., délelőtt beszéltem dokibácsival. Ha nem indul meg a szülés, akkor legkésőbb csütörtökön megcsászároz. Oké, erre felkészítettem a családot is.
Délután még noszogattam a gyerkőcöt, hogy ugyan forduljon már fejjel lefelé, ne kaszaboljanak össze miatta, de közel 4 kilóval ez már lehetetlen vállalkozás volt részéről.

Június 12., hajnali fél 4. Ajjaj! Valami FÁJ! 10 perc múlva megint, aztán megint. Aztán irány a mellékhekyiség. FÁJ, vécé, FÁJ, vécé. Asszem szülök... A mellettem levő ágyon szintén fájásokkal küszködött egy kismama, egymás felé fordulva néztük a másik kínlódását. Szomjas voltam, de nem mertem sokat inni, tudtam, hogy műtenek.
Fél 6-kor már nagyon fájt, kimentem, szóltam a szülésznőnek, hogy helyzet van. Elmentünk egy kis ctg-re, ami érdekes módon nem mutatott semmiféle méhtevékenységet. A kiscsaj mosolyogva visszaküldött az ágyba, hogy ezek csak jóslófájások. Na, igen, csak éppen azt jósolták, hogy pár óra múlva megszülöm a gyereket .
Fél 8-kor vizit (időközben a mellettem levő kismama felkerült a szülőszobára). A két jókedélyű fiatal orvos megkérdezte, hogy mi a helyzet? Mondtam, hogy én változatlanul szülök, de ők ránéztek a ctg-papírra, és csak ennyit mondtak: Haha, a papíron nem ez van. Ha nem épp akkor jött volna egy fájás, valószínűleg beszólok, de ehelyett a fogaimat szorítottam össze. Rám néztek, majd egy "na, jó" sóhaj kíséretében kiírtak pár vizsgálatot.
Negyed 9-kor már annyira fájt, hogy ordítani tudtam volna (Miért nem tettem??? Akkor talán komolyan vett volna valaki.), kimentem a szülésznőhöz, hogy mi lesz azokkal a vizsgálatokkal? Ó, hát azt a saját orvosa végzi el! És szólt neki már valaki? Ja, azt még nem.
Valószínűleg nagyon rondán nézhettem, mert a lány rámnézett, és egy (jól ismert) "na, jó" sóhaj mellett azt mondta, hogy csinál egy CTG-t, és ha az mutat fájásokat, szól az orvosomnak. Felkerültem a gépre, de egy kis mosoly mellett azért megjegyezte a lány, hogy "számoljam a fájásokat". Ő sem hitt nekem. Mégiscsak ordítanom kellett volna. Baromira fájt, az első szülés alkalmával ennyire nem, ez tuti. 10 perc múlva visszajött a szülésznő, ránézett a paírra, lekapcsolta a gépet, engem meg se szó, se beszéd, úgy ott hagyott, mint szent Pál az oláhokat. Alig bírtam lekecmeregni az ágyról, mert nekem közben (addig nem létező) 95%-os fájásaim voltak.
Bementem a szobába, ahol elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Csak egy lány volt akkor bent, de nagyon meg volt ijedve, mikor látta, ahogy fájáskor hol az ágyba, szekrénybe, ebbe-abba kapaszkodok. Ő még csak a 6. hónapban volt, igyekeztem a lehető legkevésbé szenvedni, nehogy túlságosan elriasszam a szüléstől. Fájásszünetben bizonygattam, hogy annyira azért nem szörnyű (pedig az volt, azt hittem szét szakadok).
Közben a szülésznő közölte, hogy dokibácsi a házban van ugyan, de senki nem tudja, hol, nem sikerül elérni. Rettentően meg volt ijedve.
Aztán eszembe jutott, hogy a férjemnek is telefonálni kellene, így elvánszorogtam a telefonhoz, és két fájás között (2 percem volt rá) felhívtam,hogy akkor most azonnal jöjjön, ne borotválkozzon, ne egyen, ne csináljon semmit, hanem repüljön, mert szülök!
Közben befutott dokibácsi, megvizsgált, 3,5 ujjnyi, akár mehetünk is a műtőbe. A szülésznő (még mindig nagyon rémült volt), megkérdezte, hogy császárhoz készítsen-e elő. Mivel egész reggel ingáztam a mellékhelyiség és az ágy között, a beöntés elmaradt időspórolás miatt. Megkértem, hogy várjuk meg a borotválással az épp aktuális fájás végét, de azt mondta, nagyon kell sietni. Közben félpercenként kérdezte, nem kell-e nyomnom. Szegény, nagyon parázott, de nem tudom, miért???
A szülőszobán bekukkantott dokibácsi, hogy siessünk, gyorsan folyjon az infúzió. Az ügyeletes szülésznő rámripakodott, hogy miért nem szóltam hamarabb, így most kapkodni kell, mire felvilágosítottam, hogy nem miattam. Utána egy szava sem volt. Csak ő is állandóan azzal zaklatott, hogy nem kell-e nyomnom? Mit érdekel ez mindenkit? Vagy ők tudnak valamit, amit én nem?
Hol a férjem??? Őt akarom!
A műtőben dokibácsi morcosan az iránt érdeklődött a "személyzettől", hogy hol a jó fenében voltunk ilyen sokáig? Cirka 15 percig tartott, míg a szülőszobában az altatáshoz előkészítettek.
Aztán átemeltek a műtőaszalra, indiszkréten a súlyom felől érdeklődtek, kaptam egy zöld sisakot, a lábaimra zöld zsákot húztak, a karjaimat is széttették, zöld lepedővel letakartak, szóval kiterítettek, mint egy békát. Még a szín is stimmelt. 2-3 slukk tiszta oxigén, 2 szippantás a "gázból", és filmszakadás.

Hallottam, hogy ébresztgetnek, valószínűleg reagáltam is, aztán megint semmi.
Kicsit később hallottam, hogy körülöttem mászkálnak, szólni akartam, de nem forgott a nyelvem. A szememet se tudtam kinyitni, és meg se tudtam mozdulni. Nagyon rossz volt. Egy idő után sikerült úrrá lennem az izmaimon, és kinyitottam a szemem, láttam, hogy ott a férjem mellettem. Aztán meg is tudtam szólalni (próbáltam mosolyogni): Hánynom kell! Férjecske egyből felugrott, rohant szólni, de én meggondoltam magam, mégse hánytam.
Utána már tényleg normális anyaként viselkedtem, és a gyerekről kérdeztem: 3850 g, 56 cm, kisfiú.
Hát, megszületett. Igaz, nem így képzeltem, de az eredmény a lényeg.

Másnap, mikor dokibácsi meglátogatott (vagy még aznap volt????) elmondta, ha fejvégű lett volna a baba, egyszerűen kirepül belőlem, olyan erős fájásaim voltak. Hát, ezért volt az a nagy kapkodás...

Csak azt sajnálom, hogy a férjemmel nem beszélhettem előtte, kicsit elveszettnek éreztem magam. És az altatás... Én EDÁ-t akartam, de nem volt kéznél megfelelő altatóorvos.

"Röviden" ennyi ,

Panda

Itt az enyém is, bár kissé megkésve, és édesanyám előadásábanKedden azt mondta a doki, hogy csütörtökön látni akarja, megvizsgálja, és lehet be is indul.
Ezért csütörtökön bevonultunk, de a doki nem ért rá, csak délben. Elmentünk intézni pár dolgod, majd visszamentünk a klinikára. Kicsit tágított a doki, mondta menjünk el sétálni, hátha megindul.
Malwinnal Lászlónapra mentünk, a fönöke meghívta a munkatársait egy indiai étterembe. Zsú addig Orsival elmentek a nagyanyjukhoz. 5 óra körül visszajöttek az étterembe, hogy van némi fájás, és a doki látni akarja, mielőtt hazamennénk.
Bementünk kocsival, Malwint hátrahagyva. (Ő gyalog jött utánunk később)
Megvizsgálta a doki, és úgy döntött, szülünk. Gyorsan értesítettem mindenkit, többek közt a férjedet. Nagyi (anyukám) is bejött, így Malwin, Nagyi, orsi, Panka, Én, illetve később a Sanyi örködtünk a folyosón. 8-kor repesztettek burkot, utána beöltöztették Sanyit, és mondták, hogy egyszerre nem mehetünk be. Pankát megszoptattam, fáradt volt, így Malwin hazajött vele, és megegyeztünk, ha közeledik a végkifejlet visszarohan. 9-től telefonon tartottam Zsúval a kapcsolatot. 10-kor már iszonyú fájásai voltak, és 1.5-2 percenként, ami nekem úgy 1 órával szülés elött volt, az elsőnél is. Hallottam Zsú hangján, hogy mennyire szenved, és kért, hogy telefonáljak a dokinak, mert szétszakad. Én gyorsan telefonáltam Malwinnak, hogy ne feküdjön le, mert már nem sok van hátra. Közbe persze telefonáltam a dokinak, aki nemsoká jött is.
Majd legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy Zsú nem tágult semmit, csak reggel vagy délelőtt lesz baba. De vettek tőle vért, annak 1 óra múlva van eredménye, és akkor bekötik neki az epidurált, hogy ne szenvedjen annyira szegény.
Gyorsan lemondtam a riasztást, és azon kezdtem gondolkodni, hogy talán haza kéne menni, mert ki eteti meg Pankát reggel, meg úgyis csak telefonon beszélgethetünk. Pont amikor ezen filóztam, akkor jött ki Sanyika, hogy Zsú szeretné, ha bemennék.
Először csak váltottunk, de később én is bentmaradhattam. Kérte Zsú, hogy az epidurálig legalább maradjak. DE így, hogy bent lehettem mellette, eszembe sem jutott hazamenni. Nagyi és Orsi a folyosón, Sanyi meg én a szülőszobában virrasztottunk. Nagyon-nagyon szenvedett, amíg az epidurált be nem kötötték. De hősiesen tűrte, egy jaj szava nem volt.
AZ érzéstelenítés maga volt a megváltás, bár azért érezte a fájásokat, de 2-ig kibírható volt.
Akkor kezdtek neki megint nagyon fájni. Kérdeztem a szülésznőt (egy igazi besavanyodott vénkisasszony!), hogy lehet-e emelni az adagját.
Megnézte, és közölte, hogy a maximumot kapja, 5 egységet. Később jött a doki, beszélt az anaszteziológussal, és megemelték 7-re, de akkor már nem látszott a különbség. Fájt az így is úgyis. Fél 3-kor azt mondták, talán 1.5-2 óra.
de 3-kor begyorsult neki, egyre erőssebbek lettek, már az érzéstelenítő sem hatott. Aztán jött a kínok, kínja. A tolófájások, amiket vissza kellett tartani, mert volt még méhszáj. Vagy az 5.-et kellett visszatartani, a doki még sehol.
A két szülésznő ott beszélget mellettünk, amikor a fiatal megkérdezi a satrafát, hogy jön-e a doki, erre ő kedvesen: Még nem is szóltam neki, volt még méhszáj. Na, ja, 5 fájással azelőtt.
Zsuzsi már sírt, a Sanyi idegeskedett, hogy ide ér-e még ma az orvos. Erre a kedveske: Biztos! Elég hosszú még a nap.
Ha nem a lányomban kellett volna tartani az erőt, biztos lecsapom!
Végén kegyeskedett megvizsgálni, méhszáj már nem volt, hívta az orvost, aztán már kapkodtak, mint állat, hogy összerakják a szülőágyat. A negyedik-ötödik tolásnál olyan gyorsan jött a fejecske, hogy az olló nem fért oda, hogy vágják a gátat, csak a szülésznő segített neki átgördülni. (szerencsére a fiatal) Gyorsan ki is húzták a kis kukist. Akkor egy kicsit keresték a leszívócsövet, de aztán már ordított a kis jövevény. Le is fényképeztem. Ma váltottam ki. Nem a legjobbak, mert sötét volt, és gyorsan elvitték a babát.
Akkor kimentem a többiekhez, persze Malwint is értesítettem, ő pont akkor jött meg. Még azt sem tudtam mekkora, csak hogy végre kint van, és anya lett a lányomból. Később visszamentem, amikor kész volt a varrás (repedt is azért), és furcsállottam, hogy Zsú és a kisfia, egymás melletti szobában, de külön vannak. Nem értettem. AZt mondta a csecsemős, hogy meg kell figyelni, mert lázas. DE bepólyázva feküdt egy pelenkázóasztalon. Nem világos, miért nem tudták megfigyelni úgy, ha az anyjánál van.
Kérdeztem, mikor láthatja a babát a család. Ehhez tudni kell, hogy a kinti folyosót a szülőszobátol a szölőszobák folyosója választotta el. Pont az ajtóval szemben volt Zsú szobája.
Mondta 5-kor. Mikor odaadták végre Zsúnak a babát, én megtettem vele azt a 2 méteres utat, és az ajtóban megmutattam. Nem sokáig, mert kezdett sírni az anyja után. Pont ekkor jött ez a másik kedves hölgy, és elkezdett üvöltözni, hogy ezt hogy képzelem, ők felelősek a gyerekért, és mostmár az anyjának sem adja vissza. Erre már többen tiltakoztunk. Azt mondja, látjuk, hogy így is sír. Bátorkodtam megjegyezni, hogy talán az anyja után sír. Erre ez a másik álldott asszony, csak vállatvont, és elvitte az unokám.
Ezek után felháborítonak tartom, hogy a szegedi klinikán ki van írva, hogy bababarát kórház.
Ja, még meg sem szoptathatta Zsuzsi Bencét!
Alig látta szegény. Másnap meg inkubátorban volt, megint nem lehettek együtt, de persze az érthető volt.
Mindegy, akkor sem tudták elrontani az örömünket.
Boldogok voltunk mindannyian.

Zsófi

Egy kis kiegészítés:

Malwin: az apám
Sanyi a párom (volt)

Bence fiam 2003.06.27-én született 03.34-kor.

Zsófi

Az orvosommal maximálisan meg voltam elégedve, a szülésznővel (az öreggel) egyáltalán nem, ha legközelebb szülök, és ő van bent, inkább hazamegyek
A fiatal szülésznő nagyon aranyos volt, lehet, hogy őt fogom megfogadni

A csecsemősök sazörnyűek, tápszerrrel tömik a gyerekeket. De a másodiknál résen leszek, ha megetetik, inkbb hazajövünk

Zsófi mégegyszer

No, végre megszületett az iromány .



Fekszem egy kórteremben. Hat ágy, ebből négyben fekszünk. Ketten még vajúdnak, ketten pedig...
Hosszú nap volt ... éjfél elmúlt már ... akkor a tegnapi. És most itt fekszem, és nem bírom felfogni: megszületett a fiam, Szabolcs Gergő.

Régen volt reggel: hogy is volt? Szépen lesétálok a szülőszobába Krisztina nővérkével. Nem mondom, hogy nem izgulok, de inkább várakozással vagyok teli. Az oxitocin teszt még nem jelent egyértelműen szülést. Szóval még bármi lehet.

Hamarosan infúzióval a karomban fekszem a hatágyas vajúdóban. Rajtam kívül senki nincs itt. Olykor bejön az orvosom, vagy a szülésznő és megvizsgál. Fájogatok, de nem vészes. Doktor bácsi meg is jegyzi: - Nagyon mosolygós még, akkor nem az igazi! Olvasok: stílszerűen az Árvák hercegét Irvingtől. A fájások rendszertelenek, és csak a hasam alján érzem őket. Aztán erősödni kezdenek.

Délután fél kettőkor egész látogatósereg érkezik: a dokival, és a már megismert szülésznővel még egy orvos, és még egy szülésznő. Az idősebb orvos burkot repeszt. Ez egyáltalán nem fáj, sőt egy pillanatra megkönnyebbülés is. (Erre a doki bácsira mondják, hogy durván vizsgál?! Hiszen arany keze van! ) " Mostantól visszaszámlálás! " - mosolyog az idős orvos, az én fiatal doktorkámnak is fülig ér a szája ... az enyém nemkülönben . Felhívok mindenkit, aki eszembe jut, szülőket, anyósékat, barátnőket. A védőnőm is telefonál, őt is felvilágosítom: ma szülni fogok. Megint telnek a félórák, időnként bejön a doktor bácsim és megvizsgál. A méhszájam lassan tágul. Nagyon lassan.

Négykor átsétálunk a szülőszobába a szülésznővel. Már a vajúdó is lenyűgöző volt, a szülőszoba végképp. A szülőágyat viszont kifejezetten kényelmetlennek találom. Pedig most itt kell feküdnöm még egy kicsit, amíg újabb CTG-t készítenek. (Egész nap rám volt kötve a gép a vajúdóban, jól esne már kicsit sétálni, de persze a baba a lényeg. A baba, aki ekkor még nemtelen.) Megérkezik Péter is. Arca feszültséget tükröz. Szegénynek furcsa lehet engem a szülőágyon látni, hasamon a CTG-vel. Nemsokára leszállhatok, és elkezdjük hosszú sétánkat a szülőszoba beüvegezett erkélyén. A fájások időnként megállásra késztetnek. Bizonyos időközönként megvizsgál a doktorom. A méhszáj valahogy nem akar tágulni. Telnek az órák. Egyre fáradok. Már nem akarok sétálni, a fájások között egy szék szélén ülök, Péter vállán pihenek. Fájáskor felpattanok, kapaszkodok Péterbe.

Este nyolc tájban egész team jön: orvosok, nővérek, szülésznők. Az adjunktus is megvizsgál, fájás közben méregeti a méhszájat. Szörnyű! Sétáljunk tovább, szól a tanács. Sétálni, amikor már alig állok a lábamon?!?! A fájások sem semmik, de már megettünk vagy tíz kilométert a folyosón...

Megint rámteszik a CTG-t. Majd megint berohan a team. Újabb vizsgálat: nem tágultam semmit. Az adjunktus lassan elmagyarázza, hogy a baba nem érzi jól magát bent, ezért és a fájásgyengeség miatt meg kell operálni azonnal. Beleegyezem? Persze!!!!

Nem esik le azonnal, mi történik most velem. Injekciót kapok, le kell vetkőznöm, levenni minden fémékszert. Bedagadt a kezem, amibe az infúziót kaptam, nem tudom levenni a jegygyűrűmet. Közben látom drága doktorkám arcán, hogy már az új feladatra koncentrál, de azért közben nyugtatja Apát. Valami olajat kennek a kezemre, így próbáljuk levenni a gyűrűt. Végül sikerül. Eszembe sem jut, hogy meg fognak operálni, csak teszem, amit mondanak. Ágytálba kell pisilnem, levenni a hálóingem, a szemüvegem. Jön a műtős a gurulós hordággyal. Hirtelen belémvág valami. Meglátom Péter rémült arcát. Arra gondolok, neki nem kell majd szerencsére tizenkét órát várnia ránk, mint nekem rá a szívműtétjekor ... de csak annyit mondok: Szeretlek.

Betolnak a műtőbe. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is látok ilyen helyiséget belülről, és tessék. Engem most elaltatnak, és megoperálnak. Hihetetlen. A műtős-fiú átemel a műtőasztalra, amiért gratulálok neki. Milyen kis vékonynak tűnik, aztán simán átdobta a mázsámat. Doktorkám a lábaim között áll maszkban. "Ez most kicsit hideg lesz, ennyi kellemetlenséget még ébren kell elviselnie... " - mondja, és bekenni a lábam meg a hasam valami narancssárgával. Közben az aneszteziológus kérdezget, én meg válaszolgatok. Rámteszi a maszkot. Előbb egy kis oxigént kapunk - én és a baba. Aztán: "Lélegezzen mélyet!" - két levegővétel és snitt.

Még mindig a műtőasztalon fekszem. "Megszületett a kisfia!" - női hang, ki ez? Fiú? "Egészséges?" "Igen." Ömlenek a könnyeim. Fiam van!!! Furcsa módon, eszembe sem jut, hogy lányt akartam. Persze, hogy fiú, mi más? Fenti műtős újra bemutatja elképesztő teljesítményét, bár már tíz kilóval könnyebb vagyok. Fáj!!!!! Nem szólok, sírdogálok tovább. "Doktor úr, tudja, hogy hogyan hívják? Szabolcs Gergőnek." Fenti női hang: "Micsoda megtiszteltetés!" Micsoda? Nem értem.
Kitolnak a műtőből. Folyosón Péter boldog arca. "Apa, van kisbabánk!" - jellemző milyen fantasztikusan fogalmaz az ember ilyenkor. Péter később váltig állítja, hogy itt megkérdeztem tőle, hogy megkérdezte-e az Apgar-t.
A vajúdóba visznek, mert az őrzőben nincs hely. Amikor érkezünk, az egyik lányt akkor készítik elő a császármetszéshez. Szegény, nem lehetek biztató látvány számára. Apa a kezembe nyomja a fiam fényképét. Kis csupasz, torkaszakadtából sír. Mekkora lábak! Ez a gyerek szinte csak lábakból áll. A képen az áll: 3220 gramm, 58 cm... Milyen hosszú! Biztosan hiányzunk neki... Néhány telefon, de a torkom nagyon fáj, úgyhogy inkább Péter beszél mindenkivel. Aztán hazaküldik Pétert.

Éjfél lehet. A szülésznők jönnek-mennek a szobában, visszajön a másik császáros lány - ikrei vannak, egy fiú-egy lány. Nézegetem a fiam fényképét, el-elpityeredem. A szülésznő infúzióban fájdalomcsillapítót ad, talán mást is, mert megjegyzi: most már aludjak. Hajnali három van. Lassan elalszom. Néhány óra alvás után teljesen leizzadva ébredek, hideg a párna alattam. Mit álmodhattam?

Így utólag még egyszer köszönöm végtelennek tűnnő türelmét orvosomnak dr. Várbíró Szabolcsnak, és mindenkinek, aki ott volt. (És nem haragszom Vallent doktorra amiért rátenyerelt a hasamra, bár a csillagokat láttam....)

Amit nagyon sajnálok: csak másnap délelőtt tizenegykor láttam először a fiam, és csak harmadnap reggeltől lehettünk együtt...

FCS,
nem értem, ha császár volt, miért tenyerelt bele a hasadba?!

sz

Soha ne neheztelj egy pasira,ha órákról,nőkről vagy autókról beszélgetnek.
Nekik ez a fontos.A sorrend majdnem mindegy.

Szilvi! Ezt sosem érti senki. Nem is tudom mikor, talán még aznap éjjel, vagy másnap délelőtt volt már ismét a vajúdóban: kimasszírozta a vért a méhemből, vagy valami ilyesmi. De nagyon kedves volt, előre elnézést kért, meg minden.

Sziasztok!

Én 4 hónapja szültem az Uzsoki kórházban.Gondoltam megosztom veletek,hogy hogyan is történt:
Szülésem története:


2004.06.18.-án pénteken be kellett feküdnöm a kórházba.Nimród még semmi jelét nem mutatta,hogy kíváncsi lenne ránk. Sok lelki megpróbáltatás után,mint pl. egy szobában voltan a császár utáni anyukákkal, ctg,magzatvíz vizsgálat,vérvétel,szerdán megindították a szülést.

2004.06.23.Szerda
Végre elérkezett a nagy nap.Iszonyúan izgatott voltam.6 Órára kellett mennem a szülőszobára.A szülőszobához érve sóvárogva néztem be a csecsemőkhöz a szobájukba.Nemsokára én is anyuka leszek J
Bementem a szülőszobába. Rámrakták a ctg-t,feküdnöm kellett. 7 órakor megérkezett az orvosom. Ekkor magzatvíz vizsgálatot csinált,ami után erősen elkezdtem fájogatni.Azután feltette a prepidil zselét ,aminek meg kelett indítani a szülést.És sikerült,a szülés a zselé hatására megindult.Nem tudtam eldönteni,hogy most örüljek-e a fájásoknak vagy szenvedjek inkább.Aztán úgy éreztem,hogy nagyon boldog vagyok ,elvégre is nemsokára kezemben tartahatom a kis ember akire már 9 hónapja várunk.Elkezdődtek a fájások kb 2-5 percenként.Kérdeztem,hogy hívjam e a páromat mivelhogy együtt szeretnénk szülni.Mondták hogy nincsen még szükség rá,mert a zselé csak 6 óra múlva fog hatni. 9 órakor úgy éreztem,hogy mégiscsak hívom a páromat/ ez volt a szerencse/ 11 körül meg is érkezett a párom.Ekkor 2 ujjnyira voltam nyitva.Ezután már együtt vajudtunk.Sétáltunk,aztán én ráültem a labdára ,amiről le sem akartam szállni,annyira kényelmes volt.Olyan fél 1 körül megvizsgált az orvos és közölte,hogy 4 ujjnyira ki vagyok tágulva.Irány a szülőágy.Kaptam egy méhszájlazító injekciót / aminek a helye még mindig fáj / Azután burkot repesztettek.A párom elmondása szerint fél 2 körül indultak be a tolófájások.Nagyon megijedtem,mert senki nem volt ott,a szülésznő tanuló meg azt mondta,hogy ez még nem lehet tolófájás.Mire kinyitottam a szememet nagyon sok ember lett körülöttem.Nagyom megijedtem,azt hittem valami baj van. Aztán közölte az orvosom,hogy mindent bele,szülünk.A legnagyobb meglepetésre,reggel azt mondták,hogy talán estére vagy másnap reggelre lesz csak baba.A beöntést és a borotválást persze megúsztam.Kb az ötödik fájásra meglett a manó.A hasamra tették.Életemben nem voltam talán olyan boldog mint akkor.9 hónapot vártunk rá és itt van ez a pici emberke.Kicsit feküdt a pocakomon,elvágták a köldökzsinórt,amit nézni akartam,de lemaradtam róla.Aztán elvitték a picit fürdetni meg megmérni. Majdnem elájultam,amikor mondták hogy 3700 gramm és 56 cm. Engem elkezdtek stoppolni,ami rosszabb volt mint az egész szülés.Visszahozták a manót,aki persze iszonyatosan ordított.Teljesen vigasztalhatatlan volt ,amig engen varrtak. Azután odatették mellém és meg is szoptathattam.Úgy rámcsatlakozott hogy alig akart elengedni. Utána 2 órát még ott ismerkedtünk hármasban,senki nem zavart minket.Apa telefonált ,anya meg sírt örömében J Nem is tudtam akkor ott beszélni senkivel sem,mert a meghatódottságtól nem tudtam beszélni,csak néztem az én kis csöppségemet. A két óra elteltével elvitték.Rendbe tett a szülésznő,irány vissza a szobámba pihenni.Nagyon rosszul esett,hogy a párom már nem jöhetett be a szobába velem. Úgy éreztem tele vagyok energiával,ami persze nem így volt.Kifele a szülőszobából még el is ájultam. Nem bírtam feküdni,kisétáltam a mosdóba és azon gondolkoztam,hogy elmegyek zuhanyozni.Közben megérkezett anyukám,és kihozták a babát szopizni.
Másnap átkerültem a babás szobába ,pénteken már együtt voltunk Nimróddal.Hétfőn haza is jöhettünk.Ez mostmár 4 hónapja volt,de még mindig meghatódom,hacsak visszagondolok.

Kicsit hosszúra sikeredett,de erről nem lehet eleget beszélni,írni.

Anita+ Nimród baba

Egy érdekes történet
Tavaly kedvesemmel úgy éreztük, hogy elérkezett a gyermekvállalás ideje. És mivel nekem egy nagyon ritka izombetegségem van, nőgyógyászom genetikus segítségét ajánlotta, hogy az öröklődés kockázatát kiderítsük. Nagyon jó kezekbe kerültem, genetikust, neurológust is sikerült olyat találnunk, aki mindent megtett azért, hogy a kisbabánk egészségesen szülessen meg. Keresik azt a gént, ami felelős a betegségemért, jelenleg 5-10 % az öröklődés kockázata.
Idén februárban nagy örömünkre várandós lettem. A neurológus szerint ki tudom hordani a babát
minden gond nélkül, a hüvelyi szülésnek viszont nagy a kockázata (a betegség következménye beszűkült légzésfunkció, ami az izomgyengeségem mellett még további kockázatot jelentene) így
szakvéleményt írt a nőgyógyászomnak aki már a teherbe esésem előtt tudott a betegségemről melyben neurológiai szempontból indokoltnak látja a császármetszést.
Nőgyógyászomtól a 38. hétig maximális támogatást kaptam, beszéltünk a gyerekorvossal (mivel ha a
baba mégis örökölné a betegségemet, születése után légzési nehézségei lehetnek) és az
aneszteziológussal is, császármetszésre készültünk a Bajcsy kórházban. Éppen betöltöttem a 38. hetet, amikor egy ctg vizsgálat után az orvosom félrehívott és közölte, hogy változott a helyzet, ugyanis az osztályvezető főorvos nem engedélyezi a császármetszést, mivel ő úgy gondolja, hogy én ezt a babát hüvelyi úton simán meg tudom szülni. (azt azért beismerte az orvosom, hogy ez a betegség olyan ritka, hogy a tankönyvekben is csak apró betűvel szedték) Hivatkoztam a neurológusi szakvéleményre, mire megígérte, hogy összehoz az osztályvezető főorvossal, de miután elvitte hozzá a leleteimet, kb. 5 perc múlva egyedül jött vissza, mondván erre sem változott az álláspont, szüljünk simán és majd ha komplikáció lesz (!!!) akkor megcsászároznak. Szakvélemény ide vagy oda, hiába a sok utánajárás, a sok vizsgálat, hiába tettünk meg mindent kisbabánk egészsége érdekében, ott álltunk kedvesemmel kétségbeesve és hatalmas bizonytalanságban. Bíztam az orvosomban, dr. P. Z.-ban, és most mi lesz velünk?!
Annál is inkább kétségbe ejtő volt a helyzetünk, mivel a 39. héten új orvost találni szinte lehetetlennek tűnt (eldöntöttük hogy a Bajcsyban nem fogok szülni semmiképpen) főleg hogyha nem egy teljesen szokványos terhességről és normál szülésről van szó. Végül a neurológusom segítségével találtunk egy másik intézményben egy orvost, aki nem bírálta felül a neurológiai szakvéleményt és világra segítette - császármetszéssel- kislányunkat, aki szerencsére teljesen egészséges, nagyon nyugodt kisbaba, imádja a pociját és szépen fejlődik.
Nagyon hálásak vagyunk érte ennek az orvosnak, aki minden követ megmozgatott és maximális biztonságban éreztem mellette magunkat Dóra lányunkkal együtt.

Hát pár évvel ezelött nem gondoltam volna,hogy én harmadik gyermeknek fogok életet adni.....
Két "nagyfiam" születése,egy válás és egy rossz párkapcsolat után azt gondoltam,hogy nekem már soha nem lesz egy szeretetteljes kapcsolatom egy férfival sem.Azóta boldog házaságban élek 3 gyermekkel!!)STORY:
Pár hónap egüttélés után ugy döntöttünk,hogy vállalunk egy babát.Akkor picit féltem az egésztől,mert 10 éves volt a középsö fiam,és nem tudtam,hogy fogom birni mégegyszer az egészet..(9 hónap terhesség,utána éjszakázás,ujra megszokni,hogy egy picur van a közelemben,szóval izgultam)De annyira szerettünk volna a párommal közös babát,hogy minden félszet és izgalmat elfeledve teljes gözzel rástartoltunk a bébiprogira.
Amikor megtudtuk,hogy állapotos vagyok,mindketten hihetetlen boldogságot éreztünk.Szinte felfoghatatlan volt mindkettönk számára,hogy egy pici élet fejlödik a hasamban,ami kettönkböl van,és "hamarosan"szülök leszünk.RÁADÁSUL MINDJÁRT NAGYCSALÁDOSOK!
Tudom,hogy nekem már a harmadik gyermekem ,de akkor is az egészet ujra átélni fantasztikus volt.
Problémamentesnek nem mondhato 38 hét után,Balázsunk ugy döntött,hogy jobb lesz neki idekint a nagyvilágban.
Már koradélután éreztem,hogy ez a nap nem olyan lesz,mint a többi,görcsölgetett egy kicsit a hasam,de mivel ,már irtam,hogy nem volt problémamentes a várandoság ideje sem,inkább ugy döntöttem,hogy amig nem vagyok tuti biztos abban,hogy szülni fogok,addig sunyitok.
Nem akartam a frászt hozni a páromra ok nélkül,meg persze feleslegesen sem akartam bemenni a korházba.Csak akkor,amikor már tuti minden!!
Aztán este 6-7 óra körül kezdtek rendszeresen jönni a görcsök,kb.:5-10 percenként.Akkor már szoltam a páromnak is,hogy :"Cicám,lehet,hogy ma,vagy holnap hajnalban apuci leszel!"Na látni kellett volna azt az izgalmat,és kétségbeesést,ami akkor kiült az arcára!!Én közben terelgettem a két nagyfiut vacsorázni,fürdeni,hogy ugy menjünk el otthonrol,hogy minden OK legyen a fiukkal is.Este 9 körül már 100%biztos voltam magamban,igy elkezdtem szépen lassan rákészülni lelkiekben a szülésre,nyugtattam 5 percenként a páromat,elmentem megfürödtem,felöltöztem,és kb.:10 óra körül elindultunk a kórházba.
Mi Dorogon lakunk,és Komáromban szültem,így 11,fél 12-re beértünk a kórházba,akorra már 2-3 perces fájásaim voltak,de nagyon jol birtam.A szülésznö,látva engem,azt hitte,hogy nem lesz ebböl szülés.Semmi gyötrelem az arcon,mosolygás,nevetgélés,stb.
Rátettek az NST-re,ami a fájások erösségét méri.Na akkor,látva az erösséget, már kezdték elhinni,hogy szülünk!
Közben megjelent párom anyukája is,ugyhogy ketten voltak mellettem.
Vizsgálat,séta,nevetgélés,család értesítése telefonon,ujabb vizsgálat,relaxálás.....
Ez igy ment éjjel 2 óráig,amikor is már 3 ujjnyira kitágultam,de nem folyt el a magzatvizem.Akkor az orvosom burkot repesztet,feküdtem a szülöágyon,és marhára meg voltam nyugodva,hogy nagyon szuper,szinte fájdalommentes szülésem lesz:))
1-2 perces fájások között még nevetve beszéltem az anyummal telefonon,és nyugtattam,hogy ne izguljon,mindjárt meg lesz a baba,és hogy jobb és könnyebb az egész,mint ahogy emlékeztem rá az elsö kettö alapján.A szülésznö mosolyogva nézett,és azt mondta,nem igaz,hogy nem vagyok fakir,mert más ilyenkor már ordit.
Szoval meg voltam nyugodva piszkosul,és kérdeztem magamtol:"-Ez volt amitöl annyira ronyoztál???"
Na aztán fél három körül beindult a nehezebb része!!!Amikor már azt hittem sinen vagyunk,beindultak a tolofájások.Hát az az érzés szoszerint leirhatatlan.Az ember lánya azt hiszi akkor,hogy szétszakad mindene,és ott hal szörnyet a fájdalomtol.De valami hihetetlen a nöi test,mert az agy folyamatosan azt diktálja,hogy ki kell birni,és segiteni kell a bébikének,és hogy ez a fájdalom érte van.Igy aztán szinte eufolikus állapotba kerülve a külvilág megszünik létezni,és csak a baba,és én létezünk.Hihetetlen igy visszagondolva,és minden alkalommal,amikor rá gondolok,borsodzik a hátam,mert ez olyan emlék,ami egyszerre fájdalmas,és gyönyörü és elképesztö,és fantasztikus.
Hát és a végén a katarzis,amikor megszületik a bébi..........Szavakba nem önthetö.Ezt csak az tudja,aki már életet adott egy csöppségnek.Semmihez nem hasonlithato csodálatos érzés.
Szinte önkivületi állapotban örültem Balázsunknak,aki 2005.március 3-án hajnali 2 óra 55 perckor született 4kg4dkg-mal,és 57 cm-rel,sirtam,öleltem gyermekként bömbölö páromat és az anyukáját,simogattam a mellemen fekvö kisfiunknak a buksiját,és kimondhatatlan boldogságot és megkönnyebbülést éreztem,hogy minden rendben zajlott,és ismét,immár harmadszor átélhettem egy csöppség megszületésének perceit.
Köszönöm a sorsnak,hogy megadta ezt nekem,és tiszta szívemböl köszönöm imádott férjemnek,hogy ott volt mellettem,fogta a kezem,és segitett.Köszönöm két nagyfiamnak(Tamásnak és Márknak),és a picurnak(Balázsnak),hogy édesanyjuk lehetek,mert ennél szebb,és szeretetteljesebb dolog nincs a világon,mint ANYÁNAK lenni!!!


Sárköziné Pózmán Kinga

Kinga

Ez nagyon szép volt!!



Ditta

Csupa szép történet után leírom az enyémet is,ami nem olyan szép és nem is tökéletes,de az enyém és azt hiszem nagy könnyebség lesz majd megszabadulni tőle.1997.dec 27-e volt,pont amikorra ki voltam írva. Délután már éreztem enyhe és rendszertelen időközönként fájásokat,de nem gondoltam,hogy szülök. Az esti film alatt ezek rendszeressé és erősekké váltak,majd egyre sűrűsödtek. Első baba révén hívtam is a dokimat,nehogy a végégn még megszüljek,mielőtt beérnék. Éjfél volt,mire a korházba értem. Az ügyeletes orvos fogadott,aki becsmérlő megjegyzéseket tett,miszerint nem úgy nézek ki,mintha tényleg fájásaim lennének,szerinte menjek haza aludni.Apukám hosszasan győzködte,hogy messziről jöttünk,az utak le vannak fagyva és hát mégiscsak fájássaim vannak. Megvizsgált és azt mondta,hogy másfél újnyi a méhszáj,bent alhatok az osztályon,ha ennyire ragaszkodom hozzá,de előtte menjek a vajudóba,és rámcsatolják a gépet,ami méri az összehúzódásokat.Na ez volt a szerencsém,ott ugyanis fogadott szülésznőm és egy fiatal kezdő lelkes dokinő fogadtak és hát a mért fájások engem igazoltak,még akkor is,ha nem ordítoztam fájdalmamban a portán befelé jövet.Szóltak is a férjemnek,hogy öltözzön be,mert szülünk.Közben megérkezett a fogadott orvosom,amitől nagyon megkönnyebbültem.Azt mondta,minden ok,és reggelre meglesz a babám.Lezuhanyoztam,és kérésemre eltekintettek a beöntéstől és a borotválástól is.Sétalgattunk a folyosón,és közben telefonon hivogattam a családot,barátokat,szóval itt még birtam a dolgot.Állandóan pisislni jártam.Megvizsgált a doki és úgy döntött burkot repeszt,amitől majd felgyorsulnak az események.Sajna nem nagyon tágultam,még mindíg csak 2 ujnyi a méhszáj.Nagyon féltem a burokrepesztéstől,de nem éreztem semmit. A magzatvíz tiszta volt. Újabb séta kezdődött,bugyi nélkül egy lábközé szorított pelussal.Mókás volt. Nagyon furi volt,hogy sokkal kisebb lett a hasam és szinte simogattam a kisbabámat a pocakomban.Éreztem a testrészeit.Valóban gyorsultak az események,mert innentől kezdve felerősödtek a fájásaim és már nem tudtam sétálni,úgy éreztem muszáj feküdnöm.Az orvos nem volt elégedett,mert egyáltalán nem tágultam tovább,így elkezdte kézzel tágítani a méhszájam,ami leírhatatlanul fájt,közben el is hánytam magam,úgyhogy abbahagyta és bekötöttek egy infúzióban oxitocint,hogy végre táguljak.A szülésznőm végig mellettem volt,türelmes volt és szeretettel vett körül. A férjemet nem nagyon engedtem közel magamhoz.Megnyugtatott,hogy ott ül az ágyam végében,de nem akartam,hogy hozzámérjen,vagy kommunikáljon.Úgy éreztem kizökkentene a belső világomból,amiben vagyok.Most már olyan erősek voltak a fájásaim,hogy úgy éreztem,nem birom elviselni,úgyhogy a kezemet haraptam és ráztam a fejemetütemesen.Szép látvány lehetett.Így voltam csak képes némán elviselni a fájásokat. Közben eljött a reggel és én még mindíg 2 újnyi voltam,úgyhogy újabb adag oxitocint kaptam a dokimtól,aki kedves volt és biztatott.Innentől kezdve elvesztettem az időérzékemet,és nem érzékeltem a fájások közti szünetet sem csak haraptam a kezem,ráztam a fejem és abban bíztam,hogy a doki meg fog császározni.Mikor legközelebb bejött,fel is vetettem neki ezt az ötletet,hiszen úgy éreztem jártányi erőm sincs,szomjan halok és nem vagyok képes végigcsinálni.De ő azt válaszolta,hogy a fájdalom nem ok a császárra és még egy adag oxitocint kaptam.Ekkor már úgy dél körül lehetett.Innentől kezdve tényleg úgy éreztem magam,mint aki haldoklik és elviselhetetlen állandósult fájdalmat kezdtem érezni a gerincem alsó szakaszán és a medencémben. Éreztem,hogy ez valami más,olyan,amit nem szabadna éreznem,úgyhogy szóltam a szülésznőnek,meg a dokinak,de nem vették komolyan,hiszen honnan is tudnám mit kell éreznem,ha most szülök először. Megvizsgált a doki és közölte,hogy a méhszáj eltünt,szülünk.Eszméletlenül megijedtem.Nem tudom miért,de rettegtem és úgy éreztem képtelen vagyok átvonszolni magam a szülőszobába. Felmásztam az ágyra és közölték velem,hogy a következő fájásnál nyomjak. Nekem viszont egyáltalán nem voltak tolófájásaim,legalábbis semmi olyan,amiről hallottam,olvastam,csak a gerincem és a csípőm akart eltörni. Hát én csak nyomtam és nyomtam,minden fájásnál,ki tudja hányszor,mígnem rámordított a dokim,aki az egész terhesgondozás és a szülés ezt megelőző fázisában maga voltv a tökély. Azt mondta,hogy gyengül a baba szívhangja és azonnal hagyjam abba a nyomást.Majd kiabált velem,hogy mi az,hogy nem tudom megszülni a gyereket,mi lett volna velem a középkorban,mire én annyit válaszoltam,hogy nyilván belehaltam volna.Mindenki otthagyott,nagyon hosszú időnek tünt ez a magány,pedig gondolom egy perc sem lehetett.Összehívtak egy konzíliumot és egy csomó doki jelent meg a szobában. A hasamba feküdtek és préselték ki belőlem a kisfiamat én pedig azt gondoltam,hogy soha többé nem szülök,csak ezen legyek túl és a kisfiam egészséges legyen.Majd gátmetszés és vákum,nem kérdeztek,csak hallottam,hogy mi történik körülöttem.Addígra már nem hallották a baba szívhangját ésn pedig az eddigi ném a szenvedés után ordítozni kezdtem,hogy csináljanak már valamit. És aztán megszünt a világ.Délután fél 4-kor megszületet a kisfiam,azonnal felsírt és a történtek ellenére gyönyörű volt. Abban a pillanatban elfelejtettem mindent ami előtte történt.Leírhatatlan érzés volt.Ezután összevarrtak,ami nagyon fájt,szana szét repedtem a vákumtól. Bálinka 4kg 5 dkg-al jött a világra.Mindehez én 158 cm vagyok és baba náélkül 50 kg.Nem semmi,ugye?Nem csoda,hogy nem ment simán. Ezután a kutacson keresztül ultrahanngal mevizsgálták a fejét és egy cisztát,vérömlenyt találtak a fejében. A babám beékelődött a kismedencébe,ez volt az éles fájdalom és ezért nem voltak tolófájások sem. Ahogy szorította őt a medencecsont oxigénhiányos állapotba került és gyakorlatilag egy pici agyvérzést kapott. Azt mondta a doki,hogy amozgatóidegeket érinti és ha okoz majd problémát,akkor a jobb kezét és lábát húzni fogja a gyerek. Egyértelműen császározni kellett volna.Másfál évesen egy MRI-n megállapították,hogy felszívódott a vérömleny nyomtalanul. A fiam most megy harmadikba,most voltunk kontroll MRI-n,ami negatív,de a fejlődésneurológus látja sajnos a visszamaradt károsodást,máshogy terheli a jobb lábát és csúnyán,nehezen ír,rajzol. Persze ezek a tünetek laikus szemére észrevehetetlenek,és én minden nap hálát adok az Istennek,hogy ilyen szerencsésen végződött ez a kis "tévedés" a dokimtól,akit azóta sem láttam. MOst tervezzük a tesót. Ősztől mehet a babagyártás.Igen,kellett egy kis idő,hogy lelkileg úgy érezzem,képes vagyok szülni. Másik korházban és másik orvosnál tervezem mindezt.(ez a szülés a II.sz Női Klinikán történt)Sok is merősöm szült itt,mindenkinek jó tapasztalatai voltak,csakúgy mint a dokimról is. Hát én elég peches voltam.Összességében mégis a legcsodálatosabb élmény,hogy anya lettem,és vagyok lassan 9 éve.

Sziasztok!

Megérkezett a harmadik gyermek hozzánk. Hogyan is történt?

Így:
Ez egy rendhagyó szüléstörténet lesz.
Márhogy tőlem. Tekintettel arra, hogy harmadik gyermekem világrajövetele előtt 3 héttel kezdődött.
Elöljáróban tudni kell rólunk, hogy mivel második gyermekünket akaratunk és szándékunk ellenére hoztam világra a nappali padlóján, mindenképpen szerettünk volna, ha az utolsónak tervezett babó kórházi, szülőszobai körülmények között bukkanna elő. Tekintettel a tényre, hogy a hirtelenszülők alfajába tartozom, igen óvatosak voltunk.
A szokott szülési időpontom környékén (38.hét vége) sikeresen kibicsaklott és egyes traumatológusok szerint eltört a külbokacsontom, amire rögzítőkötést kaptam, de a csípőmet meg sem mertem mutatni, pedig az esés során masszívan rezonált és érzésem szerint ripityomra esett szét, aminek köszönhetően Kismanó még lejjebb zökkent. Talán ennek hatására rendszeres fájások indultak, amik másnapra 10 percesekké fejlődtek. Bementünk az éppen ügyeletes választott dokimhoz. Aki azt mondta, hogy két ujjnyi vékonyult méhszájam van . Maradjak is a szülőszobán….
Alig telt el 8-10 óra, máris nyilvánvalónak látszott, hogy ma nem lesz szülés, hacsak nem alkalmazunk idejekorán burokrepesztést. Mivel ez az utolsó babó, ezért megígértem neki, hogy akkor jön, amikor ő szeretne, azaz gyorsító eljárásokat nem alkalmazunk. Hogy ez biztos legyen szülési tervvel kerestem fel a felkért szülésznőmet és választott orvosomat idejekorán. A csecsemőosztály dolgozóitól csak érdeklődtem a lehetőségek iránt, de a szülőszobai csomagban még egy példány bújt meg irományomból a számukra.
Tekintettel a tovatűnt fájásokra a szülészeten nyertem elszállásolást és szinte 24 órát is kibírtam ott, hátha újrakezdődnek. A nővérek és az orvosok nagyon kedvesek voltak és szívesen láttak volna egészen addig amíg mégiscsak szülök, de teljesen hiábavalónak éreztem a várakozást, így saját felelősségemre hazamentem az itthonmaradottakhoz.
A folytatás épp egy héttel később következett be. Ekkor hajnalban ébredtem rendszeres fájásokra és amikor 5 perceseket is tapasztaltunk, akkor indultunk a szülőszoba felé. Sajnos ez a Csillaghegyi Mentőállomás dolgozóinak heti elfoglaltságot biztosított, ugyanis még mindig nem tudtam lekászálódni a harmadik emeletről a sánta lábammal, az ugrálás és a háton cipelés sem volt javasolt az állapotomban. A szülőszobára érve mindenki ott volt, aki csak fontos lett volna így a szülés körül, de a fájások már 1.5 órával érkezés után sem voltak érzékelhetőek. Ekkor már belementem volna a burokrepesztésbe, de ahhoz méhösszehúzódás is kellett volna. Nem volt. Ismét dekkoltam a fenntartott ágyamon majdnem két napot és igen bizonytalanul (tudva, hogy igen kevés idő lesz a szülés kezdete és a kitolás között a méhszájam állapota és az előzmények ismeretében), de ismét hazaindultam.
Szervezetem mindenfélével tüntetett a nyúlósódó szituáció ellen. A csontsérülés csak a kezdet volt. Újult erővel tört elő refluxom, elhalt egy fogam és makacs köhögési rohamok kínoztak, melyek a hasi nyomás fokozódása miatt „igen kényelmessé” tették az életet.
Egy héttel később nem dőltem be a rendszeres méhösszehúzódásoknak és még a 4 percesnek tapasztalt rendszeresség sem tévesztett meg. Bár a szélesebb család segítségével megszerveztük, hogy be tudjunk menni a kórházba, de a kontrakciók már a gondolatra alább hagytak.
Orvosom minden kérésemet figyelembe vette és a lehetőségeket ismertetve mindig ezek ismeretében tudtam dönteni. A terminust betöltve áttértünk a napi NST-re és azt az ultimátumot adtam leányunknak, hogy december 7-éig döntse el, hogy ki szeretne-e bújni, mert ha nem, akkor a környezetünkben kifejlődő gyomorfekélyekre való tekintettel indításra szavazok.
A leánygyermek nemes egszerűséggel semmit nem tett a kibújás érdekében, miközben mi idekint mindent elkövettünk, hogy mégse legyen indítás.
Így jött el az utolsó éjszaka. Elaludtunk. Hajnali 1:40 és 45 között ébredtem egy olyan összehúzódásra, hogy nem kaptam levegőt. Ez még nem volt annyira szokatlan, volt már ilyen máskor is. Most viszont rögvest úgy gondoltam, hogy a mellékhelyiség felkeresése hasznos lesz, hogy ne fájjon annyira a következő. Máskor bejött. Most nem. A második fájás már az ágy felé tartva ért és nem bírtam közben megmozdulni, lefeküdni, mert úgy tűnt, állva elviselhetőbb. A kettő között kb 2 perc lehetett. Amikor végetért felébresztettem Kedvesemet, hogy ha máskor nem, de most tuti szülünk. Kérdezte, hogy aztán hívjon-e mentőt, vagy menjünk saját kocsival. Mondtam a legtöbbet, amit jósolni tudtam, hogy egy negyed órát még talán bírja Hanga odabenn. Erre rögvest telefonált a bátyjának, aki azonnal elindult hozzánk, hogy a srácokat őrizze, amíg mi odaleszünk. A rohamkocsit Zoli még lelkesítette is, hogy siessenek, ha nem akarnak megint itthon szülni velünk.
Majdnem egyszerre érkeztek. Mire ideértek már sikerült nagyjából felöltöznünk, értesítettük a szülésznőt és a doktorembert, éppen az ebédlőben élveztem a majd két percig tartó 10-es skálán 3db 10-es pontszámot kapó csúccsal rendelkező 8-as szintű fájdalmakat. Azért hiába volt ez már a harmadik szülés, még mindig volt szerepe valamennyire a pániknak, bár az agyam viszonylag hamar próbált átállni arra, hogy éljük át, nyissuk az utat és főleg próbáljunk meg tervezetten levegőzni, mert az ahogyan csinálom ijedségemben az elég gáz. Néha sikerült is. Az egész akkor volt elviselhető, amikor térdeltem és két markomat Kedvesem alkarjára fontam, miközben haraptam is, nem kicsit, főleg hangtompítás céljából, mert a fiúk még aludtak. Újabb ijedség lett úrrá rajtam, amikor a fájás alatt szándékomon kívül nyomni kezdtem, és erre semmi változás nem történt. Ez egyrészt azt jelentette, hogy kitolási szak kezdődhetett, másrészt nem tudtam, hogy hogyan áll a méhszáj, nem okozok-e benne sérülést, ha nyomok. Senki nem volt hajlandó megvizsgálni, így jobb híján próbáltam nem nyomni.Amikor nekikészültek, hogy levigyenek, szükölni kezdtem, hogy „nem akarok mentőben szülni, nem akarok mentőben szülni”. Ez volt az a pillanat, amikor Peti rutinosan helyet kezdett söpörni a nappaliban, Zoli viszont forszírozta, hogy ő pedig nem akarja, hogy itthon szüljek, menjünk le gyorsan. Ígyhát elindultunk. Igyekeztem úgy ülni a széken, hogy minél kevésbé legyek függőleges, és nagyon vártam a hordágyat, mert ott legalább fekhetek és a gravitáció lesz kedves nem húzni a gyermekcsét lefelé.
Kiérve a lépcsóházból végre kiengedhettem a hangomat. Próbáltak csitítani, elvégre hajnal van, de igazándiból nem nagyon volt esélyük, hogy befolyásolni tudták volna a dolgot. Végre elindultunk. Az igen rövid szünetekben kellemesen társalogtunk. Aztán indulás után nem sokkal visszavonhatatlan bejelentést tettem: „ Jön a gyerek!” Ez akkor történt, amikor megéreztem, hogy valami nagy lejjebb indult a szülőcsatornában. Zoli mondta, hogy álljunk meg és mivel ő volt a lábam mellett lefejtette a nadrágomat. Bekukucskált és látta, hogy igazam van, az álló burok látható volt a fejvízzel. Még egy szünet volt, majd a következő fájásra megszületett a buksija, miközben azért imádkoztam, hogy ne sérüljön kijárat, mert arra esély sem volt, hogy gátvédelemnek a szikráját is élvezhessem. Mire a dolog akár csak felmerült volna, addigra ugyan nem volt lehetőség egyetlen ujj odahelyezésére sem, mert gyorsvonati sebességgel érkezett a hölgy. Kedvesem gondolta, hogy a többi majd a legközelebbi fájásra, no ez is hamvába holt ötlet volt, mert a fájásból még bőven futotta arra, hogy a teste is kibukkanjon. Kedvesem azt látta, hogy a burok még mindig áll. Éppen eszközt szeretett volna kérni, amikor látta, hogy a leány már derékig kinn van és végre folyik a magzatvíz, azaz a burok elrepedt. Így már csak arra volt szükség, hogy lehajtogassa a babáról.
Ekkor volt 2:18. Azaz legjobb esetben is az egész szülés cirka 18-20 fájás segítségével lezajlott. Kismanó landolt a mellkasomon, ráborult az izolációs takaró és egy pléd, így félhomályban, melegben töltötte életének kibújás utáni első félóráját. Ráadásul oxigénsátor is biztosítva volt, mert a maszkot a fiúk betették a takaró alá. ) Tartotta magát a többiek által felállított szokásokhoz és nem volt hajlandó szopizni az első találkozás alkalmából.
Retrospektív vizsgálatok azt mutatták, hogy a kapunktól cirka 800 méterre jutottunk. A Rókus Kórházig már csak 14 200 m volt hátra. Asszem legközelebb sem sikerülne beérni….
A köldökzsinór oly hosszan lüktetett, hogy csak a szülőszobán vágta el a boldog, de még mindig sápadt apa. Az oxitocininjekció fenyegetésére végre megszületett a lepény, és a végső simítások idején nem találtak öltést igénylő sérülést.
A gyermekorvos aggódott a lehülés miatt, így inkubátor fogságára ítélte a leányt. Ekkor derült ki, hogy 50 cm-es testmagasságához 2920g, ami egy csajnak pont jó.
Próbáltuk kiszabadítani az ifjú hölgyet minél előbb, de ez őt nem nagyon izgatta, aludt, mint a bunda. Amikor felébredt kikerült hozzám és napi 24 órában ott volt mellettem. Tényleg akkor tehettem mellre, amikor csak kívánta, így ő volt az első gyermekem, aki nem sárgult be szinte egyáltalán. Már a harmadik nap elején aranysárga széklete volt, és már második napon stagnált a súlya, onnan hízni kezdett.
Így a harmadik gyermekcse születése után az utófájások nem kicsit voltak kellemetlenek, pedig mesterséges oxitocinhoz akkor voltam a legközelebb, amikor a lepényi szakban Mihályi doktor kitette a pultra az ampullát.

Snoopy

Kedves Mindenki!

Először is szívből gratulálok Mindenkinek a csodás gyerkőcökhöz. Olyan jó olvasni más boldogságát is és újra átélni a kismanók érkezése okozta örömöt. Hihetetlen, hogy mennyi szüléstörténet van és csak gratulálok mindenkinek a kitartásához, az erejéhez! Most szeretném én is megosztani veletek életem legmeghatározóbb és legcsodásabb élményét. Íme Viktória és Dominik érkezése:
Nekem a 32. héten be kellett feküdnöm a kórházba, mert 1 ujjnyira kinyílt a méhszájam és mivel ikerterhes voltam, ez volt a legbiztonságosabb. Ez nagyon jó volt, hiszen tényleg sokat tudtam pihenni és csak a picurkákra koncentrálni.Nagyon sokat gondolkodtam a kórházban azon, hogy vajon mikor és hogy fog megindulni majd a szülés. Honnan fogom tudni, hogy az a fájdalom már a szülést jelzi vagy egészen másról van szó. Aztán eljött 2006.május 29 éjjel fél 12, akkor azonnal tudtam, hogy elindult valami. Esett az eső és amint elkezdett dörögni és villámlani, bizony elkezdtem érezni azt a furcsa érzést a pocimban. Keményedett és szép öt perces fájásaim voltak (amik persze messze voltak a fájástól). Rögtön szóltam a nővérnek, aztán megvizsgált az ügyeletes doki és felmentem a szülőszobára obszerválásra, mert persze a méhszájam még nem nyílt tovább mint az az egy ujjnyi amivel bekerültem. A szülőszobán rákötöttek az nstr-re és vártunk. A fájások szépen megvoltak de nyílni csak nem akartam. Az egész éjszakát fent töltöttem, persze aludni nem tudtam, a szülőágy nem a kényelméről híres hosszútávon. Feküdtem oldalt, ültem labdával a hátam mögött, aztán végülis egy kempingszékben ülve tudtam aludni egy 1,5-2 órácskát. Reggelre a fájások is gyengültek…. Aztán fél 8 körül megjött a dokim is, aki azonnal megvizsgált. Adigra újra szépen beindultak a fájások és egy icipicit elkezdtem tovább tágulni. Akkor mondta a dokim, hogy no bizony szülésben vagyunk…. Ekkor hívtam páromat, hogy esemény lesz elindulhat a kórházba, nagyon úgy néz ki, hogy ma igazából is szülők leszünk. Ott találkoztam először a szülésznővel is, aki egy fantasztikusan kedves és aranyos és segítőkész csajszi volt. Elmentem a kezelőbe, borotválás, beöntés, zuhany aztán irány a szülőszoba, ahol már a nagy találkozásra készültünk. Mire végeztek velem az előkészítőben, megérkezett a párom is. Bekötötték az oxitocint ami szépen rásegített a tágulásra. Amint lement rögtön lehetett is burkot repeszteni, ami nagyon fura érzés volt, úgy meglepődtem azon, hogy milyen meleg a magzatvíz!:-) Na és innentől kezdve szépen beindultak az események. A fájások már igazán fájások lettek. A végére már nagyon elfáradtam, nem kértem fájdalomcsillapítást, de az utolsó pár fájásnál mondtam is, hogy nem bírom, végem, ziháltam, nem tudtam a levegővételre koncentrálni. Szomjas voltam, nem ittam azóta, hogy éjjel felmentem a szülőszobára. Egyik oldalamon a szülésznő kezét markolásztam, a másikon a férjemét. Eszméletlen nagy segítség voltak!! Emese a szülésznő mindig észhez térített amikor nem tudtam a levegővételre figyelni, páromhozs meg egyszerűen csodás volt hozzábújni!!!! Masszírozta a derekamat, először kézzel, aztán meg egy kis „tüskés” labdával. Nagyon jól esett. Aztán volt, hogy felültem ladbával a hátam mögött, ez egy szuper pozíció volt, mert a fájásokat nagyon jól viseltem így, de sajna így meg a derekam fájt rettenetesen. Aztán végülis nagyon hamar megjöttek a tolófájások és az események is felgyorsultak. Amint éreztem a tolófájást egy fájás után, megvizsgált a doki és csak azt vettem észre a következő pillanatban hogy vagy 8-an állnak az ágyam körül és várják a picurokat. Jött még egy doki, még egy szülésznő, két gyerekorvos meg még két akárki… Persze az első nyomás elég fura volt, hiszen nem tudtam teljesen hogy hogyan is kell irányítani a dolgokat, de aztán nagyon jól belejöttem. Két lábam a két dokin volt, kapaszkodtam a térdeimbe és Krisz pedig tartotta a fejemet a nyomásoknál. Viki baba is nagyon ügyes volt, mert a 3. nyomásra 13.05 kor már kint is volt…és felsírt. Szépen, halkan, csodásan!!! Megmutatták mielőtt elvitték, megmondtam a nevét és már repesztették is a másik burkot. Domi asszem a második nyomásra kint volt 13.10 kor!!! Ő is csendesen tudatta, hogy megérkezett. Ezek voltak életem legcsodásabb pillanatai! El nem tudtam azelőtt képzelni, hogy milyen egy szülés, de ahogy a kismanók megérkeztek, akár holnap is újra szülnék. A dokim és mindenki aki körülöttem volt bíztattak, kedvesek voltak, szóval öröm volt velük „dolgozni”. A dokim is megdícsért minket és gratulált a babucikhoz és a szép munkához. Azt mondta, hihetetlen boldogság neki is, amikor látja, hogy milyen helyre kerülnek a picik. Amikor ezt mondta, azt hittem sírva fakadok!!!!! Visszatérve a szülésre. Domi után jött a lepény, amihez kellett némi külső segítség, mert nagyon tapadt még, de két pillanat alatt kint volt az is. Ezután szépen elcsendesedett minden, dokim összevarta amit össze kellett, az nem volt vmi kellemes, mert a végén már nem volt ereje az érzéstelenítőnek, de kit érdekelt. Már aznap este amint felkelhettem, viszonylag szépen mozogtam és ültem. Amint végeztek velem már hozták is a kicsikéinket!!! Egyszerűen leírhatatlan érzés volt látni, megérinteni és érezni őket!! Kicsi magzatmázas buksijuk gyönyörű volt és valami csodás, semmihez sem hasonlítható volt az illatuk!! Viki rögtön szopizott is, Dominak nem sikerült…de sebaj, ott volt és ez a lényeg! Két órát voltam még a szülőszobán, aztán lekerültem a gyerekágyra. Ott hat óra múlva kelhettem fel. A kicsiket nem hozták még le hozzám, mert kicsit alacsony volt a hőjük és melegítették őket. Kihasználtam a lehetőséget és aludtam egy jót. Aztán éjszaka szóltak, hogyha úgy érzem magam, akkor menjek fel a picikhez megszoptathatom őket. Akkor ahogy felébresztettek, hogy Anyuka, ébresztő, akkor tudatosult bennem, hogy mennyire megváltozott minden!!! Igen, ANYUKA lettem, amit még most sem fogok fel!!! Naná, hogy úgy éreztem magam és mentem a mi kis picurkáinkhoz!!!! Ügyesek voltak és szépen szopiztak!!!
Ez történt velünk aznap! Egy csoda volt ami még most is tart. Hihetetlen boldog vagyok, hogy részem lehetett ebben és annak mégjobban örülök, hogy a párom is végigcsinálta velem. Nem bánta meg ő sem!!!! Pedig úgy volt, hogy nem lesz bent, aztán………………

Pénteken összepakoltam a csomagomat, mert már csak 1 hét volt a szülésig. Szombaton hajnalban arra ébredtem, hogy 10 perces fájásaim vannak. 10 körül felhívtam a szülésznőmet, hogy meddig várjunk. Azt mondta, ha még délben is fáj, vagy sűrűsödnek a fájások, akkor menjek be. Persze, délre, mintha elfújták volna. Délután beszéltem még egyszer a szülésznővel, hogy vaklárma volt. Azt mondta, hogy ha megint elkezdődik, fürödjek egyet jó meleg vízben, az majd eldönti, hogy szülünk, vagy nem.
Este 7-8 körül megint elkezdetem érezni, hogy 10 percesek a fájások. Fürödtem egy nagyot, de csak nem múltak el a fájások. Gondoltam, ez már szülés lesz. De azért lefeküdtem aludni, mondván, ha már nagyon fáj, akkor úgysem fogok tudni. Persze 10, majd 5 percenként szépen fel is ébredtem. Aztán hajnali 4kor arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilnem. Alig értem ki a WC-re. Elfolyt a magzatvíz. Közben meg ázott a lakás is, mert nem volt tető a fejünk fölött. Felébresztettem a párom, hogy megyünk a kórházba, amíg én öltözök, addig gyorsan rakjon az ázások alá lavórokat.
Végül 5 órakor vettek fel az osztályra. Pont a dokim volt az ügyeletes. 1 ujjnyira voltam nyitva. Azt mondta, nagyon fent van a baba, ebből csak este 8-ra lesz gyerek. Ő azt javasolja, hogy bekötik az oxitocint, és mellé adnak epidurált, hogy mire szülünk, ne fáradjak el nagyon. Mondtam, hogy oxitocin ok, de epit köszönöm nem kérek. (Szakmai ártalom, hall ezt-azt az ember)
Délelőtt 10kor jött meg a szülésznő. Megvizsgált, addigra sikerült 1 cm-t tágulni. Mondta, hogy ez nagyon kevés, beköti az oxitocint. Mi legyen az epidurállal. Mondtam, hogy ez még nem annyira gáz, nem kell. Na, ezek után már voltak fájások rendesen. Fél 2-ig bírtam, akkor mondtam, hogy ide azzal az epivel, főleg hogy ismét csak 1cm-t sikerült nyílni.
Az epidurál nem is volt vészes. És azt mondom, hogy tényleg kellett. Ezek után tudtam aludni egy órát, mert semmit nem éreztem. És másfél óra alatt 3cm-ről sikerült teljesen kitágulni. Ekkor volt kb. 3-4 óra délután. Az epinek is kezdett elmúlni a hatása, megérkezett a doktornő is. Megvizsgált, és mondta, hogy még egy mini adagot adnak, mert még nagyon fent van a gyerek. 6-körül kezdett múlni az epi hatása. Az oxitocint is lejjebb állították, én lassan kezdtem nyomni, hátha megindul lefelé a gyerek. Egy darabig ment is a dolog, már csak 2cm választotta el a külvilágtól, mikor megállt. A méh izomzat elfáradt, a gyerek feje meg valahogy keresztben állt, mint később kiderült. Nekem sem volt már nagyon energiám.
A szülésznővel meg az orvossal megpróbáltuk együtt kitolni a babát, a szülésznő támasztotta a pocakom, hogy csússzon lejjebb. Na, az nem volt valami kellemes. A rossz csak az volt, hogy innen már csak lefele megy. Akkor már én is mondogattam, hogy valahogy ki kéne szedni, és meddig várunk még. A doki mondta, hogy ha fél 8-ig nem születik meg, akkor vákummal segítenek. Ekkor volt 7 óra. Na, itt veszítettem el az energiámat. Csak zokogtam, hogy már nincs erőm, jön a fájás, de nem tudok nyomni, stb. A doki néni azt mondta, hogy ezt nem tehetem se vele, se a babával, nyugodjak meg, és koncentráljak, hívja a vákumos team-et. Ez akkora energiát adott, fél perc alatt újra ott voltam.
Aztán jött ez a „nem vagyok ott” állapot. Arra emlékszem, hogy 10-en voltunk bent a szülőszobán, a párom kiment, hogy ő ezt nem bírja, a sógornőm meg valahol félúton lefeküdt a földre, nehogy elájuljon. A vákummal második nyomásra kijött, de egy doki bácsi segített a pocakomat tartani. Két dolog maradt meg bennem nagyon, hogy a doki kezelte a vákumot, és mikor a gyerek feje már látható volt, egy pillanat alatt helyet cserélt a szülésznővel, és már meg is született a gyerek. Nagyon profin együtt dolgoztak. A másik meg az volt, hogy mikor kint volt, az egyik nővérke felkiáltott, hogy úr isten de nagy baba.
Amilyen gyorsan jött a team, olyan gyorsan el is mentek. A lepény kb. 5 perc múlva meg is született. A varrásnál már poénkodtunk a dokival. Mondta is, hogy olyan kismamája neki még nem volt, aki 15 órás szülés után azt mondja, hogy rögtön jöhetne a következő baba. A dokimat és a szülésznőmet csak dicsérni tudom, de gondolom ezzel más is így van.
Ja, és az Istvánban szültem Dr. Gajdos Editnél, és Hajdu Barbaránál, 2006. május 28-án.

Snoopy!
Hihetetlenek a szüléseid:) Mindig jót derülök, az írásaidon, ahogy írsz, és irigyellek ezekért a gyors szülésekért. Nem semmi!

sasha

Melinda!
Mekkora volt az a nagy baba?:) Gratulálok hozzá nagyon ügyi vagy! 15 óra vajúdás nem semmi!

Sasha!

Köszi!
Hol a Te sztorid?

Snoopy

somSziasztok,

Beleolvastam a történeteitekbe, és újra éltem az enyimeket. Mindegyik egy külön kis csoda, így volt ez nálunk is.
2001. decemberéig kell visszamenni. Első babámmal december 8-ra voltam kiírva, majd modosítottuk a dátumod dec. 15-re. Nem aggódtam különösebben, mert szuper jól éreztem magam a babavárás hónapjaiban. Szerettem érezni ahogy mocorog a kisfiam. A család már nem volt ilyen nyugodt, főleg, hogy hatalmas hó esett le, így beköltöztettek anyukámék magukhoz, mondván most már nem autózhatok napi 35 km-t.
-Így telt el a december 15-is. Naponta NST, de semmi. Dokim ultimátumot adott, hogy dec. 20-ig várunk, utána megindítja. Mivel 19-én se történt semmi másnap reggel 7-re beszéltünk meg randit a MÁV kórházba.
- Egy dolog miatt aggódtam csak, honnan fogom tudni, hogy megindul a szülés. Hajnali fél háromkor egész biztosan tudtam Azt a fájást nem lehetett összetéveszteni. Aztán 5 perc múlva jött a következő. Még elviselhető volt a dolog, a fájások között a mosdóban könnyítettem magamon - megúszva így a beöntést. Lassacskán összeszedtük magunkat és 5 körülre a kórházba voltunk, ahol az igen álmos ügyeletes orvos megállapította, hogy 2 ujjnyi a méhszáj, elég jók a fájásaim, hát vajúdjak nyugodtan. Kaptam egy klassz sárga gumilabdát, amin vagy két órát ringatóztam, úhy, hogy a fájások között életem párja maszirozta a derekamat. Igaz a végére ez már csak 1-2 perc volt. Ezt az idillt csak egy aktuális hányás szakította meg, de az álmos doki megnyugtatta az aggódó férjemet, hogy a hányás az jó. Párom kissé irónikusan megjegyezte, hogy "legyen jó magának". A doki azt hiszem nem vette a lapot.
- Szerencsére megérkezett a saját orvosom, aki megvizsgált és nem örült túlságosan, hogy még mindig csak 3 ujjnyinál tartunk, ezért burkot repesztett. Sajnos a magzatvíz egész sötétzöld volt.
Kis tanakodás és jött az itélet császár. Nagy a baba, nem tágulok elég gyorsan a magzatvíz meg nem tiszta.
- Kicsit elszomorodtam, mert mindig is sima szülésre készültem, de 100%-ig bíztam az orvosomba és úgy gondoltam a babámnak ez így lesz jó. Utána jött az előkészítés, és a műtő. Itt kiderült, hogy az altató orvos lekéste a buszát, ezért előkerítettek egy másik hölgyet, aki megpróbálta beadni a gerinc érzéstelenítést. No ez volt a legrosszabb rész az egészben. 20 percig szúrkált, hol a lábam rándult tőle görcsbe, hol a derekam... és persze 2 perces fájásaim voltak ezalatt. 20 perc múlva bejött az orvosom, már beöltözve és kiakadt, hogy miért nem kezdtheti a műtétet. Az aneszteziológus azzal védekezett, nem tudja beadni az érzéstelenítőt, mert túl kövér vagyok - no ezt persze a hátam mögött monda -, és így is van, de ezt láthatta amikor bevittek a műtőbe, bent biztos nem híztam semmit.
- Szó szót követett, a vége az altatás lett.
- Amikor felébresztettek már kint is volt az én gyönyörű kisfiam, aki 3800 grammal, 56 centivel és hosszú fekete hajjal született.
Dec 24-én Gergőt betettük a Karácsonyfa alá.

Ő volt a minta gyerek. 4 óránként szopott, aludt, sose sírt, fél éves korára csak anyatejen 9.25 kilóra és 72 centire nőtt. egy ilyen csoda babácska mellett nem estünk kétségbe amikor 8 hónapos korába kiderült, hogy egy 6 hetes babácska növekszik a pocakomba.

Ez a terhességem is teljesen zavarmentes volt. Csajszival 2003. április közepére voltam kiírva. A dokim azt mondta, ha beindul magátol a terminuson belül szülhetek simán, de nem engedi túlhordani, mert ez a baba is nagy és csak 16 hónap telt el a császár óta. Nagyon szerettem volna, ha most sikerül, de úgy látszik az én gyerekeim nagyon jól érzik magukat odabent. Dorka nem jött időre, így április 17-én, programozott császárral jött a világra. Nem voltak fájásaim, kellemes volt, egy választott aneszteziológus simán bedta a gerinc érzéstelenítést, így láthattam amikor a "pici" lányomat kiemeli a doki. Alig fért el a kis magzatmázas teste a kezébe, mivel a kisasszony 4 kilóval és 53 centivel született. fantasztikus volt, hogy a császár ellenére rögtön megpuszilhattam és összedughattuk az arcunkat.
6 órával a császár után felkelltem, lezuhanyoztam és megszoptattam Dorkát, aki mint a kis pióca rámcuppant és úgy emlékszem a következő hónapokban csak rövid időre szakad le rólam Vele pont Húsvét hétfőre sikerült hazamennünk a kórházból.

... hát így születtek meg az én babáim. Nem úgy ahogy lány koromban terveztem, de ma már nem számít. A lényeg, hogy van két fantasztikus, egészséges gyerekem, akiket imádok.
És még az is lehet, hogy lesz folytatás...

Sziasztok!

Én 2003-ban császárral szültem, majd 2006-ban simán.
Ahogy a dokim is mondta ehhez kell egy nő és egy bevallalós doki. Nekem megvolt.

Szüléstörténetem:
Kedden 23-án reggel 6-kor keltem és irány a kórház. A dokim berendelt vizsgálatra. Az emberek figyelmességére utal, hogy az egyik közlekedési eszközön nem adták át a helyet. Szóval bő 1 óra alatt beértem a kórházba. A doki megvizsgált és közölte, hogy 1 ujjnyira nyitva vagyok, bármi lehet belőle. De mivel semmi görcsöt, keményedést, különlegességet nem éreztem hazaengedett. Fél 9-kor indultam haza. Amikor a trolit vártam észrevettem, hogy elkezdődtek nagyon enyhe menstruációs görcsök, amik az úton hazafelé szabályosan ismétlődtek 3-6 perc között, de annyira enyhe volt, hogy csak azt hittem a szokásos keményedések egy kicsit megfűszerezve. Amikor a liftünkben voltam kb. 10-re értem haza, akkor könnyebbültem meg igazán, mert azért nem igazán éreztem magam jól. Nem szülési fájdalmakat éreztem, csak valahogy a közérzetem nem volt jó. Gondoltam itthon lepihenek és ha elmúlnak a keményedések akkor nem szülünk. Annyira enyhe görcseim voltak, hogy még Fannit is le akartam vinni a játszótérre még jó, hogy a férjem nem engedett.
Ahogy feküdtem az ágyban egy kicsit rossz volt a közérzetem és 2-3 percenként volt ilyen összehúzódásom. Aztán elmentem wc-re. Ott minta elmúlt volna minden fájdalmam, gondolom mert az ember ott el tudja lazítani az izmait. Mondtam is, ma nem szülünk. Egyébként nagyon sokat töprengtünk, hogy most szülünk vagy nem szülünk. Fontos volt, hogy biztosak legyünk, mert a mamáék 150 km-ről utaztak fel vigyázni a Fannira. Szóval a wc-n ülve, egyszer csak a nagy csendben egy hatalmas pukkanást hallottam, ami nagyon fájt. Ez 1/2 12-kor történt. Még kiáltottam is egyet. A férjem azonnal mondta megyünk a kórházba. Hívta is a mamáékat induljanak. Én pedig a bébiszittert. Gondolom a méhlepény repedt meg, de nem folyt semmi kifelé így nagyon megijedtem. Felhívtam a dokit aki mondta, hogy menjek be, mert így nem tudja mi volt az a pukkanás. Elkezdtünk készülődni. Fájásom még nem volt.
Aztán kb. 10 perc múlva 11:45-kor, ahogy lehajoltam, hogy felvegyek valamit a földről elindult a magzatvíz. Gondolom nem alul repedt meg, hanem valahol oldalt így idő kellett míg ki tudott folyni, illetve Áron picit arrébb ment, akkor a buksijától ki tudott folyni. Innentől indultak el a fájások is, amik rögtön 2 percesek voltak. 12:00-kor tudtunk elindulni itthonról. Bíztam benne, hogy hamar beérünk a kórházba és nem lesz dugó. Az autóban már 1-2 perces iszonyatos fájdalmaim voltak. Szinte alig volt szünet közötte. Éreztem a férjem is aggódik, hogy beérünk-e. Mondta is, hogy hívjam a mentőt, ha úgy érzem, mert Ő nem érzi, hogy mi a helyzet. Az út 45 percig tartott. 12:45-kor értünk be. Amíg Ferkó parkolót keresett és én a fájások között egy oszlopot támasztottam odajött egy kedves nőcike, hogy segíthet-e. Keményedik a pocakom?-kérdezte. Mondom mindjárt jön a férjem köszönöm. Majd meglátta a csomagomat, akkor kapcsolt. Csak nem szülök? Mondom, de nagyon úgy néz ki. Amikor elmúlt egy fájás, akkor tudtam haladni egy kicsit. Majd amikor jött egy meg kellett állnom. Kicsit muris lehetett, hogy amikor a lift leért a földszintre, akkor megint jött egy fájás és meg sem tudtam moccanni. Mondtam menjenek, mert nem tudok beszállni. Azért nagyon aranyosak voltak az emberek, mert megvárták míg elmúlik és beszálltam a liftbe. Még kiszállni kitudtam, de csak 1 méterre jutottam, mert jött a következő fájás. Találtam egy gurulós széket és arra támaszkodtam. Az egyik nővér a kardiológia osztályon meglátott és azonnal beültetett a székbe és már robogott is velem a szülőszobára. 13:00 körül értünk be. A szülésznőm azonnal jött. Úgy megnyugodtam, hogy ott van és beértünk a kórházba. Amikor meglátott, kicsit meglepődve mondta, hogy ennyire vajúdok már. Kérdezte kell-e nyomnom. Nem tudtam igazán megmondani, mert nekem mindenki azt mondta, olyan mintha kakilni kellene. Nekem ilyen nem volt. Így a vizsgálóba vezetett be. Miközben levettem a nadrágomat és a cipőmet vagyis a férjem levette, visszaért a szülésznő. Ekkor megint jött egy fájás Ő észrevette, hogy nyomok. Nekem nem tűnt fel csak annyi, hogy a hasam összerándul és én egy kicsit összegörnyedek. Na innentől felgyorsultak az események. Rohantunk a szülőszobára. Se beöntés, se vizsgálat, se átöltözés. És már nyomhattam is.
Kicsit meg voltam zavarodva, mert nem készültem fel rá, hogy beérek a kórházba és már nyomhatok is, így kellett egy kis idő míg agyilag felfogtam, hogy közre kell működnöm a dokival és a szülésznővel, hogy megszülessen Áron. Ugyanis tolófájások alatt mindig kiabáltam és kiengedtem a levegőt így nem tudtam hatékonyan nyomni. Végül a férjem jött oda és súgta a fülembe, hogy mit csináljak. Nagy levegő, szemet becsuk, levegő bent tart és nyomás. Amikor nyomtam hallottam, hogy Ő is nyom. Rá úgy néz ki hallgattam. És végre haladt előre a dolog. Muszáj volt, mert Áron szívhangja leesett félő volt, hogy baja lesz. Amikor a buksija már a kijáratnál volt a doki megcsinálta a gátmetszést, amiből semmit nem éreztem szerencsére. És még egy-két nyomásra 13:30-kor végre Áron kibújt 10/10-es Apgar-al. Rögtön a hasamra rakták. A férjem még sírt is. Olyan aranyos volt.
Utána a szokásos dolgok következtek. Áron odabent a 37-es buksijával mindent tarolt így a hüvelyfalat is varrni kellett. 13 varratom lett. Nagyon nehezen viseltem a varrást is , az sem érdekelt, hogy a picur ott volt mellettem a férjem karjaiban. A betapintást is megcsinálta a doki és higgyétek el semmi extra nem volt benne, olyan volt, mint egy sima vizsgálat pedig be voltam szarva tőle. Bocsánat a kifejezésért. pedig szülés előtt sokat gondolkodtam rajta, hogy megkérem altassanak el ezért, mivel itt a babaneten sokaktól azt olvastam, hogy ez egy borzalmasan fájó dolog. Nekem személy szerint abszolút nem fájt és kb. 1 percig tartott. Úgyhogy ettől aztán ne tartson senki. Miután a doki végzett, tudtam csak babázni. Rögtön megszoptathattam, ami számomra nagyon fontos volt. Gondoltam ez is segít majd, hogy legyen tejcsim. 2 órát töltöttünk hármasban, majd mentem a gyerekágyra. Pár óra múlva kellett csak felkelnem, de úgy leesett a vérnyomásom, hogy 2 órába telt, közben tömtek folyadékkal, míg ki tudtam menni a mosdóba. Azután azonban minden simán ment. Áron nagyon ügyesen szopizott. A csecsemős nővérek nagyon aranyosak voltak. Mindennel meg voltam elégedve.
Egyszóval a szülés nagyon nehéz volt, vagyis inkább fájdalmas, de ez egy csodálatos élmény és most már, hogy a fájdalmak halványodnak azt mondom jöhet a következő.


Indigo

Az összes történetet elolvastam, kb. két napot töltöttem el vele. Feltolultak a fiam születésének körülményei is..... Nagyon hosszú történet lett, és elég borzasztó, semmi csodálatos nincsen benne. Aki elolvassa, annak megköszönöm, de jóra ne számítsatok....

Hosszú idő telt el a kisfiam születése óta, 13 év. Tisztában vagyok vele, hogy azóta már nagyon sokat változott a szüléshez, a születéshez mind az orvosok, mind a kórházak hozzáállása, ennek ellenére egy-egy vidéki kórházban jelenleg is hasonlóan szülnek a kismamák, mint a hajdan volt időben én.

Az események már a teherbeesésemnél kezdődtek. Annak ellenére, hogy egészséges és fiatal voltam, másfél év próbálkozás után maradtam csak terhes, és a 8-12 hét között rendszeres pecsételős vérzések miatt veszélyeztetett terhesként nem is dolgozhattam. Az orvosom, akihez jártam, a nem sokkal később kerek-perec közölte, hogy nála 2000 Ft. egy látogatás, és szüléseknél 20-50 ezer Ft. között szokott kapni. Mindezt 13 évvel ezelőtt, és ez akkoriban jelentős összeg volt.
Nem mentem vissza hozzá többet, ami a helyi rendelőben való terhes felvételnél iszonyú magyarázkodáshoz, borzasztó letoláshoz vezetett. Többek között megkérdezte az akkor ott rendelő orvos, hogy mégis mit gondolok, hogy abból a kevés fizetésből ők, hogyan tartják el a családjukat, ha a „BETEG” nem fizet nekik hálapénzt. Nem kérdeztem én már semmit. Hebegtem-habogtam, rájöttem, hogy rettenetes bakot lőttem, mikor bevallottam az igazat. Késő bánat…. Ezerszeres bocsánatkérésem, összetöppedett, megalázkodó viselkedésem természetesen a következő hónapokban megtette a hatását, hajlandó volt rendes, átlagos kismamaként kezelni.
A pecsételések a 13. héttől elmúltak, így csak a rendszeres, általános vizsgálatokon kellett megjelennem, és lassanként eljutottunk oda, hogy kérésemre a 32. héten mosolyogva közölte a baba nemét is! A terhesség a következő hónapokban eseménymentesen zajlott, a rosszullétektől eltekintve, amik valahogy a 20. hét környékén múltak el.

Aztán a 38. héten egy kontrol vizsgálaton ceruzányi nyitott méhszáj miatt, kórházi bent fekvést javasolt az orvos. Előtte persze „segítünk kicsit a babának” felkiáltással jól „megvizsgált”, azt gondoltam a vizsgálat alatt, hogy menten megrugdosom. A „vizsgálat eredményeként elment a nyákdugó is, de egyéb változást nem tapasztaltam.
Hétfőn megérkeztem a kórházba, lepakolásztam, és teljesen gyanútlanul feküdtem le a nekem rendelt ágyba. Kb. másfél óra megjelent a nővérke, aki azt mondta, hogy a vizsgálóba menjek. Mentem. 8 fehérköpenyes állt bent, köztük az orvosom, aki közölte, „akkor lássuk, hogy állunk, fel az asztalra anyuka!” Gondolt és mutatott ő a vizsgálószékre. Iszonyú zavarban voltam, feltápászkodtam a székre, ahol is kiderült, hogy bugyi van rajtam. „De anyuka! Hát minek az ide! És ha valami nagy baj van, akkor még ezzel is kínlódjunk? Na dobja le szépen!” Ebben a stílusban „vicceskedve”a 8 orvosból 3 megvizsgált. Megint nem úsztam meg a kézzel való, fájásnélküli, értelmetlen tágítást, rettenetesen fájt, nem csak a testemnek. És véreztem is rendesen tőle. Kis tanakodás után ŐK megbeszélték, hogy várnak szerdáig, ha addig nincs változás, akkor megindítják a szülést. Félénk kérdésemre azért odalökték, hogy ne egyek, ne igyak szerdán semmit. Ennyi volt a tájékoztatás, a mi fog történni, mire készüljek kérdéseimre. Borzalmasan éreztem magam, még aznap este órákat sírtam.

Szerdán reggel a nővéreket kérdeztem, hogy mi a helyzet, mire készüljek. A válasz egy rövid fogalmam sincs volt, majd meg mondják, várjak türelemmel. Vártam, egészen 11-ig. Már nagyon éhes voltam, enni nem kaptam, vinni nem vittek, szólni nem szóltak, elegem lett! Megtaláltam a dokimat, és megkérdeztem, hogy sokáig számítsak-e arra, hogy nem ehetek, mert akkor inkább azonnal hazamegyek, nem érdekel, hogy mi lesz. Kis kapkodás, méltatlankodás közben kiderült, hogy bizony engem elfelejtettek, de semmi gond, megvizsgálnak, és ehetek nyugodtan.
Nem mentem a vizsgálóba, leültem enni, nem keresett és nem hiányolt az égvilágon senki, és legalább a vizsgálatot is megúsztam, amitől eléggé rettegtem már addigra.


Eljött a másnap reggel.
5.15 órakor (értsd hajnalban negyed hatkor) nővérke ébresztget, hogy bizony eljött a nap, keljek, menjek beöntésre, borotválásra, kb. húsz perc múlva érkezik a dokim, és kötik be az infúziót.
(Kis mellékvágány: Mielőtt a fiam született, kórházban csak nagyon rövid ideig voltam, ha kérdésem volt, nem tehettem fel senkinek. Sajnos a családi hátterem miatt, úgy nőttem fel, mint a gyom, és ez nem túlzás. A szülésről nem sokat tudtam, a terhességgel kapcsolatban egy könyvet vettem és olvasgattam, mi minden történik a testemben, hogyan fejlődik a babám, amit az iskolában tanul minden ember, az nem sok egy kíváncsi kismamának. Teljesen naiv voltam, azt gondoltam, amit mindenki gondolt, mert ezt nevelték belé, hogy az orvosok érted vannak, mindent megtesznek, hogy neked jó legyen. Nem volt gyakorlatom, hogy azt, amit tudni szeretnék, milyen módon érdeklődjem meg az orvostól, vakon bíztam! Az anyósom, 4 elvetélt, halva született és kora szülés után 2-3 nappal meghalt baba után a szülésről azt mondta, hogy az a lényeg, hogy egészséges legyen, és megélje a másnap reggelt. Soha nem mertem többet kérdezni tőle semmit. A vizsgálatokon, mint a szivacs ittam az elejtett információkat, de az előzmények miatt nem nagyon kérdezősködtem. Ilyen „tudással” felvértezve indultam neki a szülésnek, naivan, mindenki másban bízva, csak magamban nem. Hja kérem, ha a mai eszemmel futhatnék neki ezeknek a dolgoknak!!)

És elkezdődött. A beöntéssel. A beöntést kapott kismamák csak egy bizonyos WC-be mehettek, és mások nem is jártak oda. Nem csodálom. Ilyen állapotokat el sem tudtam volna képzelni egy kórházban! Ti sem, talán csak a „balkánon”, vagy a híresen rossz állapotú vasútállomási WC-kben. És erről többet elmondani nem tudok!!!
Miután végeztem jött a borotválás. Ezt ebben a kórházban a szülésznő végezte, akivel előtte nem találkoztam, csendben végezte a dolgát, nem kérdezett semmit, nem biztatott, nem mondott semmit, csak azt, hogy melyik ágyra feküdjek, miután végzett, és bekötötte az infúziót is.

A szülőszobában 4 ágy volt, függönyökkel elválasztva, az ágyakkal szemben az ajtó, ahol ki-, bejártak az emberek, mellettünk volt a vajúdó szoba, ahol két ágy volt. Sokkal szeparáltabb volt, onnan csak a szülőszobából lehetett bemenni. Én nem oda feküdtem, hanem az ajtóval pontban szemben levő ágyra. Nem vagyok prűd, de akkor is kényelmetlenül éreztem magam.
Az infúzió hatására elindultak a fájások. Reggel 6 óra volt. Az első fájástól az utolsóig, amikor is kibújt a fiam, 5 perces fájásaim voltak. Az erősségükben és hosszukban volt ugyan különbség, de a klasszikus 20-15-10-5-3-2 perces fájásokat nem tapasztaltam meg. És nem tudtam pihenni sem köztük.
8 óra körül vizit. Sok fehér köpenyes, nő és férfi, köztük a nagyhatalmú főorvos úr. Természetesen megvizsgálgattak, természetesen megint fájdalmas kézzel tágítást is kikínlódtam, röpködtek a latin szavak, azt azért megkérdezték hogy vagyok, mit érzek, fájások rendben vannak-e. Kitartás, mondták, és volt erőm mosolyogni is, amikor azt mondtam rendben. Addigra a mellettem levő ágyra is került egy kismama, őt is indították. Mivel túlsúlyos volt, cukros , és 33 éves, ezért kiemelten figyelték, ez volt az én szerencsém és egyben szerencsétlenségem is, mert ha már ott voltak, akkor rám is rám kukkantottak, hogy haladok a tágulással.

11 óra körülre rettenetesen elzsibbadtam, elfáradtam a fekvésben is, a karom, amelyikbe bekötötték az infúziót fájt rendesen, a könyökhajlatba kaptam, behajlítani sem tudtam. Azt gondoltam, felkelek egy kicsit, legalább a lábaimat kinyújtóztatom. Az infúziós állvány rögzített volt, nem tudtam vele sétálgatni. Nagyon kiosztottak. Aztán vissza kászmálódtam, és kikötözték a lábamat.
12 óra körül repesztettek burkot, akkor azt mondta a dokim, innen már nincs visszaút. Nem tudom, hány centire voltam nyitva. A fájások felerősödtek, kikötözött lábbal, kikötözött kézzel, kiterítve feküdtem.
Még 4 és fél órát.
Akkor már rettenetesen sírtam. Pisilnem kellett, teljesen szét voltam hullva, rettegtem, ha az ajtó nyílt, mert nem tudtam, ki jön, és mit akar, megint meg fog-e vizsgálni, mert minden egyes vizsgálatnál tágították a méhszájam kézzel. Kiabáltam, dobáltam magam. Könyörögtem, hogy tegyenek valamit, mert nem bírom már tovább. A mellettem levő kismama délután 2 óra körül megszült, egyedül voltam, fáztam…..
És rettegtem. Másfél évig nem estem teherbe, rettenetesen vágytam már arra, hogy anya lehessek. Ebben a fél napban azonban azt gondoltam, hogy pokolba mindennel, még a kicsivel is. Soha, de soha nem fogom magamnak megbocsátani azokat a gondolatokat, amiket akkor gondoltam, és az érzéseket, amiket akkor éreztem. Természetesen többször rám szóltak, a délutános szülésznő végül elkezdett velem kiabálni, hogy ne óbégassak, biztos benne, hogy nem ordítottam, amikor a gyerek készült!
5 óra körül jött a doki. Megvizsgált!! Akkor én már arra elkezdtem reszketni, ha megláttam. Végül közölte: Anyuka, nyomunk! És még valami oltári szemétséget arról, hogy végre csend lesz, ha megszületik a gyerek.
Én pedig nyomtam, mintha az életem függött volna tőle. Talán függött is, és nem csak az enyém, hanem a fiamé is! Egész idő alatt egyszer sem néztek szívhangot, nem kérdezték mozog-e a baba. Szerintem fogalmuk sem volt, hogy hogy van a kicsi. A doki könyökölt a hasamon, tolta a gyereket, a szülésznő feszítette a kezem, hogy ne hajlítsam be, mert akkor az infúzió nem tud folyni a karomba, mert még ebben a stádiumban is leálltak a fájások, ha nem ment az oxitocin.
Két nyomás közt szóltak, hogy vissza kell tartanom, ne nyomjak, akkor vágták a gátat. Nem fájt olyan rettenetesen, csak égetett. Még pár perc, és megszületett a kisfiam. 18.00 óra volt akkor.
A terhességem 39. hetében született, 12 óra vajúdás után, 4 kg lett, 61 cm, az Ákos nevet kapta. Azt jelenti, hogy „fehér sólyom”.
Nem sírt, vagy én nem halottam, annyira zúgott a fülem. A szülésznő mondta, hogy nyugodjak meg végre, nyöszörög ő, pár pillanattal később fel is harsant a sírása. Abban a pillanatban meg akartam fogni, egy röpke simogatásra ki is tették a hasamra.
Szegény rettenetesen lila volt, a fején egy hatalmas dudorral. Mikor kérdeztem mi ez, azt mondták vérömleny van rajta, annyira gyorsan (???????) tágult a méhszájam, hogy vákuum keletkezett ott, ami megszívta. Akkora volt a pukli, mint az egész feje, egy életre megmarad a nyoma a koponyáján. Majd egy éves volt, mire maradéktalanul felszívódott. Aztán elvitték.
A lepényt kihúzták belőlem, szerencsére teljesen ép volt. Kaptam még egy pár injekciót, kiszedték az infúziót. A gátamat összevarrták, érzéstelenítőt nem kaptam, egy hang nélkül tűrtem. A doki megkérdezte, miért nem tudtam ilyen fegyelmezett lenni a szülés alatt is. Nem mondtam én semmit, csak azt kérdeztem, mikor kaphatom meg a fiamat. Meg kaptam, mikor befejezték a varrást.
Ösztönösen mellre tettem, nem mutatták meg hogyan kell, mire figyeljek, csak oda tettem, és megtalálta, boldogan cuppogott, talán ezért volt a szoptatás a későbbiekben zavartalan. Szegény nem sokat volt ébren, elaludt hamar. Mondták, hogy két órát kell maradnom az őrzőben, majd jönnek értem. Az őrzőből a saját lábamon mentem fel a 3. emeletre, amikor letelt a két óra, nem szóltam senkinek, csak felmentem. Volt is nagy kapkodás, rohangálás, azt gondolták, itt hagytam a babát, és haza mentem, merthogy addigra megint elvitték őt.
Megint letoltak, de akkor már csak sírtam, csak sírtam, nem érdekelt mit mondanak. Kaptam nyugtatót, azt mondták, ne folytassam ezt így tovább, mert elvisznek a pszichiátriára. Összeszedtem a maradék erőmet, és lefeküdtem. Felkeltettek, menjek pisilni, mert meg fognak katéterezni, ha nem sikerül. Mentem, vittem a produktumot. És elmentem zuhanyozni is.

Reggel kaphattam meg újra a fiamat. Összeszurkálták a fejét, azt mondták nagy baba, ki kell zárni, hogy nem cukor beteg-e. (???????) Tőlem is vettek vért, az érdekelt a legkevésbé. Mivel az Rh összeférhetetlenség fent állt, ezért kaptam még egy szurit. A csecsemős nővér jött, és segíteni akart szoptatni, de látta, hogy minden rendben volt, meg is dicsért. Az első perctől fogva ülve szoptattam, talán magamat akartam büntetni vele.
Nem tudom, nem kérdeztem, hogy Ákos mit kapott éjjel enni vagy inni, reggel nem nagyon akart enni, de a következő etetésnél aranyosan szopizott, velem lehetett egész nap. Besárgult a lelkem, így 6 napig voltunk bent. A varratokat nem a dokim szedte ki, de olyan arany keze volt annak a másik orvosnak, hogy semmit, de semmit nem éreztem. Fantasztikusan hálás vagyok neki, mert rettenetesen féltem, reszkettem, fogalmam sem volt mi vár rám. Azt mondta, hogy el fogom felejteni, nyugodjak csak meg. Aztán haza mentünk…..

Hát ennyi! Most egy nagy kamasz édesanyja vagyok, és azt remélem, hogy a következő, remélem hamarosan bekövetkező terhességem végén egy sokkal szebb élmény fog rám várni!

Szia Monácska!

Én is sok történetet elolvastam, szerencsére a többség kellemes élményekről tud beszámolni. Sajnos én is csak hozzád hasonló történettel tudnék szolgálni. Az első szülésem 13 éve volt, az egy horror.
A második most 7 hete. Tanulva az első szülés rémségeiből, Őt már biztonságos környezetben, emberhez méltó körülmények között Telkiben a magánkórházban szültem. Ugyan némileg költségesebb, de semmiképpen sem irreális összeg.
Én ha szülnék még, akkor is biztosan ott szülnék, mert azt a biztonságérzetet amit ott kap az ember, azt pénzzel nem lehet kifejezni.

Evila

Sziasztok!
Nekem 3 gyermekem van.Az első '96-ban született farfekvés miatt császármetszéssel!Nehezen épültem fel.
'99-ben született a második.9 és fél órát vajúdtam végül hegszétválás miatt újra császár lett.
2003-ban úgy gondoltuk,jöhet a harmadik!Három vetélés után végül csak 2006-ban sikerült.
Az Ő születését szeretném most leírni:

2006.szept.6-ra voltam kiírva.
Az utolsó orvosi viszgálatnál a professzor azt mondta aug.28-án be kel feküdnöm.Nem örültem de tudtam,hogy így lesz.Már az elején elmondta,hogy ez programozott császár lesz az előző kettő miatt.Hát jó!
Mondta,hogy Ő elutazik de 28-án reggel találkozunk!
Augusztus 14-én délelőtt arra gondoltam esetleg összepakolom a bőröndömet.De aztán elvetettem ezt az ötletet,mondván van még időm!Estére mozijegyünk volt a barátnőmmel!(Nagy ritkán,pihenés képpen elmegyünk ketten,ilyenkor a pasik vállalják a srácokat!)
Délután már kicsit furcsán éreztem magamat.Gyakrabban keményedett a hasam mint máskor!A film alatt is végig éreztem de semmi rendszer nem volt benne.Gondoltam ha hazaérek lefekszek aludni és reggelre minden jó lesz.Hát nem sokat aludtam!Éjfél körül már kezdtem ideges lenni,nem akatam még szülni!!!Volt még 3 hetem,a prof. nincs,akkor most mi lesz??????
hajnal 4 körül elment a nyákdugó!Felébresztettem a férjem,(azt sem tudta hol van)felhívtam Anyukámat,kértem jöjjenek át ,Ő persze még nem számított erre ezért megkérdezte miért?Mondtam meghívom egy kávéra.De mire kimondtam már rájött mi a helyzet.
A bőröndöm persze nem volt összepakolva,gyorsan bedobáltam ami eszembe jutott!Anyuék megérkeztek,a gyerekek persze felébredtek,a férjem ott toporgott,hogy miért nem indulunk már?De nekem még zuhanyoznom is kellett!
Na,elindultunk!6-ra értünk a klinikára,becsengettem a szülőszobára és mndtam,hogy szülni jöttem.Megvizsgált az ügyeletes aztán kaptam egy ágyat a vajúdóban amíg felhívják a professzort,hogy ki fog műteni.Közben bekötözzék az infúziót,kaptam savlekötőt stb.Egyszer csak jött egy nagyon kedves orvs,Ő volt a szülőszoba vezetője.Mondta hogyha beleegyezek Ő műtene.Persze,hogy beleegyeztem.
Az egész tehességem alatt gondolkodtam,hogy aludjak e vagy ébren legyek a műtét alatt.(Az előző kettőnél aludtam.Nem is volt más lehetőségem.)A babát szívesen látam volna egyből amikor kiemelik de van egy csomó fóbiám ami miatt nem lett volna jó ha ébren maradok.Jött az altatóorvos és megpóbált rábeszélni a gerincérzéstelenítésre.Mondta hogyha rosszul leszek még mindíg elaltathat.O.K legyen!!
Előkészítettek a szúrásra.Jött a doki,rám nézett,remegtem mint a kocsonya.Azt mondta mégis jobb lesz ha alszok!!!
Megkönnyebbültem de sajnálom is.
A férjem végig velem lehetett az előkészítés alatt csak a műtőbe nem jöhetett be.
2006.08.15-én 10.44-kor megszületett Zalán!!!!!
2760g és 52 cm (bár ez hülyeség mert az 50-es rugi még pár hét múlva is lógott rajta!)
A férjemnek rögtön kivitték ott fürdették és öltöztették.Aztán foghatta is egy kicsit.
Amikor felébredtem nagyon vártam már,hogy láthassam.Felhozták az intenzívre(sajnos ott nem hagyták).Egy gyönyörű pici fiúcska,nagyon apró kezekkel,nagy hajjal és az enyém volt!Végre!!!!Annyit vártam rá és most olyan jó volt,hogy ottlehetett a karomban!
Amikor lekerültünk a gyerekágyra már a nap 24 órájában velem lehetett!(sajnos az első kettőnél még nem volt ilyen).
Sajnos mire hazajöttünk volna kiderült,hogy a szívével nincs rendben minden!Kiderült,hogy a botallo vezeték nincs elzáródva és azóta is kardiológushoz járunk,de azt mondja az orvos,hogy még záródhat magától is!Bízunk benne!

Sziasztok!

A történeteiteket olvasva újra felidéződött bennem a saját történetem, annál is inkább, mert hamarosan újra átélem a csodát, második babámat várva.

Az első terhességem volt, azóta lassan már 12 év telt el, mégis, mintha tegnap történt volna minden. A terhességem nem volt éppen "rendhagyónak" mondható, ugyanis a 20. hetes ultrahangvizsgálaton megállapították, hogy a kisbabánknak agykamratágulata van. Azt, amit akkor éreztem, nem lehet szavakba önteni, vagy leírni, ezt csak azok tudják, akik már átéltek hasonlót. Eleinte még talán nem is fogtam fel a dolgot annak teljes súlyával, csak fájt valami ott belül, a szívemben. Csak később tudatosult bennem, hogy talán valami örökre, és visszavonhatatlanul elromlott. Hetente kellett innestől kezdve Szegedre járni egy speckó kórházba, vizsgálatot vizsgálat követett, de sajnos hiába reménykedtem, mindannyiszor megerősítették a szörnyű diagnózist, ami más néven: vízfejűség. Egyre inkább magambafordultam, a szomorúság erre nem kifejezés. Ez valami egészen más volt. Végtelen hosszúak voltak a napok, értelmetlenek is néha, csak sodródtam az eseményekkel, nem volt erőm semmihez. Mindent átnéztünk, ami a témához kapcsolódik, pontos leírás, ebben szenvedő gyerekekkel kapcsolatos tapasztalatok, gyógyítás, műtét, stb.. Elkeserítő volt. Szegeden azt mondták, tt bent kell majd szülnöm, befektetnek előbb, mert a sztülés után azonnal felviszik a kicsit agyműtétre. Megmondták: ekkora, és ilyen fiatal terhességi korban kimutatott agykamratágulatot nem lehet gyógyítani, műtéte sorozata vár a picire, ami azt jelenti hogy agyilag ép soha nem lesz, örüljünk ha a 16. életévét megérheti. Nem kell mondani mit éreztünk. Sajnos igazából elveszve éreztem magam, olyan érzésem volt mindvégig, hogy nem igazán törődnek velünk, nem igazán mondanak semmi konkrétat, nem fixáltak le velünk semmit, egyáltalán: nem érdekli őket az egész. Besokalltam, csak sírtam és sírtam. Végül sógornőm ismerkedett meg egy neves agysebésszel puszta véletlen folytán, ő egy kedves budapesti professzor volt, tőle kaptuink egyedül némi megnyugtatást, és ígéretet: ha odakerül a sor, ő elvállalja a pici műtétjét, és nem kell feltétlen Szegeden szülnöm, pár napot erősöhetünk, azútán majd az ő klinikáján megoperálja a picit. Ezentúl hozzá jártunk, de már csak kétszer sikerült őt meglátogatnunk, mert a 3. találkozás előtt, a 38. hétem a kislányunk úgy döntött: világrajön. Furcsa, de attól a perctől kezdve, ahogyan éjjel 24 órakor elfolyt a magzatvizem, moinden rosszat elfelejtettem, eszembe sem jutott, hogy Ő esetleg más lesz, mint a többi gyerek.

Egy halk pukkanásra ébredtem aznap éjjel, majd azonnal elfolyt a magzatvizem. Egy ideicsak feküdtem még, talán 5 másodpercig, próbáltam felfogni, mi is történt. A páromat ébresztgettem, szükségem volt rá azonnal, de nem volt gyszerű dolgom. Talán 10szer is el kellett mondanom: édes, keljél, azt hiszem szülünk. Tizedjére aztán, mitre sikerült felfognia miről is beszélek, úgy pattant ki az ágyból, mintha le sem feküdt volna aznap. Megfürödtem, fájásokat mértünk, amik kezdetkor is már rendszeres 3-4 percesek voltak, ellenőriztük a kórházi pakkomat, és irány. A helyi szülészetre beérve, felvettek, gvizsgáltak, legyintettek, ebből csak délután lesz baba. Hajnali 1 óra volt. A férjemet hazküdték, mondván, kárlenne még ki tudja hány órát a folyosón várakozva töltenie, legalább ő pihenjen. megmutatták az ágyamat, egy 6 férőhelyes szobában. Halkan lepakoltam. A szobatársaim békésen aludtak, így hát úgy döntöttem, nem közöttük töltöm az elkövetkező ki tudja hány órát, kimentem hát a folyosóra, az ablakhoz tettem egy széket és 2 fájáj között az ablakon nézelődtem kifelé. Számtalanszor láttam már a várost, a háztetőket, a ködös októberi éjjelt, most mégis mintha először láttam volna. A fájások alatt a folyosón cikáztam, valahogy nem fájta annyira ha sétáltam. Mit sétáltam?! Úgy éreztem szinte futottam körbe-körbe. Lassan teltek az rák, egyre jobban fájt, egyre gyorabban szeltem a köröket, viszont erőm is olyan gyorsan fogyott. Egyedül éreztem magam, egyetlen nővér, vagy szülésznő nem nézett rám mióta felvettek. Már hajnali 5 volt. Az idő nem telt, és már nagyon fájtam. Tanácstalan, és elhagyatott voltam, a folyosó néma csöndje is rosszul esett. Egyszer csak megjelent egy nővér, és közölte, hogy bár nem lenne szabad, de a férjem a folyosón toporzékol, azonnal látni akar, úgyhogy ha van erőm kimehetek hozzá. Reggel 6 volt. Erőm már nem nagyon volt. Kimentem. Szerettem. Végre valaki törődik velem, aggódik értem. Jól esett a közelsége, bár szinte beszélni sem tudtam hozzá, csak sétáltam körülötte, némán, fogszorítva bólogatásokkal, vagy fejrázással tudtam válaszolni a kérdéseire. Féltem, és ő is félt, a szemében könnycseppek csillogtak, bár erős akart lenni, hogy én is az maradjak. Mondogatta, hogy annyira segítene nekem, de nem tudja mit tegyen. Én sem tudtam. Fájtam. Nagyon. Bár rossz volt újra egyedül lenni, hazaküldtem, nem akartam, hogy velem szenvedjen. Reggel 7 óra. Szinte felelevenedett az osztály. Ébredeztek a bentlakók. Reggeliztek, Tv-t néztek, nevetgéltek. Nem emlékszem hogy beszéltem e velük, arra sem hogy megvizsgáltak e az éjszaka folyamán. Képszakadás az a része. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a TV előtt ültem, hulla fáradt voltam, néha le-leragadt a szemem. És akkor 3/4 9-kor úgy éreztem, nyomnom kell. Megijedtem, ez valami más volt. Felpattantam a székről, nővér vagy valaki illetékes után kutattam. Az első akit megtaláltam egy nővér volt, azonnal szóltam neki, úgy érzem tolófájásom van. Kedbvesen elmosolyodott, és azt mondta nyugodtan pihenjek még, ez még nem lehet az, hisz az éjszakás doki megmondta: délután lesz csak baba. Szót fogadtam, leültem. Viszont a lányomnak senki sem szólt a délutánról, így a tolófájás is maradt, erősödött. Újra útrakeltem, értelmes emberi lény után kutatva. Siettem, éreztem hogy egyre sürgősebb a dolog. Végre megtaláltam az ügyeletes szülésznőt, aki ugyanazt elmondta mint az előbbi nővérke, de ezúttal nem hagytam magam lerázni, kértem, legalább vizsgáljon meg. Egy "na jó" mosoly kíséretében engedett a kérésnek. Felfektetett a vizsgálóra megvizsgált, majd rémülten a telfon után nyúlt, a dokit kérte, tegye le a kávéját, és azonnal jöjjön, 4 ujjnyi vagyok, érzi a baba fejét. Átmászatott a szülőágyra, 9 óra 5 perc volt. A doki is megjelent, a köpeny még félig lógott rajta, beöltözött, azonnal munkához látott. Nyomjak, jó, ügyes vagyok, gátat metszett, nyomjak még, na még. Sírás. Egy icipici feketehajú, gyönyörű babát tartott a kezében. Azonnal elvitték, megmosdatták, egy percre még visszahozták. Szép volt. Azt hiszem sírtam. 2 óra pihenés következett a szülőágyon, összevarrtak, néha elaludtam, arra még emlékszem, hogy nagyon fáztam. Betakartak. A szülőszobáról nem a szobámba vittek, mert az Édesanyám, és a Párom vártak rám az ajtóban, ha csak egy percre is, de látni akartak. Mindannyian sírtunk, mert tudtuk, megtörtént a csoda: a lányom Virág, makkegészséges, gyönyörű kisbaba lett. Ma sem tudjuk hogyan történhetett, maga a csoda volt. És ez a csoda egy lassan 12 éves gyönyörű, és egészséges kislány, a világ legjobb lelkű gyereke, kivül-belül gyönyörű, aki szinte semmit sem tud arról, hogy milyen borzasztó dolgokat mondtak akkoriban az egészségéről, de talán valahol a pocimban is érezhette, hogy mi folyik körülötte, mert az aggódás megmaradt a kis lelkében. A másodiki pocaklakót félti, és szereti teljes szívből.


Monyó

Sziasztok!

Én 2006.Július.26-án adtam életet kisfiamnak. Bazi meleg volt és már nagyon szenvedtem,alig vártam már a pillanatot. Még pontosan 2 hetem volt hátra,így nem is gyanakodtam amikor 25-én reggel furcsán éreztem magam. Azt gondoltam csak a hőség miatt émelygek, vagy gondoltam talán enni kéne valamit? Unatkoztam, tehát belátogattam a munkahelyemre. A klimában nagyon jó volt minden,aztán úton hazafelé valami meleg dolgot éreztem, ott! Hazaértem és spuri a Wc,utánna össze-vissza telefonálgatás. ( barátnők,szülésznőm,dokim,anyám,férjem) Irány a kórház! Ügyeletes doki megvizsgált,majd közli hogy 1 ujjnyira ki vagyok tágulva és az az izé a nyákdugó volt,de menjek haza,mert nem lesz még semmi. Otthon aztán elő a szakirodalom,megállapítottam hogy márpedig én tudom hogy itt az én időm. És lássatok csodát,este a férjem alig ért haza a melóból és éppen a zuhany alatt állt,amikor én mint egy őrült berontok,ömlött belőlem a vér,azt hittem baj van az én kisfiammal. Megint telefon a dokinak,utánna irány a kórház,de most mentőt hívtunk. Meg is érkezett 20perc múlva,amíg én holt idegen a ház előtt toporogtam,csak nehogy baj legyen! Megérkezik a mentő,szállnék be,de azért a mentős megkérdezi,hogy miért hívtuk,közlöm vele(bár szerintem nyílvánvaló volt,hogy mi van,akkora hasam volt mint a ház) A kórházban ugyanaz a kezdő nő doki ügyelt aki délután hazaküldött,mellesleg ahogy megvizsgált... Megint haza akart küldeni,de szerencsére jött egy másik doki is aki közölte hogy sehová:mindjárt szülök! Adatfelvétel, saját dokim értesítése stb. Megkaptuk a szülöszobánkat is,addig nem fájt kicsit sem,de utánna jött a neheze. A végén már annyira fájt,hogy a szomszédos szobában szülő kolléganőm hangos ordításait én is viszonoztam,amit a szülésznő szóvá is tett,mondván hogy attól csak jobban kifáradok. Ez akkor nem érdekelt,mert szerintem hagyni kell mindenkit úgy szülni ahogy neki jól esik. Megjött a dokim,aki megerepesztette a burkot. Na utánna még jobban fájt,és könyörögtem a eda-ért. Akkor még nem kaphattam. Eltelt háromnegyed óra,ismét megvizsgáltak,reméltem mostmár kapok szurit,de nem. Megkértek legyek szíves nyomni. Meglepődtem,de már nem is érdekelt a fájdalom,mert tudtam nemsokára a kezemben tarthatom az ÉN kisfiamat! Onnantól semmilyen fájdalmat nem éreztem,és ahogy kinnt volt a kicsi,úgy éreztem nekem ez meg se kottyant! Másnap aztán a gátsebem nagyon fájt,nem tudtam állni,üllni,feküdni sem. A kórházban töltött napok alatt rámjött a depi,sokat sírtam. A kisfiam besárgult,nem engedtek haza,mégjobban depi lettem. De aztán otthon minden rendbejött. Ma már 10 hónapos és 11napos a kis csibész.

Sziasztok! Én négy gyerkőcöt szültem.Első 1995 11hó 17-én 2 napot vajudtam vele egyet otthol egyet a korházban szörnyen hosszú volt.A második a lányom ő nem akart előbujni időben már majdnem szüleszteni akartak amikor 1997 05 19-én mégis csak kiváncsi lett a világra.A középső fiam na ő volt az akitől úgy szenvedtem hogy azt hittem meghalok.2001 09 04-én hajnli 3-kor ébredtem a fájásokra. Nem féltem a barátnőmnek is három gyereke van azt mondta a harmadik a legkönnyebb ne aggódjak így is tettünk alíg vártuk ezt a napot. Reggel bementünk a korházba borotválás beöntés vizsgálás.Majd egyre jobban fájt ahogy telt az idő már a végén elviselhetetlenül a férjem is nagyon aggódott mert tudta hogy birom a fájdalmat és ezt mégsem. Ment a szülésznőhöz mondta neki mivan miközben én barátnőmet szidtam "a legkönnyebb" motyogtam magamban szóval a szülésznő szol az orvosnak megvizsgált mondta minden oké burok répesztést csinált és akkor vették észre hogy zavaros a magzatvíz.Szenvedem tovább iszonyatosan férjem újra szolt a szülésznőnek mondtuk neki valami nem stimmel mert ez már leírhatalanul fáj szólt a dokinak jött mondta ne hisztizzek.Majd jöttek a nyomási ingerek mondták hogy ne nyomjak mert még nem vagyok elégé kitágulva. Na én kiváncsi lennék rá még most is hogy hogy lehet vissza tartani.Majd végre eljott a pillanat mehettünk szülni na az átmászás a szülőszékre szintén nem volt egyszerü akkor is leszurt a doki hogy mozogjak már vagy a hordágyon akarok szülni.S végre a hetedik nyomásra nagy kinlodva megszületett ugyanis a kicsi fiam aki 3800g /én 160cm és amikor szültem 60kg/ a feje mellé szorult a keze így fejjel-kezzel jött a világra ami miatt nehezen tudott csuszni kifelé a doki sunnyogot is amiért olyan bunko volt.Az utolsó pedig 2006 10 12-én gonolta hogy meglep.Éjjel fél2 kor arra ébredtem hogy nedves a bugyogom gondoltam bepisilni nem szogtam lehet hogy folyik a magzat víz nem tudtam eldöntenimert az ismerőseim körében is mindenkinek a fájásokkal kezdődött keltem a ferjem mondom neki hogy mivan modja majd ha eldöntöttem ébreszem fel addig alszik még amíg lehet.Egyre jobban kezdet folyni 5 orakkor bementünk a korházba és a vizsgálat után kezdődtek csak enyhe fájások majd később erősödtek az utolsó ora volt nagyon rossz mert lassult a gyerek szívhagja a méjszájat így kézzel kellett elnyomni na ezt nem kívánom senkinek annyira fájt májd két nyomás a szülőszéken és ott volt a cuki bébim. Itthol az akkor 5 éves fiam mondta "apa kimosta a lepedőt mert kifolyt a vized"Imádom mindegyiket!!!

Az én szülés történetem itt található képekkel.Kiegészítésként mondom,hogy nem a burokrepesztés fájt,hanem az azt követő hirtelen méhösszehúzódás,Ezt frissen még nem tudtam.

www.molnarbernadett.extra.hu vagy
www.molnarbernadett.uw.hu

Jó olvasást!

Regina érkezése
Első kisbabánk születése

Egy szép tavaszi napra ébredtem, mosolyogtam egyet, megsimogattam a pocakom és gondolkodtam. Hogy mi járt a fejemben, mi más a várva várt alkalom, babánk születése. Aztán felhagytam az ábrándozással, és felkeltem az ágyból, tettem a dolgom, ahogy ezt máskor is. Május elseje…szabadtéri program, ez egyértelmű. Délután Pér-re látogattunk ki a reptérre. Nagyokat sétáltunk, bár az időjárás nem épp kedvező, de élveztem az utolsó napokat pocakosan. Úgy késő délután lehetett már, hazaindultunk, de előtte még szüleimnél vacsorázunk. Majd hazaértünk, és semmi másra nem vágytam, csak egy forró zuhanyra, és a pihe-puha ágyikóra. Beálltam a zuhany alá, becsuktam a szemem, és csak élveztem a meleg víz hatását. Ezután gondoltam alszok egy nagyot. Egyszer csak mint derült égből villámcsapás, valami olyan érzés volt – éles fájdalom, amolyan feszítő. Mondtam is a páromnak, valami készül…..

Igen, valaki. Innentől kezdve megindultak a szabályos 10 perces fájások. Erősek voltak, és én már most gyengének éreztem magam. Elkeseredtem. Mi lesz később? Ez az a fájdalom amihez nem lehet hozzászokni, csak megbékélni vele. Fájás…szorítottam a kiságy rácsait. Fekve sajnos egyáltalán nem volt jó, sőt még erősebbnek éreztem. 1 perc fájás, felálltam, sétáltam, majd visszafeküdtem 9 perc alvás, s ez így ment reggel 7-ig.

2007. május 2. Reggel van, álmos vagyok, továbbra is 10 percesek a fájásaim, de sokkal enyhébbnek tűntek. Vajon mikor sűrűsödnek. Férjemnek be kellett mennie dolgozni, de úgy búcsúzott, hogy siet haza. Ő is izgatott volt, ez érthető. Reggeliztem, sikerült legyűrnöm egy kiflit joghurttal. Délelőttre volt időpontom NST-re. Lemondtam.
10 óra. 5 percesek. Igen…ez az, gondoltam innen már nincs vissza út. Előre. Szép lassan összerakodtam, így jobban telt az idő, és a fájdalom is egyszerre elviselhetőbb lett. 12 óra lehetett lefürödtem, felmostam. De valahogy nem akartam még Kórházba menni. Féltem még nem vagyok eléggé kitágulva. Közben párom is hazaért. Megebédezett, összepakolt pár dolgot, mert apás szülésre készültünk. És útnak indultunk. Egy olyan helyre, ahol megváltozik az életünk. És már hárman kis családként jövünk haza. De ne szaladjunk ennyire előre.

Útban a kórház felé hívtam anyukámat, és a szülésznőt. Beértünk, felvették az adataim, átöltöztem, izgatott voltam, új volt a helyzet. Szerencsémre, az orvosom épp ügyeletes volt, és ő vizsgált meg. Bő két ujjnyi mondta. „Az nagyon jó, mehet is az előkészítőbe” - és mosolygott. Kicsit bennem is oldódott a feszültség. Aztán a szokásos procedúra, nekem persze új – beöntés, ami bár nem kellemes, de hasznos. A zuhanyzás jól esett, nem is akaródzott ki jönni onnan. Közben megérkezett a szülésznő is.

Az egyik legjobb vajúdó szobát kaptuk, nagyon barátságos helynek tűnt. De csak sejtettem mi vár rám. Folytatódott a vajúdás a labdán. Párom közben a derekam masszírozta, és nekem ezerfelé jártak gondolataim. Még 5 percesek, abszolút kibírható. Szülésznő folyamatosan bent volt, és eleinte nevetgéltünk, beszélgettünk. Orvosom is beköszönt, megvizsgált, és burkot repesztett, ami egyáltalán nem fájt. Fájások jöttek, én még kiválóan tudtam alkalmazni a légzéstechnikát. A szülésznő is mindent elmagyarázott, mi miért történik, és ez magabiztossá tett.

Különlegessége ennek a napnak, hogy telihold volt előző éjjel, és most velem együtt több kismama is vajúdott és szült. Az orvosomnak pedig amellett, hogy ügyeletes volt, mellettem még egy másik kismamája is volt, aki a szemben lévő szobában. És a vizsgálatok alatt átszűrődő kiabálások, jajgatások hallatán bizony joggal voltam megrémülve, amikor belépett az orvosom. Hát igen….a fájás alatt lévő vizsgálat, bizony nagyon fájdalmas volt, de csak arra tudtam gondolni, ennek is vége lesz egyszer. Bár jól tágultam, kaptam fájáserősítőt, és ezzel együtt fájdalomcsillapítót is. Ezután sűrű kemény fájások jöttek. Szorítottam a szülőágyat, és el nem engedtem amíg vége nem ért a fájdalom. Leírhatatlan érzés. A fájás alatt úgy éreztem uralja a testem, és nem bírok felül emelkedni. Amikor véget ért a fájdalom bóbiskoltam egyet. Annyira elgyengültem. 3 órája már a vajúdó szobában, az utolsó egy újjnyi valahogy nem jön össze. Lelassultunk. Sűrű fájások, mindent elsöprő fájdalom, párom szó szerint támogat, mert ájulás határán vagyok. Teljesen legyengültem. Aztán szülésznő bíztatására nyomni kezdtem hogy beilleszkedjen a baba feje. Közben mellettem lévő szobából hangos jajjgatás hallatszik át, és úgy 10-15 perc múlva csend, ott már csoda történt. Felgyorsultak az események. Szülésznőm hívja az orvost, jöjjön mert itt is baba lesz. Ő átrohant, felfektettek az ágyra, és csak arra tudtam gondolni hogy most minden erőmre szükség van, csak most és itt. Becsuktam a szemem és amikor kellett olyan erősen nyomtam, hogy még ma sem hiszem el, hogy erre képes voltam. Közben gátmetszés amit meg sem éreztem. Én csak nyomtam, nyomtam….és kint van a fejecskéje – mondták. Párom mellettem, és csak az ő szemét néztem míg vártam a másik fájásra. Közben feszítő fájdalom, de nem is arra gondoltam, hanem hogy pár perc választ el attól, hogy lássam a babánkat, akit a szívem alatt melengettem 9 hónapig. Jön a fájás, itt az idő, ismét nyomni, és még mindig nyomni….megkönnyebbülés, látni akarom, annyi erőm még van, hogy a fejem ne tegyem le, és a lábam között kukucskálok. Soha nem felejtem el ezt a pillanatot, az arcát látom, és rám néz. Utána a mellkasomra tették, olyan jó kis meleg volt, és szomjazott az anyai szeretetre. Majd elvitték, de nem maradt magára, mert apa ment vele. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, de összességében egy nagy boldogságérzés volt bennem. Végre pihenhettem egy kicsit. Méhlepényre vártunk, nem sokat, talán 5 percet. Az szó szerint kicsusszant, szerencsére. Visszahozták a gyönyörűségem. Engem elkezdtek összevarrni, bár ezt szinte nem is éreztem…..le sem vettem szemem róla, ahogy apa kezében megpihent. Az a két óra amíg megfigyelés alatt voltam, nyugalomban telt el. Határtalan boldogság. Kis család lettünk. Az első szoptatás már a szülőszobán megtörtént és úgy evett a drága. A kórházban lévő vajúdás és a szülés között mindössze 4 óra 30 perc telt el. Nem túl hosszú időszak, de igazán mozgalmas.
Kitoltak a szülőszobáról, ahol szüleim, és nővérem vártak. Messziről mosolyogtam, majdnem sírtam az örömtől. A szobába érkezve szobatársam is mosolygott, aki fél órával később szült. Gondoltam végre pihenés, még párommal kettesben gyönyörködtünk a mi pici babánkban. Miután kettesben maradtam Reginával, egy gondolat járt az fejemben – anyává váltam. De ez már egy másik történet.

Azt az érzést amit egy nő szüléskor átél, szinte leírhatatlan. Számos olyan gondolat és érzés járt körül, amit nem tudtam szavakba önteni. Olyan ösztönösek ezek a babák. Ő döntött így, hogy 2007. május 2-án 19.09 perckor szeretne megérkezni a nagyvilágba szerető szüleihez, akik már nagyon várták. Bizony vártuk, és erről szól a 9 hónap. Nekem egész pontosan 40. hét. Mivel a terhesség során komoly problémáim voltak, valóban egy kis csoda született, Reginának neveztük el. A kórházban szülésről abszolút pozitív élményeim vannak, az orvosom és szülésznő maximálisan segített ebben az örömteli pillanatban. De ami a legfontosabb, hogy életem párja is ott lehetett ezen a nagy eseményen, és együtt élhettük át azt a nagyszerű érzést, mikor megpillantottuk életünk értelmét az első kisbabánkat.

Sziasztok!


Én a János Kórházban szültem 2005.05.18-án Dr. Zsolnai Csabánál.
Éjjel 2 órakor valami fura érzésem volt, felriadtam.
Felültem az ágyban - csak nem?!-éreztem egy pukkanást.
"Leugrottam" az ágyról. Ott gugoltam az ágy mellett, lábam között a takaróval, amig a magzatvíz folyt belőlem. Ránéztem nyugodtan alvó férjemre - még aludjon - és elmentem fürdeni, borotválkozni. Amikor elkészültem felhívtam a kórházat, hogy indulunk szülni.
Felöltöztem, szóltam a férjemnek, idő van.
Semmi fájásom nem volt, csak időközönként elkezdett ömleni belőlem a magzatvíz.
Beértünk: vetkőzés-beöntés-fürdés-várakozás.
Orvosom reggel fél nyolckor jött., megvizsgált, felhelyezett egy tablettát - generáljunk fájásokat címmel - azt mondta, babáról érdemben este beszélhetünk.
NST rámkötve és mi csak várunk.
Egyszercsak odarohant a szülésznő hozzánk és figyeli a gépet.
Se szó, se beszéd elrohant. Rá egy percre az orvossam együtt rohantak oda hozzánk. Kérdeztem, hogy mi a gond? Azt mondta az orvosom, hogy sürgősségi császár lesz. Megnyugtatott, ne izguljak jó kezekben leszek. Egészen addig pánikban voltam-remegtem mint a kocsonya (elég látványos volt) - amíg az orvosom a műtőben rám nem mosolygott és meg nem simogatta a lábam.
Az egész várandóságom problémamentes, mennyei érzés volt. Ezért nagyon megijedtem, mikor közölték, hogy baj van és sürgősséggel megcsászároznak.
Pici fiunk egészségesen-gyönyörű babaként jött a világra.
Mint kiderült a sok magzatvíz veszteség miatt a köldökzsinór előrebukott és mikor Nekem jött egy "fájás" babóci a fejével elnyomta a köldökzsinórt. Emiatt állandóan lezuhant a szívhangja.
Ha Zsolnai doktor úr nem ilyen jó orvos és nem dönt olyan gyorsan, ahogyan tette, akkor a fiam akár szellemi fogyatékos lehetne, vagy legrosszabb esetben meghalt volna.
Szerintem Ő nagyon emberséges, lelkiismeretes és rendkívül jó orvos.
Mindenkinek ajánlom.

Sajnálom, hogy Rolcsikánk nem természetes úton született, de nem volt választásom.
Azt sajnálom a legjobban az egészben, hogy nem én láthattam meg elsőre, és nem foghattam meg Őt egyből.
Szerintem ez az első "találkozás" a legfontosabb élmény a világon.

Ő a mi kis GAZEMBERÜNK!!!
Üdv,

Bea
--------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok Békés megye Orosháza a nagy esemény helyszíne.
2006 február 20 ra voltam ki írva. Előtte egy héttel ctg vizsgálatra kellett mennem.Hétfő: bemegyek bejön a ctg-t követően az ügyeletes orvos megnézte az eredményem majd " megnyugtatólag" közölte velem hogy benn kell maradjak mert nagyon gyorsan ver a pici szive. Hisztizek -én nem maradok itt nincs semmi cuccom gondoltam majd másnap bejövök.Férjemmel haza buszoztunk én egész idő alatt: nem jövök be reggel én nem akarok korházba befeküdni...
Haza sem értünk lepakoltam majd elmentem wc-re Csabi kiabálok férjemnek :Elkezdtem véreni.Nagy megrémülés telefon szomszédasszonyomnak most mi legyen.Védőnőt is felhívtuk egyöntetű válasz spuri be a korházba.Kocsi nyima mentő.Mentő szép ráérősen kijött,bevitt de kiderült vaklárma csak a délelőtti vizsgálattól véreztem.Azt mondanom sem kell hogy pont akkor volt tele a szülészet gyakornk nővérkékkel és ahányan voltak kb 8 mind engem kukkolt.Mint később alakult végül is egy hét korházi terrort követően az én pici lányom egy perccel sem jött korábban mint 20,.a.Aznap hajnal 3 körül felkeltem elmentem wcre valami rózsaszínes láttán meg nagyobb vizelési inger hatására szóltam az ügyeletes nővérnek aki szólt az ügyeletes orvosnak.Az orvos Zárt méhszáj nem fog szülni csak bepisilt...Ja fél 8 kor minden engem igazolt megyek szülni.Férjem már fél 5 kor riasztotttam hogy jöjjön be az első busszal, mondanm sem kel hogy elaludt a drága és 10 órakkor tudott csak beérni.Beöltöztették zöldbe-jól állt neki.Nagyon lassan haladtunk sokat szenvedtem az jelentett sokat hogy apa benn volt velem.Kb du 4 felé voltam 3 ujjnyira kitágulva ekkor már majd éhen halltam.De csendben tűrtem meg is dícsértek a szülésznők Orvosok jöttek mentek és két szülésznőnél is voltam.Este 10 előtt 10 percell bújt ki a kis drága nem siette el.Férjem nagyon megvolt hatódva.Elvágta a köldkzsinórt és megvárta még megfürdetik.Nagyon jó volt hogy benn volt.Derekasan helyt állt pedig hosszú volt.Csak a gátérzéstelenítő injekció láttán lett rosszul.Szegény hosszú volt de csodaszép már most tervezzük a másikat másfél évre.

Sziasztok!
A váci kórházban, ha szült valaki és esetleg a Gyurkovics dokinál, annak szívesen olvasnám a történetét!
Hogy milyenek a szülésznők, hogy bánt veletek a doktor úr és milyen volt a szülésetek?
Azért kérem a segítségeteket, mert én is a doktor úrnál szeretnék szülni.
Meddig lehet megfogadni a Gyurkovics dokit?
Előre is köszi a válaszotokat és sztorikat!

Sziasztok!
Nagyon kiürült ez a topic, pedig annyira jó olvasni a történeteket!
Friss történet esetleg valakitől?

Az én történeteim:

Beni története:
1998-ban friss házasként gondoltuk úgy a párommal, hogy akár rögtön szeretnénk gyereket. És így is lett, babánk első adandó alkalommal beköltözött a pocimba. Teljesen tapasztalatlanok voltuk, mégis minden jól alakult: a terhességem problémamentes volt és teljesen véletlenül egy jó kórház (MÁV Kórház) jó szülészét kerestük fel ismerőseink ajánlására. Ma már tudom, hogy mind a kórházzal, mind az orvossal mekkora szerencsénk volt. A terhesség alatt végig minden rendben volt, és kisfiunk (orvosunk elejtett szavából megtudtuk fiút vártunk) jól érezte magát bent. Olyannyira, hogy nem is akart kibújni a kiírt időpontban.
Végül 10 nappal később, 1999. május 10-én reggel arra ébredtem, hogy enyhe összehúzódásaim vannak. Nem fájt. A túlhordás miatt amúgy is mentünk reggel 8 órára vizsgálatra, ezért összepakoltunk, felöltöztünk és tömegközlekedéssel elmentünk a kórházba. Vizsgálat eredménye: bő 2 ujjnyi méhszáj. Mehettünk a szülészetre. Előkészítettek és az orvosom délben burkot repesztett. Innentől kezdve nagyon fájt, de valahogy ez természetes volt, egész jól bírtam. Kipróbálhattam, hogy milyen vízben vajúdni (jó volt), és semmiben nem korlátoztak. Az 1 ágyas szülőszobában nyugalomban voltunk, senki nem zavart, időnként az orvos megnézett. Haladgattunk, de elég lassan. Du. 3-kor 3 ujjnyi méhszáj. 6 óra felé már elég nehezen bírtam, kértem valami fájdalomcsillapítást, végül kaptam is injekció formájában, ez és a vízben vajúdás meg is tette a hatását, 1/2 9-re teljesen eltűnt a méhszáj és beindultak a tolófájások is. De valamiért (én nem éreztem a technikát?) mégsem sikerült jól nyomni, kis segítséggel (az orvosom felülről a pocimat nyomta) este 10 óra 15-kor szültetett meg Benjámin 3700 g-mal és 55 cm-rel, 9/10-es APGAR-ral. Szőkén! (Mindketten barnák vagyunk apujával.) Elláttak, aztán 3-asban lehettünk 2 órán keresztül.
A gyerekágyas részlegen aztán előjött a tapasztalatlanságom hátrányai (nem tudatlan voltam: jártunk szülésfelkészítőre, olvastam kismamakönyveket, sőt még LLL füzeteket is kaptam a védőnőmtől (azt hittem, hogy ez természetes, ma már tudom, hogy az akkor mekkora dolog volt), azt hiszem mindent megtettem, hogy ismereteket szerezzek). Nem tudtam, hogy mit jelent az igény szerinti szoptatás, hogy akár a legelejétől érdemes gyakran mellre tenni (nem igaz, hogy nincs tej, mert van kolosztrum), azt hittem, hogy az jó, ha a kisbabám nyugodtan alszik. Amikor ébren volt, akkor sem tudta bekapni a mellemet, de nem is nagyon próbálkozott, hamar visszaaludt. A következmény: besárgult, kékfényezték, gyerekosztályra került, 3 óránként mehettem hozzá, de nem tudott szopizni. Ilyenkor aztán valami nagylyukú cumin villámgyorsan beleöntötték az ételt (nem tudom mi volt: tápszer vagy női tej). Sírtam és kiborultam. Már nagyon haza akartam menni, hogy otthon úgy csinálhassam, ahogy én szeretném. Persze nem csak negatívum ért, mert a gyerekosztályon találkoztam két olyan nővérkével is, akik mindent megtettek azért, hogy sikerüljön szopizni. Akár 3/4 órát is foglakoztak velünk, amíg sikerült a kisfiamnak jól ráharapnia a mellemre és végre mérhetőt szopizni. Végül mi is 4 betöltött nappal jöttünk haza. Itthon még volt egy kicsi gondunk a szopival. Első este a lefejt tejet kiskanállal adtuk neki, mert megint nem tudta bekapni a mellemet (hálával tartozom a férjemnek, aki ösztönösen nem a cumisüveghez nyúlt (elhatároztuk, hogy nekünk az nem kell), ő javasolta a kiskanalat). Aztán szépen belejöttünk a szopiba, 5,5 hónapig kizárólag szopizott és végül 13 hónapos korára választottam el.

Nátán története:
Nem sokkal később megint gyereket szerettünk volna. Hát most már nem volt annyira egyszerű, mint először. Vizsgálatok, peteérést segítő gyógyszerek. 13 ciklus kellett hozzá, hogy újabb baba költözzön be.
A terhességem most is panaszmentes volt. Nem akartuk tudni, hogy kislányt vagy kisfiút várunk, de egy ultrahangos videokazetta alapján sejtettük, hogy újra kisfiú fog érkezni hozzánk. 2002. július 6-ára, szombatra voltam kiírva.
Még csütörtökön is azzal jöttem haza, hogy minimálisan vagyok nyitva. Pénteken este felhívott a választott szülésznőm, hogy váratlanul el kell utaznia hétvégére, mi a helyzet. Nincs semmi, csak jóslófájások, de az se rendszeresen. Abban maradtunk, hogy azért biztonság kedvéért megadja egy másik szülésznő telefonszámát. Szombaton CTG, minden rendben, mindössze a kórházban volt nagyüzem. Hazajöttünk, de előtte még a Hősök terénél megnéztük egy szabadtéri kiállítást. Este 11-kor alvás.
Éjszaka 1-kor arra ébredtem, hogy itt valami más van. Valahogy másképp fájdogál, és a WC-n kiderült, hogy a nyákdugó is elment. Visszafeküdtem, de mivel még mindig jöttek, sőt időnként 5 percenként (elég összevissza, 5-7 percesek voltak), felébresztettem a páromat, hogy mi legyen. Doki épp vidéken, a szülésznő pedig az ország másik felén szintén.
Azért telefonáltunk a dokinak, aki azt mondta, hogy indul, kb. 2-2 és fél óra. Mi elég hamar bent voltunk a kórházban, az ügyeletes megvizsgált, 2 ujjnyi, de nem elsimult méhszáj. CTG jó. Leültünk beszélgetni az éppen ügyeletes szülésznővel, kb. 6 perces fájdogálásokkal. 4-re megjött a doki, valamivel korábban a választott szülésznőnket helyettesítő szülésznő.
A helyzet még mindig változatlan volt, ezért a doki burkot repesztett, majd előzetes megbeszélés után a beöntésen is túlestünk. Ezután már beindultak a fájások, 3-4 percesek, és már rendesen fájtak. Nemsokára a doki megvizsgált, még mindig nem változott semmi, na erre bepánikoltam, hogy nem bírom. (Valahogy jobban fájt, mint a korábbi szülésnél.)
2 ujjnyi elsimult, felszedődött méhszájnál fájdalomcsillapítót kértem, de mielőtt a doki választott volna, 15 perces CTG-t kért. Végül nem az epidurál mellett döntött, hanem injekciót kaptam. A hatását már nem is éreztem, mert elkezdődtek a bajok. A CTG-k közben (nem folyamatos volt, csak időnként rakták rám) a baba szívhangja elkezdett esni. Minden fájás legintenzívebb részénél 80-90 köré leesett, de a fájás után mindig rendeződött. A doki természetesen szerette volna "megszüleszteni" természetes módon (az az anyukának mindenképpen jobb, ha nem kell műteni), viszont minél hamarabb, és ezért megpróbált mindent bevetni. Itt már nem én irányítottam. A doki először a szülőágyon térd-könyök pozícióba fektetett, hogy a popsim feljebb legyen, ezáltal táguljak, de ne nyomjuk olyan intenzíven a babát (köldökzsinórt??). Nagyon rossz volt a ruhámat és a párnát haraptam annyira fájt, de persze tudtam, hogy a baba miatt kell, de azért... Néhány fájás után vissza kellett fordulnom, és kézzel tágított (a fájások mellett én már nem is éreztem). Sajnos nem sikerült teljesen kitágítani, és a baba szívhangja egyre többször nagyon leesett.
Úgyhogy azonnali altatásos császár.
Kb. két fájás alatt (6-8 perc) katéter, vénaszúrás, borotválás, műtő (csak át kellett tolni a másik helyiségbe), ott legalább 5 beöltözött ember, takarás.
Arra ébredtem, hogy ébresztgetnek, a fiam a mellettem lévő babakocsiban pihen (szőke, mint a nagyobb) mellette a büszke apukával. Nátán nevet kapta, 3450 g és 56 cm, 7/10-es APGAR-ral született..
Aztán áttoltak engem és a babát is a gyerekágyas részlegre.
Lábadozás sokkal rosszabb, mint egy hüvelyi szülésnél (az altatás viszont nem kellemetlen, 2 órával az ébredés után teljesen jól voltam), többször kellett fájdalomcsillapítót kérnem, bár a 2. naptól kezdve egész napra nálam volt Nátán. Szépen szopizott, csak én sajnáltam, hogy nem tudom igazán jól ellátni (legalábbis néha perceket kellett sírnia, mire sikerült felkelni), ami talán lelkileg jobban megvisel, mint testileg.
De az is biztos, hogy minderre szükség volt, az ő életét mentették meg. Mert a köldökzsinór 2-szer a nyakára 1-szer meg a vállára volt tekeredve.

Hanna története:
Szülés:
(2004.09.15., szerda 13:25, kórházi ágyon írva)

Éjszaka 1-kor megint arra ébredtem, hogy méhösszehúzódásaim vannak, de mivel előtte szinte minden éjszaka, ezért nem tudtam, hogy csak álmodom, ill. hogy nem lesz-e megint az, hogy egy darabig megy, aztán nagy csend.
Hát nem lett. Páromat nem ébresztettem fel, hadd aludjon (legalább ő legyen kipihent ), én meg elkezdtem mérni. Kb. 10 percenként jöttek, és azért ebben már volt erő.
Fürödtem, aztán a kanapén megpróbáltam én is pihenni a köztes időben. (A férjemet nem zavartam, mert ő és a gyerekek az emeleti szobákban voltak.) E két dolgot váltogattam (a méhösszehúzódások jól bírhatóak voltak), amikor egy kicsit besűrűsödtek, már 5-6 percenként jöttek.
Mivel tőlünk a kórház elég messze van (még csúcsidőn kívül is, 3/4 6 volt), gondoltam itt az ideje felébreszteni a páromat. Ő is zuhanyozott, borotválkozott, aztán indultunk. Szóltunk a dokinak és a szülésznőnek (fura módon mindkettő épp ma volt ügyeletes , így csak egy kicsivel kellett korábban bejönniük). 1/2 7 k. beértünk mi is, szülésznő már várt.
Az első CTG kicsit rossz lett, ill. a vérnyomásom is picit a határérték felett volt. Járkáltam, aztán a doki is megérkezett, ő vizsgált meg először. Mint kiderült a keddi, előző napi állapot teljesen hasonló volt... Burkot repesztett, aminek annyira nem örültem, mert a két nagyobbnál ekkor jöttek a sűrű és fájó méhösszehúzódások, ráadásul Beninél ez a rész több, mint 8 órát tartott 2-3 percesekkel... (Nátánnál nem derült ki, meddig tartott volna). Szóval nem volt túl bíztató. Fájások tényleg beindultak változó időközökkel, de azért sűrűbben, hát nem volt könnyű. Közben persze CTG, amik szintén nem túl bíztató képet mutattak, mert a méhösszehúzódások elején leesett a szívhang, de aztán rendeződött. Nátánnál is így kezdődött, emiatt lett császár.
A bíztató viszont az volt, hogy tágultam :). A burokrepesztés szűk 2 ujjnyi méhszájjal 1/2 8-kor történt és 8-kor már 3 ujjnyi volt!!:) Csak ne kellett volna felfeküdni a vizsgálatokhoz, ill. a CTG is kimaradhatott volna (természetesen nem lehetett, ezzel tökéletesen egyetértettem, és a szülésznőm volt olyan kedves, hogy megengedte, hogy álljak)! Haladgattunk, fájt, én meg közben róttam a köröket a szülőszobában (szerintem maratoni távot:O gyalogoltam le, de a méhösszehúzódások alatt érdekes módon így tudtam egyedül normálisan lélegezni (és konszolidáltan kinézni (utólag a párom és a szülésznő is azt állította, hogy nagyon sikerül, hát én nem így éreztem), nem ordítani :D)) és ugye a gravitáció... Az nagyon sok erőt adott, hogy most tényleg nem hiábavaló volt. Közben a doki a férjemet tájékoztatta, hogy milyen következményei lehetnek a szívhang leesésnek (tudtuk, ill. persze most eleve benne volt a császár lehetősége, így semmi nem ért volna váratlanul, csak max. rossz lett volna...), de ezek a tágulás előrehaladtával Istennek hála teljesen megszüntek . A férjem nem nagyon tudott segíteni (én egy kicsit magamnak való vagyok ilyenkor), de már a jelenléte jó volt. Közben voltak toló jellegű fájások, de nálam ezek nem különültek el élesen a normáltól. 10:05-kor megint megvizsgált a doki és tolhattam! Alig akartam elhinni, hogy pár percen belül baba lesz, mert Beninél ez a rész is 1,5 óra volt. Lehet, hogy most jobban csináltam?:):) 2 fájással már a buksija a gátnál volt (nem ragaszkodtam a gátvédelemhez, és az előzetes császár miatt inkább vágtak)), és még egy fájással ki is bújt 10:18-kor. A párom elsőre nem ismerte fel, hogy lány! Ami az egyik nagy vágyam volt: hasamra kaptam, rögtön megnyugodott, apuja elvágta a köldökzsinórt. Még maradt nálam pár percig (érdekes módon a két szöszi fiam után ő sötét hajú), aztán ott a szobában megmérték (dokim ismét jól tippelt) 3800 g és 56 cm. Mosdatás nem volt, bebugyolálták, apuja pedig tarthatta a varrás alatt (kicsit repedtem a méhszájnál is). Aztán egyedül hagytak minket 2 órára (SMS hegyek és telefonok), szopizott. Az idő leteltével átvittek a gyerekágyas részre, őt megmosdatták és kaptam is vissza. Kicsit később én is elmentem zuhanyozni, most meg én írok, ő meg békésen alszik. (14:30)
Bár nem volt könnyű, és közben mondtam is a páromnak, hogy a következőt most már tényleg ő szüli meg :D, mégis nagyon jó emlék már most a szülésem.

Simon története:

(2006.12.18., szintén még a kórházban írva)

CTG-re kellett mennem reggel, és az ügyeletes doki (akinél a szülésznôm szerint nem szabad szülni) akart még egyet, meg kellett volna flowUH is.
De azt nem csináltak, végül egy másik doki elfogadta a CTG-t is. Meg is vizsgált, ujjnyi, puhul. Ja így terminus után 2 (vagy 10, vagy 6) nappal, vagy ki tudja már mikor. Holnap reggel flow, CTG, amnio (meg három napi hidegélelem... ) Haza (két kicsivel egyedül autóval, a páromnak végre dolgoznia is kellett).
Amint hazaértünk (11 óra), rögtön 10 perces összehúzódások. Reggel indulás előtt voltak 20 percesek, de elmúltak (szerintem a kórházi pánik miatt, a kórházban 159/88-as vérnyomást is sikerült mérni (pedig mostanában mindig inkább alacsony (100/60) volt, gondolom szintén ezért).
Elvoltam, párom hazaért. Fájogattam, de nem volt vészes. Aztán egy idő után kezdett erő is lenni benne. Én meg nem tudtam, mi legyen.
Aztán 5-kor 6-7 percesek lettek, fürödtem, lazítottam. 6-kor felhívtuk a szülésznőt, hogy mi legyen, van-e már jó doki, mert azért megnézetnénk, hogy mi van.
A szülésznőm azt mondta, hogy ha 1 órán keresztül így fáj, akkor indulás be (nem tudta, hogy már egy órája így fáj, mert akkor valószínű azt mondta volna, hogy induljunk most). Azért én halogattam, nem akartam korán se beérni.
De aztán még sűrűbb lett (időnként 3 perces is volt, fájt is rendesen), 7.20-kor végül elindultunk, de nem száguldoztunk.
Az úton 5-6 percenként jöttek, de amint leparkoltunk és kiszálltunk újra sűrűbb lett. Az utat a szülőszobáig 4 fájással tettük meg.
Már várt a szülésznőm, és mázlinkra pont egy másik kismama miatt bent volt a dokinő is. (Az dolgok úgy alakultak, hogy a dokim másik kórházba ment dolgozni, de én csak az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy mégis abban a kórházban szülök, ahol a többit is. Itt viszont nem fogadtam orvost, bár beszéltem eggyel, de nem ragaszkodtam hozzá.)
Először CTG-t akart a szülésznő, de persze én (a nem tágulok félelme miatt) inkább vizsgálatot akartam, végül épp jött is a dokinő. Bő 4 ujjnyi! És ráadásul mialatt épp tanakodtak (dokinő keze még bent), hogy legyen-e akkor burokrepesztés, a természet megoldotta, és mindent elárasztott a magzatvíz, dokinőnek úgy kellett elugrania, de még így is olyan lett a nadrágja (teljesen tiszta, nem is volt akkor nagyon túlhordva! ).
CTG, közben fájás. De nekem annyi erőt adott az egész helyzet, hogy ennyire nyitva vagyok és biztos nem kell a szülőszobán órákat töltenünk, hogy tiszta boldog voltam. Még néhány fájás, aztán szülőágy. Nem is emlékeztem rá, de a kitolás rosszabb volt, mint vajúdni, bár elég hatékonyan sikerült nyomni.
Mindenesetre 1 órával a beérésünk után, nagy-nagy örömünkre megszületett Simon 3650 g-mal és 56 cm-rel.
Csodás, egészséges, gyönyörű formás fejecskével, és barna hajjal (lesz még szőke!) Apuka elvágta a köldökzsinórt kis várakozás után. Engem meg varrtak...
1 1/2 óra megfigyelés, szopi, most meg itt alszik mellettem az ágyon.

Hát egyenlőre ennyi! :D Aztán ha esetleg lesz még...

Máté története:

2005. nyarán összeházasodtunk, és szeptemberre terveztük, hogy megfoganjon a baba. Ez teljes mértékben sikerült is. Sajnos a terhességem nem volt egészen problémamentes. A 12. héten vérezni kezdtem.Irány a kórház! Mire odaértünk (kb. fél óra), szerencsére teljesen megszűnt. Természetesen bent tartottak, de a doki szerint csak valami ér pattanhatott el. Úgy döntöttünk, ennyi volt a terhesen dolgozok, jobb lesz otthon (hisz a kisiskolás gyerekek olyan szeleburdiak, rohangálósak. Ekkor napközis tanítónőként dolgoztam). A tél nyugisan telt. A 35. héten bent fogtak a kórházban toxémia-gyanú miatt (magas volt a vérnyomásom, bár gyógyszert szedtem rá már a terhesség előtt is.).1 hét után hazamehettem, majd a terminus lejártakor kerültem vissza. A baba nagyon jól érezte magát odabent, mert nem akart megszületni. 3 nap után a főorvos és a dokim úgy döntöttek, hogy egy kicsit segíteni kell, ezért zselét kaptam. Ez akkor hatástalan maradt. Másnap reggel 6-kor ismétlés volt. 9-re kitágultam annyira, hogy a doki burkot tudott repeszteni. Ezután előkészítettek, majd sétálva vajúdtam. Olyan 11 körül felfektettek az ágyra, de én egyáltalán nem bántam, mert a fájások között jólesett oldalra fordulva feküdni. Már tolófájásaim voltak, amikor kiderült, hogy bizony nem fog kiférni a baba. császár lett belőle. Ezt akkor nem bántam, hisz tudtam, hogy ez a baba érdeke (eddigre már bele is kakilt a magzatvízbe). A legrosszabb a műtőben volt, amikor még nem altattak el, és nagyon erősek voltak a tolófájások.
Az őrzőben láthattam először a gyönyörű kicsi fiamat (akiről addig azt sem tudtam, hogy fiú) . Oda sajnos csak 3 óránként hozták szopizni a babákat, és volt, hogy előtte megetették, mert nálam bukta ki a táp jó részét. Ez szomorú volt.
A császáros rossz élményem igazából nem is a császár maga volt (bár iszonyúan fájt a hasam, és nagyon nehezen tudtam felkelni), hanem az, hogy összeszedtem valami fertőzést, és állandóan a wc-re kellett "szaladgálnom". Szörnyű volt. Mint később kiderült szalmonella ferőzés volt a diagnózis.
A második abbámat szertném, majd rendesen megszülni, mert akkor a kezdetektől velem lehet majd, és nem tömik tele minden mással, amikor szopizhatna.

Halihóóó!

Nézzétek meg aköv oldalt!!!

http://hoppa.ltime.hu

Sziasztok

Elmondom nektek életem egyik legcsodálatosabb élményét.
2007.09.27-én kellett mennem Ctg-re meg flow.uh-ra reggel de természetesen a doki bácsim szülésnél volt igy megkértek jöjjek vissza dél körül.Vissza is mentem a doki is pont akkora ért vissza minden rendben volt és én fel tettem neki a "gondolom ma még nem szülök kérdésemet"és azzal engedett haza hogy egyenlőre még biztos nem kicsit le voltam törve mert már szerettem volna túl lenni rajta(nagyon féltem a szüléstől).Kint a váróban az egyik kismama figyelmeztetett hogy a hétvégén ne szüljek mert elutazik a doki áááá mondom a közelébe sem vagyok.Haza jöttem nem történt semmi a párom pont éjszakára ment dolgozni igy este egyedül maradtam de ehhez már hozzá vagyok szokva mivel 3 műszakba jár igy nem volt semmi gond.Hajnali 4 körül arra ébredtem hogy nagy wc.znem kell elég fura erre kellni előtte soha nem keltem fel ilyenekre dehát tettem a dolgom és utána visszafeküdtem.Rá kb fél órára meg arra keltem hogy pisilnem kell azt is elvégeztem:) akkor 3/4 5-kor megint éreztem hogy pisilni kell és mérgelődtem is hogy már megint mennem kell de hát mit lehet tenni...De ez valahogy más volt mert folyamatosan jött vagyis inkább csak szivárgott és átlátszó víz jött belőlem akkor végig gondoltam hányadika is van és okt.15-re vagyok kiírva ez még csak nem az?Elkezdtem tanakodni de egyedül nem jutottam semmire és felhívtam a bnőm aki előttem 3 héttel szült elmondtam neki mindent és mondta hogy akkor most kezdjek el pakolni mert ez az tehát a magzatvíz! Kicsi idegesebb lettem de annyira nem mert örültem hogy végre eljött az idő.Felhívtam a páromat fél 6-kor aki megijedt elsőre és nem hitt a fülének de sejtetette hogy csak ezért hívhatom.Sietek mondta és letettük.itthon is volt fél 7-re szegény elég fáradtan de azért izgatottan is.Elindultunk a kórházba és eszembe jutott hogy "ne szülj meg a hétvégén mert a doki.."ÁÁÁÁ mondom péntek van hátha szerencsém van és szombaton indulnak.Sajnos nem volt mert én keltettem őt vagyis hallottam a hangján hogy nincs a közelbe mondta hogy jelentkezzek a szülőszobán és majd őt értesítik hogy hogy állunk és majd akkor annak megfelelően elindul mint kiderült később Sopronba utazott.Akkor megtörtént 7-kor a felvétel a szülőszobán az ügyeletes megvizsgált fél ujjnyi ennyit mondott.A szülésznő aki akkor volt egy tündér volt velem végig.Közbe teszem hozzá hogy nekem semmim nem fájt csak annyi volt hogy éreztem hogy szivárog a víz...A szülésznő másfélórát felrakott a ctg.re ahol minden ment szépen a maga útján...Közben a páromnak semmit nem mondtak odakint végig idegeskedett szegény hogy most mi történhet velem.Akkor letelt a másfél óra és kiengedtek hozzá mire megnyugodott hogy minden oké akkor 9-kor jött a vizit a szülőszobán is természetesen csak engem vizsgáltak meg itt azt mondták 1 ujjnyi és fogdosta a főorvos a hasam hogy olyan kicsi és prepidil gélt rendeltek nekem ennyit mondtak.Az én dokim még sehol az ügyeletes doktornő vett pártfogásba igy ő lett a dokim
aki biztonságot adott.Akkor tőle érdeklődtem erről a prepidilről hogy ez mi meg hogy lesz ez egy zselé amit felhelyeznek és 2 órát kell vele feküdni tulajdonképpen ez egy méhszájérlelő zselé hogy segítse a tágulást.Ezt egy másik orvos helyezte fel 10-kor és meg is jegyezte hogy "tegnap is pont 10-kor tettem fel egy kismamának zselét" és egyszerre a szülésznővel és mi lett a vége kérdeztük erre ő este császár:( Feltette utána irány az ágy ott feküdtem délig közben már a párom is bejöhetett mellém és azért már elkezdett fájogatni de de nem volr vészes.Mondtam neki pontban délben szóljon mert nagyon kell pisilnem szólt is elrohantam és kb annyit pisiltem mint aki másfél litert ivott de nem is ittam egésznap egy kortyot sem.Szólt ugyanaz az orvos aki ezt feltette hogy akkor le is veszi én meg mondom miért tett fel vmit?erre ő hát persze
Na levette de azt hittem megszülök mire elérte annyira mélyen tette fel.ez volt 12:15 körül akkor visszamentem a páromhoz az ágyhoz és itt már azért eléggé elkezdtem fájogatni telt az idő egyre erősebb volt de már kezdtem nagyon nem bírni a fájásokat akkor rám sem nézett senki vajudtam és közbe mondtam a páromnak hogy nekem kakilni kell mire ő akkor menjek ki:)vajudtam tovább belékapaszkodva.Mondtam neki mérjünk le egy fájást 50 mp volt!!De ekkor már túl voltam az előkészítésen beöntés..stb akkor 14:00 előtt 10 perccel jött a szülésznő hogy megnézi a szívhangot ott már könyörögtem vmi könnyítésért de nem kaphattam semmit.Érdeklődtem a dokim felől és azt a választ kaptam hogy már úton van kicsit meg is nyugodtam.Akkor 14:00-kor jött a doktornő hogy megvizsgál egy fájás alatt gondoltam ez sem lesz leány álom.Mire ennyit mondott úristen bő 4 ujjnyi méhszáj ami már alig látszik azonnal tegyem fel a lábam és nyomjak vagy nem még nem még látszik a méhszáj na ezt vissza tartani lehetetlen akinek sikerült elismerésem..És közbe a doktornő az én orvosommal beszélt telefonon mire oda adta nekm hogy beszéljek vele és mondta hogy úton van mondom már ne jöjjön minek mindjárt meg van a baba.Na és lehetett nyomni ezután és az én pici lányom 14:10-kor megszületett 2700 grammal és 53 cm egészségesen.A dokim hétfőn bejött hozzám megnézni mi van velem és elnézést kérni.Nem haragszom rá mert nagyon jó kezekbe voltam igy is:)Ez a mi kis történetünk:)

Két szülés ugyanott, teljesen másképp

2001. december 10-re voltam kiírva a kisfiúnkkal, azt mondta a doki, hogy ha dec. 12-ig nem történik semmi, menjünk be reggel és megvizsgál, bent lesz, mert ügyeletes, és talán már bent is maradok. Aznap hajnalban 10-12 perces fájásokra ébredtem. Apát nem keltettem, elvoltam reggelig. Ébredés után szóltam, hogy akkor megyünk a kórházba, de mennünk is KELL, mert valami készülőben van. 6-7 perces fájásokkal értünk be, a felvétel és a szokásos vizsgálat (bő két ujjnyi) után közölték, hogy foglaljunk helyet az előtérben, mert mind a 4 szülőszoba foglalt. Délelőtt még csak-csak megvoltam valahogy, de dél körül már sehogy sem bírtam tartani magam, ágyért könyörögtem, mert se állni, se ülni már nem volt jó. Hely híján betessékeltek egy szobába, ahol valószínűleg az ügyeletes doki szunyókálhat, ha nincs dolga. Nekiheveredtem, fájtam nagyon. Aztán talán 2 óra lehetett délután, mikor végre bemehettünk az egyik szülőszobába, de akkor már csak csillagokat láttam, semmi mást, és valahol a távolban néha a párom hangját véltem hallani, és talán még azt is éreztem, hogy tart a karjaiban, támogat… Az orvosomat "alig-alig" láttam, mert egyszerre 5 kismamájának is szülni támadt kedve, cikázott közöttünk. A fájdalomtól teljesen befordulva teljesen homályos a következő 2 óra, annyira emlékszem csupán, hogy néha "rám nézett" a szülésznő, egyszer-kétszer megvizsgált a doki. Az utolsó vizsgálatkor - amikor már ordítottam, hogy őrülten fáj és szerintem nyomnom kell - rámszólt, hogy várjak még a nyomással, mert még nem tűnt el teljesen a méhszáj, meg amúgyis mennie kell, mert épp kitolási szakaszban van a másik szobában egy másik kismamája… "Tartsa vissza, ne nyomjon" - és kiment a szobából. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de én "visszatartottam"… Hogy lehet ezt visszatartani? Összekulcsoltam a lábam, szorítottam, sírtam… Aztán visszajött a doki, "engedélyt kaptam" a kitolásra. Délután 4-kor született meg Bálint 3950 grammal, 58 cm-rel. A teljes jobb oldali hüvelyfal végigszakadt a méhszájtól a "fenekemig", több, mint egy órán át tartott, mire összevarrtak. A "legyen kedves visszatartani"-nak köszönhetem, hogy a kis fickó buksija végigszakította a hüvelyfalat, ahelyett, hogy nyomtam volna, segítettem volna neki… no comment. A kórházban töltött 4 nap maga volt a pokol, nem tudtam járni, nem tudtam pisilni, mert teljesen bedagadt lent mindenem, katétereztek, alig-alig tudtam ellátni a babámat. Nem tudtam ülni sem több, mint egy hónapig. A tejcsi sem akart megindulni, teljesen el voltam keseredve, megtörtem, feladtam. Tápszeres baba volt.

Ma már 6 éves nagy fiú, ősszel iskolába készül.

2004. augusztus 12-re voltam kiírva a kislányunkkal. Akkora hasam volt az utolsó hónapban, hogy mindenki azt hitte, aki nem ismert, hogy ikrek… A kis csajszi sem nagyon férhetett el odabent, folyamatosan feszített a lábacskáival, kezeivel, alig kaptam levegőt. Sokszor "tárgyaltam" a lányommal már július második felétől, hogy ha nagyon akar, augusztus 1-től ki lehet nyugodtan bújni, és akkor mindkettőnknek kényelmesebb lesz külön-külön…
Augusztus 1-jére én azért még megszerveztem a párom és három másik rokon (nagymama, testvér, sógor) nagy közös szülinapi buliját, lett volna torta, meg kerti party meg minden… De csak lett volna, mert 1-jén reggel az immáron ismerős 7-8 perces összehúzódásokra ébredtem. Szóltam a férjemnek, hogy valószínűleg a buli lefújva, más programot találtam ki. Az összehúzódások olyan "fájdalommentesek" voltak, hogy még mosogattam, pakolgattam, a gyerkőccel játszottunk, stb. Fél 12-kor, 5 perces fájásoknál szóltam Apának, hogy hát akkor lassan vigye át Anyuhoz Bálintot (5 percre lakik), mert indulni kéne. Felhívtam a választott szülésznőmet (akit egyébként az első szülés utáni bonyodalmak folytán ismertem meg, hozzá jártam vissza a kórházba katétert cserélni, stb…), hogy induljak-e már, de inkább még maradnék, mert olyan jól vagyok, hol vagyunk még a szüléstől. Kérve kért, hogy induljunk, mert higgyem el, előrébb tartok, mint gondolnám. Délben el is indultunk, 10 perc alatt bent voltunk a kórházban, semmi forgalom nem volt a városban. Lazán besétáltam, hogy összehúzódok, de nem fájok, maximum csak picit szorítom össze a szám fájás alatt. A szülésznőm már bent volt, várt nagyon, az ügyeletes doki megvizsgált: bő 3 ujjnyi… nem, inkább szűk 4 ujjnyi. Hívták rögtön az újonnan választott dokimat (az elsőt otthagytam), beért fél óra alatt Ő is. Megvizsgált, lassan eltűnik a méhszáj, mi lenne, ha már inkább bemennénk a szülőszobába? Hű, gondoltam, ez sokkal gyorsabban megy, mint a múltkor… Negyed 2-kor bementünk a szülőszobába, elhelyezkedtünk, szétnéztem, hogy kád, meg nagy labda, meg kapaszkodókötél, meg mittudomén még mi… aztán inkább az ágyat választottam, mert az kényelmesebb, meg hát dehogy akarok én még itt fájogatni, inkább tolnék már… Olyan egyszerű, olyan szép volt minden, olyan harmonikus, olyan természetes… Csend volt, félhomály, mindenki tekintettel volt rám. Egy hangom sem volt nekem sem… Egy kis csapatot alkottunk így mi négyen: a doki, a szülésznő, a férjem és én… 2-kor megszületett Eszter, 4150 grammal, 57 cm-rel. Egy pici vágást ejtett csak a doki, ezt pár öltéssel helyrehozta. Még aznap este már ülni tudtam, önállóan elláttam magamat is és a lányunkat is.

Eszti mára 3 és fél éves cserfes óvodás "nagylány".

Egy dolog nem passzolt ebbe az idilli képbe: másodszor sem akart elindulni a tejcsi, pedig mindent beleadtam, apait, anyait, ami létezik, a teától, a homeopátiától elkezdve a fejni próbáláson át egészen a szoptatási tanácsadóig bezárólag mindent. Úgy látszik, ez testi adottság, illetve nem-adottság nálam…

A nagyon csúnya, rossz emlékű szülést abszolút kárpótolta a második, tökéletesnek mondható szülés. És ez így jó, ahogy van, ez már így is marad: 1 rossz, 1 jó

Sziasztok,
Beja

Kár, hogy annyira kihalt ez a topik!

Tudjátok, hogy van egy ilyen rovat is itt? Ezeknek a sztoriknak ott a helyük!

Szóval…, egy kis hancur és utána egy hatalmas hapci hatására megrepedt a burok és elfolyt a magzatvíz. Természetesen Flóra azt a napot választotta a rengeteg közül, amelyiken nem volt orvosom, mert vidéken volt konferencián! Így utólag persze azt mondom, ő tudta tutit, mert összességében jobban jártunk, hogy az ügyeletes orvosoknál szültünk.
Ez vasárnap ( 09. 28 ) fél 1 körül történt. Kb 20 perc-fél óráig nem történt semmi. Felhívtam a szülésznőmet, aki azt mondta bőven van időnk, ráérünk 2-3 óra múlva bemenni.
Aham… persze…. Flóra nem így gondolta. Megjöttek 13:00-kor a 15 perces, majd következő 10, 7, 5, 3 perces fájások. Mindez fél óra alatt pörgött így fel. Irány a kórház.
14:00 – ügyeletes doki Dr Raft megállapította, hogy szűk 1 újnyi, elsimult méhszáj. Bementema közös vajúdóba – ami a világ legidegesítőbb helye ( ki is rohantam a teraszra, hogy egyedül lehessek ), átöltöztem és rámrakták a CTG-t. Szívhang szupi, gyerek alszik! Mi mást is csinálna… 
14:20 – megérkezik a szülésznőm, bemegyünk a szülőszobára, megvizsgál. Szűk 2 újnyi!! 20 perc alatt tágultam 1 újnyit. Apával , pakolászunk, fotózkodunk, még vigyorogva.
14: 45 – hányingerem lesz nagyon, szülésznő újra megvizsgál: bő 2 újnyi. A fájások továbbra is 3 percesek.
Bemegyek a tus alá egy nagy labdával. Naaagyon jólesik. És minden elképzelésem ellenére nem tudok csöndben vajúdni. A fájások alatt elhatározom, hogy legközelebb kérek fájdalomcsillapítást.. aztán ahogy elmúlik a fájás, az egészet baromságnak találom. 
15:45 – kijövök, vizsgálat… eredmény: bő 4 újnyi. ( 1 óra alatt 2 újnyit tágultam! ) A fájdalomcsillapításnak lőttek. 
17:00 - eltűnt a méhszáj. Orvos váltás: Dr. Kósa jön be, szuper a nő!! „Anyuka, ha van kedve , nyomhat!”
És sajnos ezzel a mondattal kezdetét vette az amúgy álom szülésnek induló rémálom…
A kitolás tovább tartott, mint a teljes tágulási folyamat. 2,5 órán keresztül nyomok mint a güzü. Nyomtam már vagy 30-40-et, full erőből. Iszonyat fáradt vagyok és kétségbeesett. Császározni már nem lehet, mert baba a szülőcsatornában, a szívhangja esik. 
Az összes orvos bent, 10-en vagyunk egy 10 nm-es szobában. Iván nagyon aggódik és zokog. Oxitocint kapok 1-egységről 9 egységre tekerik fel. Hiába, elfáradt a méhem is meg én is.
Jön a vákuum. Nekem már mind1 csak legyen vége…. Végül Vákummal a 4. nyomásra megszületett Flóra!!! Nem sírt, de gyönyörű rózsaszín volt és 9/10 Apgart kapott.
Összeségében még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert mindketten egészségesek vagyunk és az első fájástól számítva 6 órán belül megszületett Flóra, ami 1. szülésnek nagyon jó.

Akár mekkora zürzavar is volt bent, valahogy mindvégig totál biztonságban éreztem magam. Hihetetlen csapat volt!
Mindkét ügyeletes doki napjában többször is bejött hozzám meglátogatni. A saját választott orvosom egyszer sem…. No comment.

Kedves Lányok!

A Babanet szerkesztősége szeretettel várja a Látogatók történeteit a gyerekvárásról, családtervezésről, gyereknevelésről, szülésről, egészségügyről, családról, óvodáról, iskoláról, munkáról. Ha van olyan történeted, amely kacagtató vagy megható, megindító, elgondolkoztató vagy felháborító, esetleg reményt vagy megoldást adhat másoknak, ne habozzatok, hanem ragadjatok billentyűzetet és a kész írást küldjétek ide: szerkeszto@babanet.hu.

A történetek bekerülnek a Babanet Te Történeted rovatába, illetve a főoldalon is láthatók lesznek.

Üdv:

Dia

Sziasztok. Én kétszer szültem.
Az első: 2008.júniusában. Ez pont a 9. hónapra történt. Már a 7.hónaptól kórházban voltam, mert erős görcseim voltak. A 38.héten jött a doki vizitre, akkor szóltam neki, hogy nem érzem magam jól. Rá 10 percre elfolyt a magzatvizem. Levittek a szülőszobára, és ekkorra már 2perces fájásaim voltak. Elkezdődött a szülés. A tágulási szakasz nagyon fájdalmas volt. Aztán jött a gátmetszés, azt egyáltalán nem éreztem. 10 perc múlva, már kibújt a babám fejecskéje. Ekkorra már gyenge voltam. Mikorkibújt a kicsim, jött a méhlepény kinyomása. A doki nyomta ki, de elég kellemetlen érzés volt. Aztán még vesztettem egy kis vért, de nem volt vészes, majd összevarrtak. Aztán visszatoltak egy másik szobába. A kibabám fiú lett, és Szabó Zsolti a neve. 3950 grammal született. mostmár lassan egy éves.

A második szülésem 2009. januárjában volt. Ez a 8.hónap elejére jött ki, de mimnden oké... naggyából ez is igy történt, de császármetszéssel fejeződött be. Ő kislány lett, és Szabó Lili a neve, és 1800 grammal született, de hamar elérte a 2kilót.

Kedves Mindenki!

A Babanet szerkesztősége továbbra is várja a Te Történeted rovatba a Ti történeteiteket is!

Ha érdekes - szép, hosszú, nehéz, tanulságos, mulatságos - volt a szülésed, vagy ha küzdelmes volt a gyerkőc megfoganása, esetleg csak akkor indult be az élet igazán, miután megszületett, ne habozzatok! Várjuk 1-2 oldalas írásaitokat a csínytevő gyermekekről, a szülői lét szépségeiről és nehézségeiről, gondolataitokat az anyaság-apaság témájáról - anyák és APÁK tollából.

Persze, nemcsak a vidám, könnyed történeteknek van helye a rovatban, hanem a veszteségeknek, könnyeknek is - az ilyen történetek segíthetnek a sorstársaknak is.

Leveleiteket a következő címre küldjétek: szerkeszto@babanet.hu

Üdv:

Dia

sziasztok.

második kisfiam születésének történetét szeretném leírni.
az első fiam téraránytalanság,be nem illyeszkedés és szívhang leesés miatt császárral született.4 órát vajúdtam,4 újjnyira ki is tágultam.az utánna következő 9 nap maga volt a pokol.vért kaptam,antibogyókat,sok sok hátbatámadást a korom miatt(nem egész 18)
2.terhességem ideje alatt végig természetes szülésre készültem.az orvosom maximálisan mellettem ált.kissebbre is becsülték a kisfiam mint a bátyus volt.április 4. ére voltam kiírva.március 17.-én egész északás kemény fájások után,amik a kórházba érkezéskor elmúltak,minden nap fájdogáltam.viszont vagy nem voltak rendszeresek,vagy yengék voltak.akárhányszor elkezdtem nézni az időt elmúltak.elérkezett a kiírt időpont.semmi nem történt a már megszokott fájdogálásokon kívül.már 1 újjnyira nyitva voltam.gondoltam, dejó,ha így indulunk pikk-pakk meglessz a baba.dokimmal megbeszéltük hogy 12.-én(husvét vasárnap)indítunk.reggel 8-ra kellett mennem.felvettek,szerencsére nem kaptam beöntést,és a borotválást is megúsztam.apát haza küldtem.bekötötték az oxit.enyhe fájásaim lettek,nem voltak vészesek.9 kor dokibá burkot repesztett,ennek köszönhetően,és az ekkor megemelt oxinak persze erősödni kezdtek a fájások.viszont a méhszájam nem tágult....10-kor is csak bő 1 újnyi volt.fél 11 kor hívtam apát.még jól elvoltunk.2 percenként jöttek a fájások de csak 30mp-ig tartottak.bíztattak hogy jó az,de én éreztem/tudtam hogy nem az igaziak ezek.11-kor még mindig változatlan a máhszájam..12-kor szintén,12:30-dettó.a fájások jellege sem változott.ekkor kédezte dokibá hogy mit szeretnék.császárt nagyon nem akartam,így kaptunk még 1 órát.13:30 helyzet változatlan,császár.éreztem én már,már a kis sapek,a katéter és többi szükséges dolog is ki volt készítve.beletörődtem.mire a műttőbe értem teljesen leáltak a fájások.1 darab nem volt.
megkaptam az érzéstelenítőt és 14:12-kor megszületett a második kisfiunk.3650grammal,51 centisen(20grammal volt kissebb mint az 1.)méga doktorúr is visszakérdezett mikor mondták a súlyát,előtte nap délutánn 3 kilósra becsülték uh-n.sokkal jobban viseltem a műtétet,az örzőben anyósom volt velem,Alex már ott szépen szopizott,fél 6-kor már a szobámban voltam.1000 szer jobban éreztem magam mint korábban.hajnalban csengettem a szülásznőnek hoyg felkelnék,minnél előbb szabaduljak a katétertől.felkelés utánn többször felültem,feláltam.10 órakor eljutottam a WC-ig (ez a "követelmény" a katéter kiszedéséhez)katéter ki.Alex csak szopizott már a kórházban is,első éjszaka kapott tászert de nem volt nagy sikere,inkább kihozták szopizni,aminek nagyon örültem.3 nap utánn alig 100grammos súlyvesztéssel őt is,és engem is elengedtek.pár hétig érzékenyen érintett ha a tv-ben szülő nőt láttam,aki természetes úton szült,de szerencsére hamar túljutottam rajt.a kisfiam egészsége a fontos.