2004.02.17 14:15
Szerző: Anonymous
Ez egy Vekerdy-cikk, muszáj volt idemásolnom, nem baj? Bocs ha okostojás vagy belemászós vagyok, de ez nagy kedvenc témám...
7 tézis a televízióról
1. Belső kép helyett külső kép
A külvilágból és saját belső világunkból nyert élményeinket, tapasztalatainkat, benyomásainkat folyamatosan fel kell dolgoznunk – mint mondják: én-azonossá kell tennünk –, hogy megőrizzük személyiségünk integritását. Ennek a feldolgozásnak kitüntetetten fontos formája a belső képkészítés. Legyen ez akár álomkép, nappali fantáziálás vagy regényolvasás közben keletkező belső képek áradása...
A kisgyerek zseniális belső képkészítő. Ha megfigyeljük mesehallgatás közben sajátos kettős tekintetét – egyrészt ránk függeszti a szemét, másrészt látjuk rajta, hogy már nem is minket lát, hanem a belső mozit figyeli, ahogy mi elmondjuk, hogy „felhúzza a hétmérföldes sárga csizmát, átlépi az ezüsthegyet, átlépi az aranyhegyet, átlépi az Óperenciást..." Minél dallamosabban, minél ritmikusabban mesélünk, minél több ismétléssel, redundanciával – „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy..." mondjuk, ahelyett, hogy „Volt" –, annál erőteljesebb, kimunkáltabb belső képet tud készíteni a hallott mese alapján. És így válik a mese nagy erejű, mindennapos vigasztalóvá, a szorongások és indulatok feloldozójává és feldolgozójává, így nyugtatja meg gyerekeinket estéről estére.
Ha a kisgyerek jól tud játszani – mert három-négy éves koráig volt a közelben felnőtt vagy nagyobb testvér, aki játsszon vele –, akkor láthatjuk, amint kezében két kő- vagy fadarabkával hosszú párbeszédet folytat, eseményeket és jeleneteket játszik le elmélyülten. Tudhatjuk, hogy ezt a játékot is folyamatos belső képkészítés kíséri, a kisgyerek kivetíti játékába a külvilágról és saját belső világából szerzett tagolatlan képzeteit, és játékában, amit a belső képkészítés kísér, ezeket mindig újra feldolgozza, tagolja. Ezért a legfejlesztőbb tevékenység kisgyerekkorban a cselekvéses játék, mely egyben a kisgyerek elemi, lelki szükséglete. Nem a fejlesztő játék! A fejlesztő játék leállítja a fejlődést. Mert leállítja a belső képkészítést. Csak az úgynevezett szabad játéktevékenység az, ami valóban fejleszt.
A kisgyereknek nagyon nagy a képéhsége, mert nagyon sok feldolgoznivalója van.
De a kisgyerek nem tud különbséget tenni belső és külső kép között!
Ha odalököm valamelyik képernyő – az elektromos bébiszitter – elé, abban a reményben, hogy most majd lesz egy kis nyugalmam, tényleg nem is csalatkozom. A gyerek nem tud elszabadulni a kép, a mozgó kép – a képernyő – varázsától. Ott ül lenyűgözötten, és ha jól figyeljük, láthatjuk, hogy egyre feszültebb lesz. Egy idő után talán már körmét is rágja vagy tépkedi, vagy a haját csavargatja, vagy ugrál a kanapén, de elszakadni nem tud, teljesen függetlenül attól, hogy a képernyő éppen mit közvetít számára.
A külső kép azonban nem segíti hozzá a feldolgozáshoz, ellenkezőleg, feldolgozhatatlan információkkal árasztja el, és: blokkolja a belső képkészítést. A feszültségek, indulatok, vágyak felduzzadnak, feldolgozatlanul maradnak, majd hirtelen agresszióban csattannak ki, amit esetleg letört tétlenség követ, amíg oda nem ülhet újra az őt rabul ejtő képernyő elé.
Ha egy kisgyerek csak a legszelídebb angol természetfilmeket nézi a hétvégi tévézés óráiban, akkor is agresszív lesz a televíziózástól, mert nem mozoghatott, és nem történt meg a belső feldolgozás.
2. Agresszió
A képernyők elé kényszerített – a képernyők varázsa által odakényszerített – gyerek agressziós szintje tehát a fentiek szerint növekszik.
Természetesen, ha a képernyő szelíd természetfilm helyett agressziót (agressziós mintát) közvetít – s ma már sok vita után ezt bizonyítottnak tekinthetjük –, az agresszió még tovább nő. (Persze az igaz, hogy a gyermeki agresszivitás szélsőséges eseteinek elsődleges oka nem a képernyők hatásában, hanem a családban, a családi mintákban és az érzelmi biztonság hiányában keresendő. Az érzelmi biztonságot a családnak – elsősorban az anyának és az apának – kellene megadnia az újszülött vagy talán már a magzati kortól kezdve kialakuló testi és lelki, személyes kontaktus révén.)
Nagyhírű vizsgálatok kutatták a képernyők és a gyermeki agresszivitás összefüggéseit. Az egyik megállapította, hogy azok a gyerekek, akik 9 éves koruk körül kiemelkedően nagy óraszámban néztek agresszív filmeket, 19 éves korukra ifjúsági csoportjukban a többieknél szignifikánsan agresszívebb fiatalok közé tartoztak. (Persze hiba lenne azt állítani, hogy egyedül a képernyő volt az oka a 10 évvel későbbi beállítódásnak. Sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy a gyermek már 9 évesen is azért nézett a többieknél annyival több agresszív jelenetet, mert testi-lelki értelemben rossz, kielégítetlen állapotban volt.)
A másik jelentős vizsgálat arra keresett választ, hogy a valóságban, illetve filmen és rajzfilmen látott agresszió milyen hatással van a gyerekekre. Azt állapították meg, hogy a valóságban látott agressziót nagyon pontosan tudják utánozni, miközben az általános agressziós szint is emelkedik érzelmi életükben. A filmen látott agressziót kevésbé pontosan tudják utánozni, de agressziós szintjük még magasabbra nő! A rajzfilmen látott agresszió utánzása még pontatlanabb – többek között azért is, mert a rajzfilm nagyon gyakran „lenyeli" a döntő fordulatot, nem ábrázolja, nem mutatja be, ami nagyon tisztességtelen dramaturgiai szempontból – viszont az általános agressziós szint rajzfilmnézés közben növekszik a legjelentősebb mértékben!
Amikor tehát azzal vigasztaljuk magunkat egy-egy hétvégén, mikor gyerekeink órák hosszat televízióznak, videóznak vagy számítógépes képernyőre merednek, hogy hiszen csak a „nekik való" rajfilmeket nézik, hiszen csak a Cartoon Network adását bámulják, akkor tudnunk kell: agresszivitásuk, belső feszültségük – feldolgozatlan és belső képkészítés nélkül feldolgozhatatlan feszültségük – most nő a lehető legnagyobb mértékben.
3. Videoklip-kultúra
Egyre többen hallunk olyan gyerekekről, akik nem szeretnek mesét hallgatni, nem tudnak a mesére odafigyelni (sőt esetleg: nem tudnak és nem szeretnek játszani!). Az általam megismert ilyen esetekben mindig felfedezhető volt a háttérben a napi rendszeres, esetleg több órán át tartó képernyőhatás.
A videoklip-technika, az önmagukban alig vagy nehezen vagy sehogy sem megérthető részletek gyors és erőteljes benyomást keltő váltakozása az egyik legerősebb hatás, amit a képernyő gyakorolni tud. Nem véletlen, hogy kisgyerekeink a reklámokat szeretik legjobban. Anélkül, hogy megértenék, mit reklámoznak. (Sokszor mi sem értjük meg.) Aki rászokik erre a zsongító kábulatra, az „elfelejt" belső képeket készíteni – s így számára sem a mese, sem a játék nem lesz vonzó és érdekes. Ami azt is jelenti, hogy nem tudja belső élményeit, állapotait feldolgozni, és jósolható, hogy pszichikusan egyre rosszabb, egyre dekoncentráltabb állapotba kerül. Veszélyes helyzet!
És még egy távolabbi következmény: aki nem vált jó mesehallgatóvá, akit tízéves kora előtt rabul ejtettek a képernyők, az nem lesz olvasóvá, nem lesz regényolvasó, és ennek következményei kamaszkorban – kamaszkortól kezdve – lehetnek nagyon is hátrányosak. A kamasz született leselkedő, aki be akar nézni a felnőttek, a másik ember életébe (tehát nemcsak kulcslyukon át és megfúrt deszkapalánkon át leselkedik), és erre a leselkedésre a regény, a nagyregény kínál kitűnő lehetőséget. A regényolvasás a kamaszkor gátlásos magányában és viharaiban terápiás hatású (és még a későbbi években is az lehetne). A jó olvasó azért élvezi, amit olvas, mert anélkül, hogy erről számot adna magának, az olvasottakhoz fantáziájában belső képeket készít. Ha a jó olvasó egy jól leírt futásról olvas, lábikrájában mérhetően több vér gyűlik össze (természetesen anélkül, hogy ő tudna erről), és ez a testi elváltozás, amelyet öntudatlanul érzékel, tovább segíti őt a hőssel való azonosulás útján. Tehát fiziológiás, testi változások is hozzásegítik, hogy az olvasásban valódi élvezetét találja. A testi változás ugyanis tovább erősíti a belső képet, növeli az ezzel járó lelki aktivitást.
Mindettől a képernyők nem korlátozott „élvezete" egyszer s mindenkorra megfoszthat minket.
4. Kiszolgáltatottság
Ha a képernyőre meredünk, agyunk elektromos hullámszerkezete változik. Hasonlóvá lesz az alvás vagy a meditációs állapotok hullámszerkezetéhez.
De míg az alvás vagy a meditáció során ez a „védtelen" agy, központi idegrendszer teljesen elfordult a külvilágtól, és nyitva áll a belső világ hatásainak feldolgozására, rendbetételére, s ezért a meditációból vagy az alvásból pihenten, énazonosság-érzésünkben megerősödve eszmélünk fel, addig a képernyőre-bámulás énünktől idegen, külső hatásoknak nyit meg bennünket.
Növeli ezt a hatást az is, hogy a képernyőt nézve a két szem nem fókuszál, azaz nem irányul figyelmesen egy pontra – ami a fokozott figyelem és öntudat velejárója –, ellenkezőleg, kicsit „széttart", hogy a képernyő egész felületét befogja. Ez is csökkenti a tudatosságot, amivel a képernyő hatását befogadjuk. És növeli kiszolgáltatottságunkat.
5. Függőség
A hetvenes években Nyugat-Németországban érdekes kísérletet végeztek. Családoknak fizettek azért, hogy néhány hétre vagy hónapra elvitték tőlük a televíziót, s ők kötelezték magukat arra, hogy nem néznek máshol sem tévét.
A periódus elején mélyinterjúkat készítettek a családtagokkal. Nemcsak annak örültek, hogy részt vesznek a kísérletben, és pénzt kapnak érte, hanem annak is, hogy most majd újra horgásznak, bicikliznek, elolvassák a kisasztalukon feltornyosult könyveket, kirándulni és evezni járnak, többet mozognak, vagy éppenséggel színházba és moziba mennek. Mint a periódus végén felvett interjúkból kiderült, ezekből a tervekből úgyszólván semmi sem valósult meg. Ezzel szemben levertség, tétlenség, fejfájás – egyszóval megvonási tünetek jelentkeztek. A képernyő sajátos kábítószernek bizonyult.
6. Intimitás helyett...
A televízió nagyon sokszor döntően beleavatkozik a családok életvitelébe, szokásaiba, közös étkezéseibe, ezeket megszünteti vagy átformálja.
A család bizonyos értelemben elnémul egymás felé, megszűnnek a „haszontalan", de szórakoztató, az összetartozás érzését növelő bensőséges beszélgetések, együttlétek. Sokszor a vendégségeket is a televízió vagy a video uralja.
Ismerünk olyan beszámolókat, amelyek arról szólnak, hogy egy-egy befejezetlen építkezésen, vagy más okból kialakult tábori körülmények között az emberek megszabadultak a képernyőktől, netán még a villanyvilágítástól is, és az első napok téblábolása és zavarai után különleges, rég nem élvezett hangulatokat éltek át, bensőséges együttlétekben volt részük.
7. Mi a teendő?
Ha elhinnénk, hogy ilyen kedvezőtlen hatással van ránk a televíziózás, akkor mit kellene tennünk? Mindenesetre: tudatos válogatással kellene korlátoznunk a képernyő előtt töltött időt. Kisgyerekeink esetében pedig – bármilyen csalódást okoz is ez, hiszen akkor mi értelme az egésznek – velük együtt oda kellene ülnünk a képernyő elé, hogy közben is, utána is beszélni tudjunk arról, amit láttak.
Persze én jól el tudok képzelni olyan radikális megoldást is, hogy nem televíziózunk, nem videózunk, a képernyő nem otthonunk egyik fő helyén áll, mint afféle dermedt szemű istenség, házi oltár, hanem valamiféle eldugottabb helyről húzzuk elő, ha mégis meg akarunk nézni valamit.
Sokféle megoldás lehetséges.
Tőlünk nyugatabbra már a harmincas éveibe lépett egy olyan nemzedék, amelyik egészében valamivel kevesebb időt tölt a képernyő előtt, mint az előttük járó. Sőt olyanok is akadnak köztük, akik kitiltották otthonukból a képernyőt (kivéve a szövegszerkesztő monitort).
Mint a technika minden nagy vívmányával: élnünk kell, és élnünk lehet a képernyők kínálta lehetőségekkel is, de nem szabadna hagynunk, hogy uralkodjanak rajtunk.
VEKERDY TAMÁS