Nálunk úgy történt, hogy 2007. okt. 15-én reggel 3/4 7-kor elment a magzatvíz 1 része (mikor felkeltem), de tudtam, ráérünk, férjem még elment a suliba (ráadásul É-Budáról D-Pestre reggel reménytelen odajutni...). Aztán dél körül elindultunk a kórházba (addig én itthon elrendeztem mindent a hétre, hogy nélkülem ne legyen semmi gond). Ott nem akarták elhinni, hogy szülni jöttem (gondolom, mert mosolyogtam, vagy nemtom...) Persze, nem is volt semmi reggel óta... Felküldtek vizsgálatra, onnan meg vissza, hogy mindenképp vegyenek fel. Ok. Akkor papírmunka, mindent 3x kellett elmondani. Aztán megismerkedtem a délutános szülésznővel. Ő mondta, talán műszakja végére lesz baba. Fél négytől voltak fájások, nem sokkal később 2 percesek. Este 7-kor kaptam antibiotikumot, mert régen elment a magzatvíz, ettől rettentő hányingerem lett. De este 10-kor (már az éjszakás szülésznőt is megismertem, aki mondta, na, talán reggelre...) hazaküldték férjemet, hogy vlsz. elég reggel visszajönnie. Legalább pihenhet. Végig 2 perces fájások. Én azt hittem, hogy az a jó, ha jól fáj, ezért úgy voltam, ahogy a legjobban fáj, és nem aludtam semmit éjjel. Amikor felültem, könnyebb volt, el is szundítottam, de lelkiismeretfurdalásom lett, hogy sumákolok, így visszafeküdtem a hátamra. Mindez azért volt így, mert nem nagyon foglalkoztak velem, mindig volt, aki éppen szült, le voltak foglalva. Én meg csak néztem, hogy jönnek-mennek a kismamák... Szóval nem mondta senki, hogy próbáljak vmi jobb pozitúrát találni... Meg a védőnőnk pont a terhesség végére balesetet szenvedett, így nem volt szülésfelkészítés, pedig elvileg be volt tervezve, tartott volna. Szóval egész éjjel egyedül voltam... Orvosom reggel jött be, és elkezdett intézkedni (addig mondták neki, hogy ráér még). Már a reggeli szülésznőket is ismertem... Ja, ők ketten voltak, egyikük gyakorló volt. Így minden vizsgálat 2x történt meg. De addigra már hozzászoktam, mert mindenki vizsgálgatott - főorvos, alorvos, orvos, szülésznők. Épphogy apukák nem, de ők időnként átvonultak a függönyös színen... Nos, reggeltől már kivoltam. Nem ettem vasárnap dél óta (már kedd reggelnél tartunk), nem aludtam hétfő éjjel, és inni sem nagyon ittam, ugye. Ráadásul már jó régóta 2 perces fájások. Na, reggel azért már annyit mondtak, hogy már elvékonyodott a méhszáj, mostmár majd kezd kinyílni. Köszi... Lezuhanyozhattam, aztán mentem a szülőszobára. Itt is hanyatt feküdtem még jó néhány órát (nem szóltak, hogy tehetek másképp...), az orvosomnak még rohangálnia kellett, mert éppen akkor volt kórházi rendelési ideje, így hát párommal kettesben nem tudtuk, mi van. Aztán tágulásos hányásom is volt, burokrepesztés is, mert Samu feje nem akart leszállni magától, reggeltől oxytocin infúzió, először 5 egységnyi, majd az idő előrehaladtával felemelték 90-re. Kb. fél délben átment a színen egy tapasztalt bába, és közölte, jobban teszem, ha felülök, és nem ordítok. Nagyon hálás voltam neki, mert felültem, és bár a monitor nagyobb fájásokat mutatott, én nem éreztem SEMMIT. Dél körül már volt elég nagy tágulás, de Samu feje nem fért ki, mert olyan szép gömbölyű és nagy volt. Hát, Orvosom fájás közben kicsit letolta a fejéről a méhszájat, fájt, nem mondom... Ordítottam vele, hogy ne csinálja, ő közben mondta csendesen, hogy csak segíteni próbál. Mondtam, tudom, csak már nem bírom. Na, és akkor szültünk. Doktor úr nyomta a hasam, férjem tartotta nekem az oxigént, szülésznők figyelték az eseményeket. Illetve a babával foglalkoztak. Innentől tök jó volt az egész, mert én is tehettem vmit. Azt mondta az orvosom, nyomjak, mintha 1 levegőre szeretném elénekelni a 119. zsoltár első 10 versszakát. Én próbáltam, csak mivel képzett zenész vagyok, ezért így nem volt jó a nyomás. Hát másképp is próbálkoztunk, s úgy már ment. Sok nyomás (8-10), és MEGSZÜLETETT! Volt gátmetszés, mert nagy volt a fej. De nem éreztem. Lepény ok, varrás, minden már semmi nem volt a korábbiakhoz képest... Megkaptam pici időre rögtön születés után Samut, alig mertem hozzáérni. Aztán meg kellett inni 1,5 l vizet, és aztán 2 óra múlva pisilni. Majd az osztály, azt mondták, még 2 óra fekvés. De alig vártam, hogy elmenjen, aki levitt, és felkeltem, mentem férjemhez, aztán vártam, hogy hozzák Samut.
Sok helyen kimaradt, ideírom:
Bármi hosszú is volt, végülis minden megszépült. És utólag azt is tudom, mi miért volt. Pár héttel később beszélgettünk hosszabban orvosommal. És így kellett lennie, és így volt jó.