Sziasztok!
Angéla!
Furcsa, hogy mennyire hasonlóak a hasonló gondokkal küzdők érzései, gondolatai. Nekem is nagyon megmaradtak a szagok, hangok. Annak idején Anyosómék kocsijával jártunk Leventét látogatni, utána évekig nem tudtam beülni abba a kocsiba, mert a szaga mindig felidézte az emlékeket. Sokáig képtelen voltam az aluljáróból azon a lépcsőn felmenni, amelyet naponta többször megmászta rohanva Leventéhez.
Sok minden van, amit a "kivülállók" nem értenek. Engem sem értettek meg, hogy miért küzdöttünk "mindenünket feladva", mások nem értik,hogy ennyi kudarc után miért akarunk még mindig gyereket.
Moncsi, Szilvi!
Én sem hittem, hogy valaha enyhülni fog a fájdalmam (az idő tényleg enyhíti a fájdalmat). Levente halála utáni reggelen a párommal csak feküdtünk az ágyban, potyogtak a könnyeink és azt mondtuk: "Ezt senki nem mondta, hogy ez ennyire fáj", szabályosan fizikai fájdalmat éreztünk. Akkor úgy éreztem nem élem túl, soha többet nem lesz erőm küzdeni. Ez az érzés elmúlt, azóta sok komoly küzdelmen vagyunk túl. Mindig újra és újra talpra állunk. A fájdalom megmaradt, csak tompult és máshogy fáj, és már van hely a szívünkben a megnemszületett babáinknak és kistesónak is, akit már alig várjuk, hogy a pocakomban legyen.
A Ti fájdalmatok is erős még, az idő enyhülést hoz majd. Ne kínozzátok magatokat nem éri meg, én azt tettem és nem volt jó. Sokat beszélgessetek a párotokkal, barátokkal. Minél több közös, vidám programot csináljatok a párotokkal kettesben. Jó hatással van a sport, tánc is. A jóga is jó, csak nekem valahogy az nem megy. Én otthon tornáztam, sikerült leadnom a szülés után maradt 4 kg felesleget. Egy éve pedig hastáncolni tanulok - jó a lelkemnek, és nem utolsó sorban átmozgatja a kismedencét.
A sírás természetes. Mai napig képes vagyok úgy sírni, hogy egy kontinensnyi egér se halna szomjan. Jó ha az ember kibőgi magát.
Most ennyit tapasztalatot tudtam leírni.
Fel a fejjel! Fogjuk mi még egymásnak küldeni a babáink képeit.
Küldök egy kis vidámságot:
Pusz
Sac