Müzli,
érdemes volt várni rád!
Nézegettem a beszélgetést, szólsz-e már hozzá, és már majdnem lefeküdtem aludni, de nem tudok úgyse, hiszen a gyerekkel még mindig matekoznom kell, az ember meg most jött haza úgy negyed órája, és rögtön síkítozni kezdett, hogy állítsam be neki a videót...hja kérem, más családokban a nő a szőke, nálunk pedig...(mindketten amúgy
).
Szóval azért volt érdemes várnom rád, mert máris jobb a hangulatod, és ez jóóó!
Rákérdeztem a férjemnél az esetetekre. Mégis hogy látja ő, aki a másik oldal, és aki nagyon hasonló. Hozzáteszem, hogy épp most jutottunk túl egy többhetes márnemisbeszélünkegymással időszakon, nem is az elsőn. Nagyon megértőnek mutatkozott mindkettőtökkel (mindkettőnkkel?
) szemben. Kifejtette, hogy a férjed szakmájában nagyon sziszifuszi munka a szakmai előrelépés, nagyon sokat kell tenni érte, és sajnos választani kell: szakmai sikerek vagy családi békesség. (Itt kérdem meg, mert erről nem esett szó: ez a mellékállás a szakmájába vág?) Mindamellett téged (engem) is nagyon megért, nem lehet könnyű egyedül csinálni mindent, meg a gyerekeknek is kell az apa, etc. etc... Szóval szépen elbeszélgettünk erről, de végülis én meg magamban arra gondoltam, hogy voltaképpen legjobb, ha mindenki megpróbálja a lehetőségekhez mérten jól csinálni a dolgát, mert csak akkor lehet elégedett. Te (én) is csak akkor lehetünk nyugodtak, ha a gyerekeinknek megteremtjük a házi békességet, nagyjából kiegyensúlyozott anyával és nagyvonalúan elismert és úgy ahogy van elfogadott apával. Hiába várna ránk ilyen-olyan szakmai siker, nem lehetnénk nyugodtak akkor, ha ezalatt a gyerekek hiányt szenvednének bennünk, ha idegenek nevelgetnék őket, vagy egyedül keményednének az életre. Az, hogy apjuk kimarad a gyerekek legszebb perceiből? Legyen az ő baja! Ismerje fel ő, hogy ez visszahozhatatlan, nem lehetsz helyette okos! Mi viszont épp itt kapunk elégtételt és viszonzást a küzdelmes hétköznapokért, hogy nekünk mosolyog, nekünk fordul meg, nekünk áll fel (ha már apának csak ritkán, hűű, de gonosz vagyok
), nekünk gagyog, nekünk meséli el, hogy mi történt, mi halljuk az aranyköpéseit. Hátha kedvet kap attól az apjuk is erre az otthoni békére, ha látja, hogy nélküle is megy.
Amúgy jelentem, Zsuzsa, te is figyelj, még egy tagot találtam a klónklubba!
Szinte ugyanígy történnek a dolgok nálunk is, mint Müzliéknél, Anyu szokott ruhát venni nekem, bár én jobban szeretnék magamnak, viszont nem veszek, este eszik, amit talál, inget se kell neki naponta vasalni, igaz, neki azért, mert mintegy ezer inge van, így mindig talál valamit a szekrény mélyén, nem kezdeményezi a beszélgetést, a közeledést... Józanabb pillanataimban átlátom a dolgot, és rájövök, hogy ha már így van, akkor a kezemben a kulcs, nekem kell a kapcsolatot (is) karban tartanom, mert ha rá várok, nem lesz az egészből semmi. Na persze, amikor én is úgy elkeseredek, mint Müzli, hajaj, de el tudok, akkor pont így néz ki nálunk is a helyzet...
Az, hogy már ilyen kedélyesen el tudok beszélgetni erről a témáról, sok-sok évbe telt. És sok-sok panaszkodásba. Mindenkinek. Szerintem már látni se akartak sokan, elég unalmas lehettem. De közben kaptam egy csomó viszontvallomást, amelyek építettek engem, meg erősítettek. Egy alkalommal pl. egy kívülről egészen kellemesnek látszó kapcsolatban élő háromgyerekes anyával beszélgettem erről, aki azt mondta: ne várd a férjedtől, hogy segítsen rajtad! Ne várd senkitől, nem képesek rá! Olvass sokat, építsd magad, csak az segíthet. És elmondta, hogy ők hogyan is élnek valójában, és leesett az állam. Távolról sem olyan idillien, mint gondoltam.
Egyébként a férjem még azt mondta, és én is így látom, illetve így remélem, hogy azért ez a nagy lelkesedés a különmunka iránt csökkenni fog idővel, a legérdekesebb munkára is ráun az ember, vagy legalábbis alábbhagy a fokozott érdeklődése.
Viszont: jót mosolyogtam, hogy a kicsi végigaludta az apa-pesztrát. Képzeljétek, az enyémek, ha apára voltak bízva, míg kicsik voltak, órákon át képesek voltak aludni, akár fél napot is, és még éhesek se voltak! Kizárólag nekem ébredtek fel, hurrá, itt a mama, lehet mozgósítani! A kis dögök...
!
Barátok. A férjemnek nincs igazi barátja. Munkakapcsolatok vannak, amolyan barátnak nevezett ismerősök is, de ezek mind olyan "illedelmes" kapcsolatok. Azt írtad, hogy szerinted a családi gondjait a férjed a haverokkal beszéli meg - hát nem vagyok biztos, hogy egyáltalán valakivel megbeszéli. A férfiak csak akkor szeretik az ilyesmit kiteregetni, ha ezzel a dumával el akarnak csábítani egy nőt, egyébként szigorúan belügynek tekintik, és a sikertelenségük bizonyítékának, ha beszélnek az otthoni feszültségekről. De persze lehet, hogy a te férjed ebben egészen más.
A barátnőkről feltett kérdésedet viszont nem értem pontosan: most akkor van egy egészen külön kör, amelyikbe nők is tartoznak, és akikkel közösen sose találkoztok? Mert ha igen, azt azért nem tartom jónak. Valahogy el kellene érned, hogy a munkamegbeszélések egy része inkább otthon, nálatok történjen, lássák azok az emberek, hogy a férjednek van egy családja is. Ez fontos.
Müzli, amúgy mi nem ismerjük egymást személyesen. Voltam ugyan a nyári találkozón, de akikkel ott megismerkedtem, azok nem járnak ebbe a topikba. De te gyere!!!
Sziasztok!
Kíváncsi
1 kis vigasz... 
