Sziasztok! Amikor az ember rákeres erre a szóra, hogy "vetélés", a szíve beleremeg és már túl van azon, hogy meg akart halni, csak nem sikerült...
Két hétig voltam abban a boldog tudatban, hogy gyerekünk lesz. A párommal egy ócska házasság és utána még ócskább pasik után találkoztam, már önmagában ez egy csoda, hogy létezik olyan férfi, mint Ő.
Neki még nincs gyereke, nekem kettő is, és nagyon-nagyon vágytam arra, hogy gyereket szülhessek tőle-neki.
47 éves vagyok. felkerestünk egy lombikbébi programot, ahol hosszú hónapok alatt, heti vérvételekkel, otthoni injekciózással arra jutottunk, hogy közölték velünk: esélytelen.
Sírtam, haragudtam magamra, és ez a legnehezebb: önmagunknak megbocsátani. Miért pazaroltam el annyi időt hasztalanul másokra? Más férfiakra, akik ígérgettek szép családot, közös házat, új állást - de végül a gyerekeimet egyedül neveltem fel. Imádom őket.
Először 19 évesen lettem terhes, gyógyszer ellenére. A barátom katona volt, én még tanultam, elvetettem a babát. És talán emiatt történt velem minden, ami utána következett.
Az esküvőmön kellett volna megjönnie a menszeszemnek. Késett. Gondoltam, az izgalom miatt. Aztán néhány hét elteltével elkezdtem vérezni. A kórház kapujában, a kerítésén ültem, zokogtam és nem akartam bemenni. 23 éves voltam.
És 8 hetes terhességet veszítettem el.
A férjem egyik este a fejemhez vágta, amikor ismét sörözni indult a haverjaival, hogy ha lenne gyerekünk, biztos otthon maradna.
Havonta kb egyszer szeretkeztünk, imádkoztam közben. És félévre rá, ismét terhes lettem. Anyósom elcipelt egy akkori szaktekintélyhez, aki nem vette észre, hogy elhalt bennem a magzat. Majdnem belehaltam. És hogy megkönnyítse a dolgát, felhelyezett a hüvelyembe egy tágítót, ami aztán egész éjszakára bennem maradt, mert nem volt ideje elvégezni a műtétet. Nem tudtam lefeküdni a kórteremben, mert fájt a hasam, fájt a lelkem, a kórterem pedig tele volt várandós anyukákkal....És még mindig csak 23 éves voltam. 12 hetes terhességet veszítettem el.
Innen semmi más nem érdekelt, gyereket akartam. Az összes kromoszóma összeférhetetlenségi vizsgálatot elvégeztettem, hormonokat szedtem és nyaggattam a férjemet....jó nagy hülye voltam!
Több mint egy év vizsgálódás, 10 kg plusz ("hogy te milyen kövér vagy", "öltözz át, hogy nézel ki? ") után teherbe estem. Egy másik szaktekintélyt kerestem fel, akit az őrületbe kergettem, minden héten megjelentem nála ultrahangon, hogy él-e még a gyermek? Túlhordtam két teljes héttel, és egészségesen megszültem 26 évesen első gyermekemet.
Ez a gyerek 12 éves korától 18 éves koráig folyamatosan védelembe volt véve a családvédelmi szolgálat által, minden évben volt legalább egy rendőrségi vagy ügyészségi vagy iskolai fegyelmi eljárás ellene, vagy ezek mind együtt. 16 évesen költözött el először tőlem. Félévig látni sem akart. Aztán vissza, aztán 18 évesen újra el. Kirúgták az összes középiskolából, ahová bekönyörögtem.
Szóval ne írd azt, hogy inkább szeretnél egy kis ördögöt, mert még megkapod!
A lányom szinte magától jött, mesterséges megtermékenyítéssel, ún inszeminációval, elsőre. 4 óra alatt megszültem. És azóta is maga a csoda.
Aztán évekig csak a küzdelem, a gyerekek mindennapjaiért. Amíg nem tudod milyen anyukának lenni, azt hiszed csupa szépség. Hát nem csak az. Nem alszol, nincsenek, nem lehetnek igényeid, időd, nem tudsz többé fodrászhoz, műkörmöshoz menni, nem veheted meg, amire vágysz, mert be kell fizetni az óvodát, az iskolát, a kirándulást, és "anyuuuuu, úgy szeretném ezt vagy azt.." és 'pistikének van, nekem miért nem lehet?" és a volt férjed nem fizet gyerektartást, és nem tudsz dolgozni vagy nem tudsz otthon maradni, ha beteg lesz a kicsi ...és sorolhatnám.
Mégis, amikor a sok lemondás után azt hittem klimaxolok, de kiderült hogy teherbe estem, a világ legboldogabb asszonya lettem! Háromszoros anyuka lehetek! Mint egy rang, egy királynői korona!
Két hétig tartott ... a hétvégén erős fájdalmak és vérzés mellett elvetéltem. Kétségbe esve hívtam a dokit, aki csak annyit mondott: semmit nem tudok csinálni.
47 éves vagyok. úgy érzem vége van a világnak, pedig van két imádott gyermekem, egy szerető igaz társam.
De ez az üresség, ez az értelmetlenség, ami most a létezésem - kimondhatatlanul fáj, hasogat, félelemben tart.
Innen most nem tudok felállni, tovább menni....nincs hova.