2005.09.22 14:32
Szerző: Ágimama
Sziasztok!
Másfél éve sajnos én is átestem ezen a szörnyűségen (a műszeres befejezésen, jaj még leírni is borzalmas). Így visszagondolva a sztori nem volt semmi... Az én kisbabám is kb. 8 hetes volt, addig szépen fejlődött. Igaz hogy barnáztam szinte végig, de pihentem, és reménykedtem hogy elmúlik. Kb. 2 héttel a vetélés előtt el is múlt, nem volt semmi kb. 1 hétig, boldog voltam! Aztán megint megindult... a harmadik UH vizsgálat a vetélésem előtt 1 nappal történt, amikor még semmi jele nem volt a bajnak. Boldogan mentem, azzal a tudattal hogy nemsokára megláthatom a képernyőn az én Picikémet, aki már biztosan nagyot nőtt, stb. Az ember ilyenkor a rosszra gondolni sem mer. Aztán ott feküdve az ágyon, alulról bennem a vizsgáló szerkenytűvel, a monitort bámulva megfordult velem a világ. Az orvosom percekig nem is mondott semmit, csak mozgatta a műszert, kapcsolgatott, stb. Aztán halkan közölte, hogy nem lát életjeleket. Mintha egy búra borult volna rám, azonnal eltűnt körülöttem minden, és az én drága Férjem arcát láttam, sugárzott a boldogságtól, amikor megtudta hogy babánk lesz. Villámcsapásként ért a fájdalom, hogy ezt hogy fogom neki elmondani, mi lesz most velünk? És természtesen az én édes picikém, odabent, aki már nem él, vajon mit élhetett át, ugye nem szenvedett, nem fájt neki semmi? Jeges fájdalom markolta a szivemet. Nem is tudom, hogy tudtam felöltözni. De az érdekes része ez után következett. Az orvosom azt mondta, hogy menjek haza (!!) és másnap reggel menjek vissza, hogy egy kollégája is megnézzen UH-on, biztos ami biztos, bár szerinte 100 % hogy meghalt a baba, mert nem mozog, nincs szívhang, a szines képernyőn teljesen szürke volt, azaz nincs keringés sem. Aztán ha a kollégája megnézett, majd megbeszéljük a továbbiakat, mert majd be kell feküdnöm erre a bizonyos műszeres befejezésre. Én csak bólogattam és törölgettem a szemem, alig vártam hogy kimeneküljek már a váróból, ahol gömbölyödő pocakos kismamák várakoztak, és a távolból egy egészséges baba szívverése hallatszott, ahogyan az anyukáját vizsgálták. Az az éjszaka maga volt a borzalom. Azt már nem is részletezem, hogy a párom mennyire kiborult. Másnap reggel visszamentem a kh-ba, ahol jött a "kolléga", megvizsgált, ismét szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a gyermekem meghalt, ott van bent a hasamban, és nem él. Lemérték, 2,2 cm volt és a számítások szerint 8 hetes. A vizsgálat után az orvos a kezembe nyomta az UH-os felvételt a halott picikémről. Azt hittem, rosszul leszek, de érdekes módon a mai napig is megvan ez a kép... Nem volt szivem kidobni. Hiszen mégiscsak, ő volt az első gyermekem! Ezután azt mondták, ismét csak menjek haza (!!!!!) majd du. 5-re menjek vissza, amikoris befektetnek, felteszik a tágítót és befejezik a terhességet. Valahogyan hazavánszorogtam (ráadásul tömegközeledéssel). Férjem nem volt otthon, dolgozott. Fáztam, rázott a hideg, melegem volt, émelygett a gyomrom. De mindez az idegességtől. A vetélésnek még jele sem volt, a hasam nem fájt. Pár óra múlva viszont ömleni kezdett belőlem a friss, piros vér, egész másként mint amikor "rendesen" megjön. Nagy darabkák is távoztak. Iszonyatosan görcsöltem. Felhívtam az orvosomat, hogy baj van, nagyon vérzek. Ez volt a válasza: "és mennyire vérzik?" Mondom, nagyon! Erre ő: "csak mert ilyenkor a nők hajlamosak egy kis vérzést óriásinak beállítani, közben nincs is sürgős teendő". Abban az állapotomban nem is fogtam fel, mit mondott. Később tudatosult bennem, hogy mondhat ilyet, tudva, hogy bennem egy halott baba van, aki ki tudja, már mióta nem él??? Nagy kelletlenül közölte: "na jó, akkor menjen be a kh-ba, én nem vagyok ott, de majd megyek". Hívtam a férjemet, aki azonnal hazarohant és autóval bevitt. A kh-ba érve ismét az ambulancián kerestem az orvosomat, aki még nem volt sehol. Az ügyeletes orvos vizsgált meg, azt mondta, lezajlott a spontán vetélés, de be kell fejezni. Megkérdezte, ki az orvosom? Mondtam, mire ő felhívta telefonon és finoman szólva "lecseszte" hogy azonnal jöjjön be. Utóbb kiderült, az ügyeletes orvos aznap a főnök volt... Férjemnek mennie kellett, de szegénykém olyan arcot vágott, mintha ő élte volna át a fizikai fájdalmakat. Persze, az ő lelki fájdalmai szerintem legalább akkorák voltak... Erősítettem, hogy menjen csak, most már elintézem én a többit. Közben már elmúlt a hasfájásom, sőt szinte megkönnyebbült érzésem volt, kérdeztem is az orvost hogy miért, azt mondta hogy a vetélésnek már vége, a méh már nem húzódik össze, de a méhszájam nyitva van. Befeküdtem, és kb. 1 óra múlva megjelent az orvosom. Nem akarom tovább részletezni, a lényeg az hogy megtörtént ez a szörnyű "műszeres befejezés" (de útálom ezt a szót!!!) ami után (miután magamhoz tértem) teljesen kiborultam. Csak feküdtem az ágyon és bőgtem. A mellettem lévő ágyon egy idősebb nő feküdt, látszólag ő nem volt annyira kiborulva. Neki nem spontán vetélése volt, ő "el akart vetélni". Kérdezte, mi bajom, jól vagyok-e? Bőgve válaszoltam, hogy nem vagyok jól, mert most veszítettem el végleg a kisbabámat. Láttam rajta, hogy nem érti. Olvasott tovább. A másik oldalamon lévő ágyon egy kínai kismamához éppen behozták a picikéjét. Aranyos volt, de az érzés leírhatatlan.
Hát nagyjából ez az én történetem, a műtét után pár napig még vérezgettem, de egyre csökkent, aztán elmúlt, semmiféle szövődményem nem volt hála Istennek, és kb. 35 napra rá megjött az első vérzésem is. Ezután fél év kihagyás következett, majd most kb. 1 éve ismét próbálkozunk a férjemmel, hiába. De ez már egy másik történet.
Bocsánat a hosszú írásért... de valahogy ez a topik-cím kihozta belőlem...