Sziasztok!
Juta, örültem a hozzászólásodnak. Én otthon szültem, és erről írtam is már egy hozzászólásomban, de nem érkezett rá reakció. Egy másik hozzászólásom is volt, amelyre a Száva által is említett egyetlen reakció az volt, hogy indulatosnak, és tudatlannak tituláltak. Erre már nem tartottam méltónak sem, hogy reagáljak. Mivel három gyerek mellet vagyok itthon, és mellette dolgozok, tanulok, ritkán van időm hozzászólni. Az eddigi hozzászólások miatt nem is nagyon volt kedvem. A szüléseim élményét nem szeretném leírni ebbe a topikba, de magánba szívesen. Viszont írnék mégis benyomásokról, a velem történtekről, hogy jobban körbejárhassuk azt az elefántot.
Én úgy gondolom, hogy felelősen döntöttem az otthon szülés mellett. Nagyon sok orvos és nőgyógyász ismerősöm van, valamint sikerrel tanulmányoztam a hazai tankönyveket, de melléjük elolvastam a másik oldal véleményét is. Továbbra sem mondom, hogy szüljön mindenki otthon. De nekem ez volt a legjobb. Miért? Még mielőtt a baba gondolata felmerült volna előttem, a szülészeti osztályokon szerzett tapasztalataim megrázó élmények voltak számomra. Sokáig nem is akartam gyereket, mert úgy gondoltam, hogy én ezt nem hagynám magammal végig csinálni. Hogy ez mitől függ, hogy ki hogyan reagál ilyen helyzetekben, ki az aki elfogadja, sőt biztonságban is érzi magát, és ki az akit ez inkább pánikkal tölt el, sok mindentől függ. Családi neveléstől, környezeti hatásoktól. Bővebben pszichológia tankönyvekben van kifejtve, ezért nem részletezem. Amikor kiderült, hogy várandós vagyok, felkerestem a helyi rendelőben egy nőgyógyászt, hogy megtudjam, hogyan kapok kiskönyvet, stb. Bementem és szerettem volna feltenni a kérdéseimet. Az orvos azzal fogadott, hogy ordibálva visszazavart, hogy vegyem le a bugyimat. Meglepetésére ezt nem tettem, hanem leültem, és elmondtam, hogy miért jöttem, és hogy választott orvost szeretnék, akinél szülök, és nem szeretném, ha megvizsgálna, csak felvilágosításért jöttem. Nem adott infót, közölte, hogy nem ad könyvet, csak ha megvizsgálhat, és nem küldött el vizelet vizsgálatra, pedig utána megtudtam, annak az eredménye alapján kaphattam volna könyvet. Mindezt minősíthetetlen stílusban. Akkor még "kislány " voltam, ezért kijöttem, remegve, majdnem sírva. Ma már nem hagynám annyiban a dolgot. Ez után, még sok nőgyógyászt végigjártam, hogy kinél szüljek. Mondanom sem kell, hogy kultúráltabban ugyan, de elkerekedett a szemük, amikor közöltem, hogy ne vizsgáljanak meg, hanem előbb szeretnék többet tudni arról, hogy hogyan vezet szüléseket, és mennyire tudja elfogadni a kéréseimet, és csak ennek függvényében választom. Volt aki már az elsö percekben kiesett, volt aki csak amikor a kívánságaimra került a sor. Közben felkerestem az Alternatal alapítványt is. Jártam a tanfolyamra, de nem döntöttem még végleg mellettük. Onnan ajánlotta egy szülésznő a MÁV kórházat. Találtam is egy orvost, aki mindenre bőszen bólogatott, amit elmondtam neki. Már az AFP-nél azért gyanakodtam, mert kérdéseimre nem válaszolt egyenesen. Azért kitartottam. Volt még egy bibi, amikor ctg-re küldött. Ultrahangos készülékekkel foglalkoztam évekig, így mondtam neki, hogy nem vagyok benne biztos, hogy nem árt-e a babának. Erre a buta kismama megnyugtatására közölte, hogy a CTG nem ultrahang!!! Nocsak. Ez a kimerítő válasz nálam nem jött be, bár látszott, hogy csípőből ezt szokta válaszolni a nagy ritkán kételkedő, túlolvasott anyukáknak. Ekkor ismét feltettem még egy két kérdést a szülésről, mikor is közölte, hogy lehet minden pózban szülni, de lehet, hogy az utolsó vizsgálatnál már azt fogja mondani, hogy nem érdemes leszállni az ágyról, amíg megszületik a baba. No, ekkor azután elég volt.
Számomra nem is az otthonszülés a lényeg, hanem a háborítatlan szülés. Ez az, amit Ági számomra nyújtani tudott. Benne megbízom, tudom, hogy nem avatkozik közbe fölöslegesen, és ha valamit mond, hogy kell, akkor tényleg kell. Ugyanakkor mégis rámbízza a döntést. Ha más orvosok is kísérnének otthon szülést, mint ahogy teszik, egynél jártam is, nem biztos, hogy mernék náluk szülni. Akinél jártam, a vele való beszélgetés arról győzött meg, hogy bizony beavatkozik sokszor.
El tudnék fogadni háborítatlan szülést intézményen belül, de pillanatnyilag a kórházi orvosokat sok szabály köti, amik ezt megnehezítik. No meg tényleg, személyisége miatt nem is mindenki alkalmas rá.
Számomra a lelki történések nagyon fontosak. (Hogy nem csak számomra, azt bizonyítják C. Molnár Emma Az anyaság pszichológiája c. könyvében leírt esetek is, ahol egy kis lelki gondozással meg lehetett előzni császárt is. Tudom, hogy nem mindig ez az oka, de legalább akkor, amikor emiatt kellene.)Tudom, hogy az, hogy biztonságban éreztem magam, megkönnyítette a szülést. És az is tény, hogy az anyaságot, a gyermek elfogadását, számomra megkönnyítette, hogy nem vették el tőlem a születése után. Még most is látom magam előtt, ahogy néztek rám, miután megszülettek. Számomra fontos volt, hogy ne fürdessék meg, mert a magzatmáz felszívódik, és nagyon szép volt a bőrük tőle. Fontos volt, hogy kezdettől fogva én láthassam el. Azt tudni kell, hogy otthon szülések után az anyukák elég fittek. Nálam csak annyi volt, hogy aludtam egyet, és reggel "csak" annyi volt a különbség, hogy kinnt volt a baba.
A harmadik szülés után, másnap kinnt teregettem a lepedőt. Mert jólesett kinnt a mozgás, és szeretek teregetni, nehogy valaki úgy gondolja, hogy azért mert nagytakarítani kellett volna a szülés miatt. Három szülés után egyszer sem kellett semmit takarítani, mindössze lepedőt mosni, de azt is azért, mert a szárnyasbetét arrébb repült.
De el tudom fogadni, hogy van aki úgy érzi, hogy szüksége van a kórházi személyzetre az első napokban. Én "belehaltam" volna egy picit lelkileg, ha elvették volna tőlem a babámat akár csak egy percre is. És emiatt őt is a közelségem nyugtatta meg leginkább, de az nagyon.
Ja, és a szülés során, a lepény nem jött túl gyorsan. Ági ekkor mondta, hogy megmasszírozza a hasam. Én pedig mondtam, hogy érzem, ha felállhatnék (ültem a kádban), akkor kijönne a lepény. És ő ezt komolyan vette, segítettek kimászni, és pár perc alatt ki is csusszant a lepény. A többieknél is így volt, akkor már tudtam, hogy nekem akkor jön a lepény, ha felállok. Ebbe bele sem gondolok, hogy ez kórházban hogyan zajlott volna.
A harmadik babámmal, lassú szülésem volt. Nem túl erős fájásokkal. Közben leállt úgy is, hogy aludtam is egyet. (Sok kórházban ilyenkor szoktak oxitocint adni, ha addig nem) Amikor felébredtem, beindult a szülés és egy óra múlva a kezemben volt a baba. Ági végig a háttérben volt. Tudtam, hogy van, de nem zavart. Tudta, hogy én azt szeretem, ha elvonulhatok, és szólok, ha kell valami. Persze mindenkit más nyugtat meg, és ezt is figyelembe veszik. Ági az utolsó szülésem miatt egy számára fontos konferenciára nem ment el, pedig megérkezett a váltása. De remekül megérezte, hogy szükségem van rá. A második babámnál pedig később ment szabadságra egy nappal.
Második babánál találtam egy viszonylag jó orvost háttér orvosnak, de ő is közölte, hogy a szabadságáról nem fog bejönni a szülésem miatt. A lombikos miatt igen, mert azzal sokat foglalkozott és több százezret hagyott már nála. Nem értek vele egyet, de tetszett a nyíltsága, ezért továbbra is őt választtam háttér orvosomnak.
No, de most ennyit. Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikeredett, bár valahol erről kellene szólnia ennek a topiknak, nem?
Üdv,
Liesel