2007.11.17 20:06
Szerző: dorkáék
akkor a beszámoló!
Életünkből kimaradt a "Drágám, azt hiszem elkezdődött!" történet. Már hét eleje óta tudtuk, hogy ha addig nem is, legkésőbb péntek reggel meglesz a másodszülött. Hétfőn már egy ujjnyira tágult Szilvia, tehát benne volt a levegőben, hogy hajnalban döngetünk be a szülészetre, ám Dávidunk tartotta magát az ütemtervhez.
Fél nyolc után értünk be a szülészetre, ahol először nem értették ezt a "márpedig ma itt császár lesz" beköszönést, illetve azt nem tudták, hogy ha ez így van, miért ott csöngetünk, ahol elfolyt sűrű fájásokkal szoktak ácsorogni a kismamák. Mindenesetre Szilvit bevették előkészíteni. Ami ezután bent van, arról Ti tudtok, ami meg kint van, az meg háááát...
Tulajdonképpen a hetedik emeleti váróhelység a liftek előtt szerintem azért van, hogy a kedves apuka elgondolkodhasson, hogy kell-e neki még egy gyerek (de igazán), mert ott csak az hajlandó hosszú órákat eltölteni, akibe nagyon erős elhatározás szorult! A másik választás az apás szülés, "ennél még az is jobb lehet" felkiáltással! (Nekünk ez kimaradt, mindkét fiam császárral jött.)
Azok a szürke műbőr fotelok komolyan büntetnek! (Ha valaki cseréli otthon az ülőgarnitúrát, szerintem a régit ajánlja fel a kórháznak! Az apák nevében előre is köszönöm.) Régen volt egy várakozóhelység az apáknak, tulajdonképpen az sem volt jobb, de ott legalább voltak tisztességes bútorok, meg volt ablaka. Most az ember nézi a két szürke liftajtót, és nem történik semmi. Az idő múlását csak az jelzi, hogy félóránként változik, hogy melyik lift működik, és melyik nem. Közben akarva-akaratlan érdekes párbeszédeket hall az ember, míg a kismamák az osztályról, meg az anyukák a liftet várják:
- Én felhívom anyut, mondom, jöjjön be, vagy én megyek haza!
- Mióta vagy benn?
- Három napja, de kutya bajom! Felhívom anyut, rívok a telefonba, akkor begyün, mert tuggya, hogy én olyan vagyok, hogy inkább megszököm.
- Dik, móre, gyere mán te lift, itt vagyok! Hova mész?! Öcsém, visszament a hatodikról...
És így tovább. Ennél jobb sztori volt, amikor Dorka vajúdott, és jött egy nő, túl a második virágzásán, néz jobbra, néz balra, tanácstalan, megkérdez minket:
- Hogy lehet bejutni a szülőszobára?
Na, amit itt gondoltam, de akkor nem mondtam neki, csak a családnak, halkan:
- _Nagyon_ kell valakit _szeretni_ kilenc hónappal korábban!
Persze kedves családom akkor visszanyelve a kirobbanó nevetést közölte velem, hogy de hülye vagyok...De tényleg ezt gondoltam, na!
Szóval várakozik az ember. Előveszi a fényképezőgépet, kipróbál minden funkciót. Menüből letilt minden vakut, ISO-t állít, fehéregyensúlyt babrál. Csinál néhány próbaképet. Visszanézi. Letörli. Majd megint. Aztán azt is törli. Aztán eszébe jut, hogy minek meríti az elemet? Eltesz négy tartalékelemet az ingzsebbe. De minek oda? Nem is ing lesz rajtam, hanem a zsilipruha!
Zsilipruha, az ám, de honnan? A csekk itt van a személyiben, de hát az nem sokat takar...még személyivel együtt sem. Csak kéne a cucc, de most menjek el érte? Hova? Egyébként is, Szilvi már több, mint egy órája bent van...Mi van, ha most tolják be? Másfelől viszont nem ettem tegnap óta. Reggel bölcsibe a nagyobbat, aztán vágta zsúfolt városon át a kórházba...Micsoda döntések, kérem, micsoda döntések...
Szerencsére ekkor jött Betti, akit mégis csak szívesebben szólítottam le, mint azt a tiszteletreméltóan szigorú öreg hölgyet, aki a babákat tologatta a kiskocsaban...Megnyugtatott, hogy időm van még bőven, zsilipruhát az 5-en a CSNT-ben adnak. És hogy Szilvi (így, keresztnéven!) jól van. Akkor még nem tudtam, honnan ez a jó viszony, utólag minden világos!
Felszerelkeztem hát e kellékkel, majd pótoltam a reggeli restanciát. Ilyenkor tényleg egy csomó ideje van az embernek, de pl. könyvet vinni felesleges, mert úgysincs elég fény az olvasáshoz.
A hosszú várakozás közepette kétszer beszéltem Mosonyival, második alkalommal már megmondta, hogy háromnegyed 11-kor betolják Szilvit.
És tényleg, 10:50 körül tényleg betolták mosolygós nejemet a nagy hasával, és onnan már csak külön jöttek ki!
Amíg Szilvit vágták, tisztáztuk Bettivel, hogy honnan az ismeretség. Kicsi ez a világ, kicsi ez a város. (Lehet, azért variálták meg a közlekedést, hogy nagyobbnak látszódjon, mivel sokkal tovább tart átvergődni rajta...) Össze is tegeződtünk, tisztáztuk, ki kicsoda (nekem ugye Szivi, Dorka és Virág a rokonom, szia Dorka, helló Virág!).
A zsilipruha vidám dolog, csak feláll tőle....a szőr az ember hátán, meg a karján. Olyan, mintha papírból lenne, de sokkal gonoszabb, mert valami műszál. Jó, hogy nem nyáron kellett felhúzni. Éjjel viszont talán még szikrázik is.
Elég tág mérettartományok vannak, de övet mindenképp vigyen, aki ilyenben akar pompázni, mert enélkül könnyen a bokájánál köt ki a nadrág, és akkor megint csak marad a csekk, a személyivel együtt...
Van viszont zsebe, szóval a pótelem miatt nem kell aggódni, nem kell a fényképezőgép aljára celluxozni a frisseket.
A változatosság kedvéért itt várakozni kell. Ez mondjuk egy Hilton a liftek előteréhez képest - nem csoda, ugyanis átöltözésre az alternatív vajúdó áll rendelkezésre. Királyság, sarokkád, bordásfal, priccs... Gyúrtam egy kicsit a bordásfalon, hasban vállas termetemet kicsit formázandó, aztán henye a sarokkádban, majd irány a priccs, jön a masszőr...
Ja, nem is, csak vicceltem. Tulajdonképp itt fokozódik fel az emberben a várakozás. Bemosakodtam mindenféle orvosi bemosakodószerrel. Aztán babráltam a fényképezőgéppel. Aztán megint mosakodhattam, mert a fényképezőgép nem tiszta. Aztán rájöttem, hogy fotózni úgyis fogok, meg gyereket is fogok simogatni, sőt, otthon is ugyanezt fogom csinálni, szóval a bemosakodásokat idejében felfüggesztettem. Már kezdett a kezem elkopni...
Betti szólt végüé, hogy hozzák a gyereket. Kinéztem, tényleg. Nem siettek vele, ez megnyugtatott. Mondták, hogy szólnak majd, ha mehetek a simogatóba. Miközben elhaladtak előttem, láttam a fiam feje búbját, a többit a pólya takarta. Szerencsére nincs sok haja, tán csak nem lesz hasfájós...
Az egész nap legrosszabb része jött. Láttam, hogy megvan a gyerek, hallottam, hogy foglalkoznak vele. Hát mit kell vele csinálni, amit nem láthatok? És az miért tart ilyen sokáig? Nem aggodalmat éreztem, láttam, hogy mindenki nyugodt, hallottam Dávid mély hangját, ahogy méltatlankodik, egyszerűen türelmetlen voltam! Látni akartam a fiamat, meg akartam számolni az ujjait, megforgatni, szemébe nézni, megnyugtatni, meg egyáltalán! El akartam kezdeni a gyereknevelést!
Végül is beengedtek. Ki volt még bontva, fújták rá a meleg levegőt, köldökén nagy géz, egyéb más semmi. (Neki még elég lenne a csekk, a személyivel meg akár be is takarózhat.) Rúgkapált nyöszörgött, kajabált. Kézrátétellel megnyugtattam. Reméltem, hogy ez működik. Működött. Szegény gyereknek mindene a testközelség, mása sem volt eddig, és most ezt bukta...kemény világ ez!
Felöltöztették, hasra fordították, (állítólag ezt szeretik jobban) "én simogattam, ő remegett" (Honnan az idézet? Dorka, te nem játszhatsz! ) Egyébként tényleg néha remegett a szája, meg a lába is hideg volt először, meg nyilván lila is, de ez hál istennek rohamosan javult. Menet közben még a fejét is megemte, és arcát a párnába fúrta. Pedig 36 cm a feje, jó nagy, de arányos.
Mikor Szilvit kitolták a műtőböl, akkor jött a család az üveghez. Nagyon el volt olvadva mindenki! (Ilyenkor nagyon jó fotókat lehet csinálni a meghatott nagymamákról, meg a büszke nagypapákról, az meg direkt jó, hogy tükröz az üveg, mert így a gyermeket is bele lehet komponálni a képbe. Ezt a képet kár kihagyni, minden apának ajánlom, hogy lőjön gyorsan néhányat, a család nagyon hálás lesz érte.)
Ezek után az ember kezd betelni porontyával, felmerül, hogy mi van az anyukával? Közben persze Mosonyi bejött, gratulált, beszámolt a műtétről, kérdésekre válaszolt, tehát tudtam, hogy minden rendben, de hát akkor is látni akartam Szilvit is.
Mikor kimentem, mindenki gratulált, és biztosított arról, hogy nagyon szép gyereket hoztunk össze, de igazán nem tudtam maradni, mennem kellett a hatodikra.
Itt újabb műanyagköpeny, új lábzsák, irány Szilvi! Jól nézett ki, nem volt megviselt, nem is volt kába, csak épp minden képből kettőt látott még az altatás miatt. Örült a fotóknak, ő ekkor látta igazából először a kisfiát (meg előtte Betti mobilján). Tetszett neki is a hangja, meg ahogy a fülét mozgatja, meg ilyesmi. Megegyeztünk, hogy ismét nagyon szép gyereket hoztunk össze!
Mikor kezdett kimenni a fájdalomcsillapító, még bement anyósom, én meg kezdhettem azon törni a fejem, hogy mi vár rám a mai nap...Gyerek a bölcsiben (minden nap úgy mentünk haza, hogy "Anya-anya!"), vásárolni kell, nekem még vissza kell jönnöm...
Aztán Levente, mikor hazaértünk Anya helyett beérte egy pohár kakaóval is, szóval jelentem rendes kerékvágásban megy az élet.
Szóval összegezve:
Szülés idején nem történik sokáig semmi, de az vicces. Az órát nem érdemes nézni, attól nem megy gyorsabban az idó. Aggódni nem kell, az anyák itt vannak a legjobb kezekben, inkább arra kell koncentrálni, hogy szokja az ember, hogy apa lesz!
Ádám