Akkor dobom a kis novellámat
Igazából jóslófájásaim, vagy egyéb más szülés megindulására utaló jel nem voltak az előző napokban. 02.05-én voltak elsőnek jóslófájásaim. De még a pocim sem ment nagyon lejjebb. Szóval pénteken hajnalban 1.45-kor kezdődött, de valahogy én már előtte való nap éreztem, hogy itt lesz valami. S a férjem is mondta, hogy pénteken meg lesz a baba. Egyszerűen megéreztük. Hajnalban elindult, s kb. 5 percenként jöttek ezek a menstruációs jellegű fájások, végig az alhasam tájékán. Mondjuk elég rendszertelenek voltak a fájások, mert hol rövidebb, hol pedig hosszabb időre jöttek, de folyamatosan. Viszont nem erősödtek fel. Reggel 6-kor hívtam a szülésznőmet, de mondta, hogy még nem kell berohanni, figyelgessem a fájásokat, ill. ha elfolyna a magzatvíz, akkor egyből irány befelé. Férjemet beküldtem dolgozni, elintézte a reggeli munkáját, s mondta, hogy 10-re itthon lesz. Amúgy is kellett volna felmennünk a kórházba, mert már betöltöttem a 40. hetet, s kétnaponta kellett ctg-re és uh-ra járni. De a fájások miatt nem tudtam volna vezetni, így a férjem vitt fel. Addig míg nem ért haza, itthon járkáltam fel s alá, közben irogattam, hogy mikor is jönnek a fájások, összepakoltam a kórházi cuccot (már össze volt mondjuk pakolva, csak egy-két dolog hiányzott belőle), lefürödtem, megmostam a hajam stb. Szóltam főnökömnek, hogy ma nem megyek be dolgozni. Egyedül az alkalmazottak fizetését mentem be átutalni még a kórház előtt a férjemmel, hogy megkapják még időben, s ne legyen gond. Aztán felvettük anyumat, s irány a kórház. Megcsinálták a ctg-t, valóban még csak jóslófájások voltak rajta láthatók, semmi több. Aztán jött az uh. Hát mit ne mondjak nem egy simpi doki csinálta. Férjem egy kicsit összetűzésbe is került vele. Jött a doki, s mentem elé a kiskönyvemmel. Mondom neki, hogy 11.40-re vagyok, erre ő közli, hogy még nincs annyi, s előttem van még egy pár. Mondtam, hogy jó persze, csak a kiskönyvemet akartam odaadni. Erre, hogy az nem kell. Persze nem tudtunk időre bejutni, mert jó sokáig bent voltak, nekem meg már nagyon el kellett mennem pisilni. De nem mertem, mert mondom mindjárt kijönnek, de a férjem mondta, hogy gyorsan menjek el, ne szenvedjek. Persze közben kijöttek az uh-ról, s nézett a doki, hogy hol vagyok. Férjem közölte, hogy elszaladtam a mosdóban mindjárt itt vagyok. Erre ő, hogy akkor behívja a másik várakozót. De mondta a párom neki, hogy várjon egy ici-picit mindjárt itt vagyok, s különben is már fájásai vannak, ne várasson már itt meg. Erre ő közölte, hogy ő délben már megy el ebédelni, nem ér rá, s gyorsan elintézi a másik kismamát. Hát marha pipa lett a férjem. Persze aztán pikk-pakk ott lettem, de addigra már mindegy volt. Mikor én jöttem, anyum beszeretett volna jönni velem, s nem engedte. Nem tudom miért fájt volna neki, ha bejön, na de mindegy, biztos azért csinálta, mert a férjem beolvasott neki. Az uh-on minden rendben volt, a magzatvíz teljesen tiszta volt, picikével is tök rendben. A végén mikor keltem fel, megjegyeztem, hogy jó lenne ide egy párna, a kismamák dereka alá, mert ekkora hassal már ez a kemény ágy, nagyon kényelmetlen, és fájdalmas felkelni, erre ezt úgy reagálta le, hogy az nekem is jó lenne. Hát ehhez már nem fűztem semmit. Gondoltam ráhagyom a marhára.
Majd mondta a szülésznőm, hogy a ctg-t igazoltassam le egy orvossal, aztán megvizsgál, addig semmiképp nem enged haza. Az én dokim aznap nem volt bent. Közben meg a régi szülőszobákból pont aznap költöztek át a másik helyre, úgyhogy elég szarul jött ki. Addig nem is tudták átköltöztetni, míg az az egy szülőnő meg nem szülte a gyerekét. Azt meg kellett várni.
Na mindegy, kerestem egy dokit, hogy nézze meg a ctg-t, s mondta, hogy itt még csak jóslófájások vannak, hétvégén jöjjek megint vissza. Hát gondoltam az marha jó, mikor én már úgy készültem, hogy ma szülünk. Jött a szülésznőm, s elmentünk, hogy megnézzen. Azt mondta, hogy 1 ujjnyira ki vagyok tágulva, s ő már így nem igazán enged haza, s a vizsgálat közben még a nyákdugó is elment. Úgyhogy mondta, menjünk el ebédeljünk meg, lent jelentkezzek be, addigra befejezik a szülést is. Ebéd után (mondjuk én nem ettem valami sokat, csak egy melegszendvicset) felmentünk, felvettek az osztályra, s a doki is megvizsgált. Pont az, aki haza akart küldeni. Addigra már két ujjnyira ki voltam tágulva. Állítólag kint a folyosón még mondta is a szülésznőmnek, hogy milyen jó, hogy nem engedett haza. Ezt Tigrincs mondta, mert pont hallotta, ugyanis, mikor üzentem neki ebéd közben, hogy ma már bent maradok, ott volt lent a rendelőben, s felugrott hozzám meglátogatni. Pedig nagyon sietőben volt, de mégis megvárt míg kijövök a kezelőből, s öntött belém egy kis lelket. Ari volt nagyon.
Majd becuccoltam a kórterembe, viszont meg kellett várni, hogy egy szülőszobát berendezzenek, addig köntösben kint ültem anyumékkal, s közben meg jöttek a jóslófájások. Kb. 3 óra körül tudtunk bemenni, de addig a férjem haza vitte anyumat. A dokim fél 4-4 felé jöhetett. Ránézett a ctg-re, s kérdezte, hogy mi ez? Hát itt nincs semmi. Csak jóslófájások. Még én éreztem magam szarul, hogy ott fekszem a szülőszobán, csupán csak jóslókkal. Aztán kérdezte, hogy mi volt. Elmondtam neki, hogy hajnal óta vannak ezek stb. Kérdezte, hogy hajnal óta nem aludtam. Mondtam, hogy hát nem igazán. Erre ő: jó akkor nem fogjuk hagyni, hogy tovább szenvedjek. Megrepeszti a burkot, majd jön az oxitocin. Meg kellett repeszteni, ugyanis a fájások nem erősödtek. Kérdeztem, hogy és mikor repesztünk? Erre ő: hát most. Mondtam neki, hogy addig bizony nem repesztünk, amíg a férjem vissza nem ért. Mondta, hogy nyugodjak meg, ő már kint öltözik be. Mondta, hogy akkor repesztheti. Mire beért a férjem már túl is voltam rajta. S várakozó állásponton voltunk. Ja, egyébként úgy indultunk a szüléssel, hogy a férjemmel meg jól összevesztünk.
Előveszi a videót s beüzemeli, erre kérdezem, hogy és a fényképező??? Mondta, hogy az nincs itt. Mondom, hogy hogy nincs? Ott volt anyumnál? Na erre ő, hogy én miért adtam oda anyumnak. Mert én nem tudtam eltenni. Na ezen jól összekaptunk, tiszta ideg lettem, hogy akkor nem lesznek a babónkról első képek. S hogy az milyen már. Persze a féjem is mondta, hogy nekem meg minek kellett odaadni anyumnak stb., de mondtam neki, hogy jó ne vitatkozzon már velem, mert ilyen állapotban, most ezt kihagynám. Gondolam felhívom anyumat, s megkérdezem, miért nem adta oda a fényképítőt, de még milyen jól tettem. Mert legalább neki helyén volt az esze, s beletette a szatyorba, amit küldött be nekem. Úgyhogy mindketten megnyugodtunk!
Férjemmel elfényképezgettük egymást, videókameráztunk, közben jöttek a fájások. Közben be-be jöttek szülésznők egy-két cuccért, mert még nem nagyon tudták, hogy mi hol van. Majd hoztak be nekünk rádiót, a férjem be is élesítette. Aztán egy jó óra, másfél óra múlva felkelhettem. Kimehettem mosdóba, majd járkáltam. Kicsit erősödtek a fájások, de még mindig nem voltak annyira vészesek. Olyan fél 7-7 körül adták be infúzióba az oxitocint. Na rá fél órára meghozta az eredményt, a fájások kezdtek erősödni. Férjem lelkesen számolta, hogy mikor jön a következő. Míg ott feküdtem már az elég erős fájásokkal egyik nővérke bejött egy képpel, s fel akarta fúratni. Még jó, hogy bent volt a szülésznőm, mert mondta, hogy jó lenne, ha nem most akarná. Ő próbált erősködni, hogy az pikk-pakk megvan. Hát én nem is tudom, hogy azt, hogy gondolta. Jó, hogy nem volt egy hangom sem a vajúdás alatt, de azért észrevehetett volna, hogy ott vagyok, s pont nem alkalmas. Én csak lestem, meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. De aztán kiment, s otthagyta a képet. Később jött a dokim, hogy rám nézzen. Kérdezte, hogy kényelmes ott feküdni az ágyban? Van labda is! Nem akarom kipróbálni? Mondta, hogy jó. Így hát a többit labdán folytattam. Na aztán rá nemsokra megint erősödtek a fájások. Bal kezemet nem nagyon tudtam mozgatni, mert abba volt az infúzió bekötve, a másikkal meg a ctg gépre görnyedtem rá. Férjem még mindig lelkesen mondta, hogy mindjárt jön a következő. Én meg hurrá. Dokim megint megnézett, s kérdezte, hogy erősödnek a kakiló fájások? Mondta, hogy igen, bár nem tudtam, hogy mennyire kell erősnek lennie, mert még nem szültem. Mondta, hogy jó, akkor fél óra múlva jön, s megvizsgál, hogy hol tartunk. Ránéztem az órára, 20.10-kor járt volna le a beígért idő. Elég kemények voltak már azok a fájások, s legrosszabb az volt, hogy marha fáradt voltam már. Már nem tudtam, hogy hogy görnyedjek. Férjem masszírozta a hátamat a fájások alatt. De aztán az nem igazán volt jó, mondta, hogy inkább akkor csinálja, mikor nincs fájás. Viszont akkor nagyon-nagyon jól esett. Egy kicsit felfrissített, bár olyan fáradt voltam, hogy már majdnem elájultam a fáradtságtól. Azért eléggé próbára teszik a szervezetet ezek a folyamatos fájások. Legalábbis engem igen. Olyan 19.50 körül mondtam a férjemnek, hogy msot már hívjon valakit, hogy nézzen meg, mert én már nem bírok így lenni ezen a labdán, s most már nyomjuk ki ezt a gyereket. Jött is a szülésznőm, s mondta, hogy nagyon szépen haladtunk előre, már 4 ujjnyira kivagyok tágulva, s most már onnan az ágyról nem megyek sehová. Elkezdtek bekészülni, jött a dokim is. A szülésznőm előbb jobb oldalra fektett, s a bal lábamat a lábtartó kengyelbe tette, s úgy kellett 5 fájást megvárni. Hát ez kemény volt, mert miközben jöttek a fájások, s te meg jól összeszorítod mindened, mondták, hogy a fenekemet ne szorítsam, azt engedjem el, hogy a babának segítsek. Ezt nagyon nehéz volt, mahára oda kellett koncentrálni, de muszály volt, mert tényleg azt szerettem volna, hogy minél könnyebb legyen a babucinak is. Mikor letelt az öt fájás, meg kellett fordulni, s ugyanezt a másik oldalra is. Olyan hosszúnak tűnt az az 5 fájás. Közben egyre fáradtam voltam, persze, hogy már hajnal óta nem aludtam, hogy két fájás közt mondtam, hogy én egy kicsit alszom közben, de alig, hogy egy kicsit lecsuktam a szemem, már jött is a következő. Majd mondta a szülésznőm, hogy akkor fordulás középre. Kérdeztem, hogy meg volt az 5? Erre ő igen. Pedig én tudtam, hogy még csak négy volt, de örültem neki, hogy végre nyomhatunk már. A kitolás már annyira nem volt vészes, persze fájt, de valahogy az már megkönnyebbülés volt. Igaz kitolások közben ott is szívem szerint be-be szundítottam volna, le-le csukódott a szemem, de nem tudtam szuszózni, mert már jött is a következő. Aztán 2. v. 3. kitolás után kérdeztem, hogy és már látszik valami????? Vagy feleslegesen nyomok itt ezerrel? Szülésznőm mondta, hogy persze, hát már látszik a fejecskéje, s fogjam meg. Odatették a kezem, s valóban ott volt, de annyira remegett a kezem a fáradtságtól, hogy nagyon nem mertem ott nyúlkálni. De olyan kis puha volt. Aztán nyomtunk még kettőt, s kint volt a feje, majd jött a teste,s a köldökzsinór, de az már könnyű volt. Minden egyes kitolás előtt egy jó nagy levegőt kellett venni, s azt bent tartani sokáig, s úgy nyomni, majd ha elfogyott a levegő, egy újabbat venni. Hát nekem a második, majd harmadik levegővétel már nagyon nehezen ment, ott már nem tudtam akkorákat, olyan mélyeket venni. Közben a dokim az arcomat borogatta vizes ruhával, az nagyon jól esett, s férjem meg fényképezett, videózott, úgyhogy lett intimvideónk is.
Majd mikor megszületett (20 óra 35 perc), egyből felsírt, férjem elvágta a köldökzsinórt, közben a dokim videózott, s majd odatették rám. Igazából akkor még nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, mert örültem, hogy szusszanhatok, persze megsimiztem, nagyjából megnéztem, de már vették is le rólam, hogy egy kicsit leápolják, az orrából kiszívják a magzatvizet, majd elvitték lefürdetni, s felöltöztetni. Férjem hozta be nekem, s ő adta a kezembe. Aludt a drágám, s mikor először ránéztem, alvás közben, ahogy össze volt ráncolva a szemöldöke, mondtam, hogy tiszta apja! Annyira hasonlított rá.
2 órát még ott pihengethettünk a szülőszobán, sőt többet is, de annyira jól esett. Mondtam is a Tominak, hogy de jó lenne egész este ott maradni, de sajna nem lehetett. Közben mellre is helyezték, s próbálgatta a szopizást. Majd a szülésznőmmel elmentünk lefürödni, majd bebattyogtam a kórterembe. Lepakoltunk, kimentem elköszöntem a férjemtől, s visszamentem. Hát aludni nem igazán tudtam, eleve egy felfokozott állapotban van az ember. Aznap éjszakára leadtam a csecsemősöknek a picit, de utána már mindig velem volt. Hétfőn már haza is engedtek.
Végül is az egész szülésből a vége, az utolsó másfél óra volt kemény, de ki lehet bírni. Ki kell bírni, nincs más választás.
A dokim is és a szülésznőm is mondta, hogy nagyon ügyesek voltunk, le a kalappal, s hogy végig mosolyogtam, az egyszerűen kész.