Sziasztok,
jönnek a friss infok.
December 28-ra voltunk kiírva Vendellel. 25-én a családi ebéden fura érzésem támadt, hőhullám és egészen sűrűn érkező fájások. Nem szóltam senkinek, csak annyit mondtam, hogy nagyon melegem van, levegőznöm kell, ezért ne haragudjanak, de hazajövünk. Amikor elindultunk, akkor mondtam a páromnak, hogy fájásaim vannak. Szépen nyugisan hazajöttünk, itthon gyertyát gyújottunk, zenét hallgattunk, és vártunk. Sajnos azonban a zuhanyzás és a nyugodt hangulat "segített", azaz, kiderült, hogy ezek még mindig csak jóslófájások voltak. Annyi történt, hogy elkezdett távozni a nyákdugó. Ami innentől minden nap ürült kifelé, de amikor bementünk a szülésznőmhöz a kórházba, közölte, hogy még teljesen zárva van a méhszáj.
Aztán eltelt a két ünnep közti időszak, egyre nyűgösebbek és türelmetlenebbek voltunk.
31-én aztán megint csak vendégsében voltunk (gondoltam, hogy nem ülünk otthon, ha már szilveszter van, ezért átmentünk kicsit beszélgetni a barátainkhoz) amikor elindultak a fájások. Ismét haza: nyugi, de most már nem segített semmi: se zuhany, se pihenés.
Kb. éjféltől voltak 5 perces fájásaim, de még mindig vártunk, hogy tényleg biztos-e.
2 körülre mentünk be a kórházba, hívtam a szülésznőt (Pruha Krisztina). 2 ujjnyira nyílt ki a méhszáj, viszont az ügyeletben lévő személyzet mogorvasága és unott arca meg az adminisztráció teljesen kizökkentett a dolgok menetéből.
CTG: de látszódott, hogy nem erősödnek a fájások, ezért telefonon megbeszélték a Krisztivel, hogy míg ő beér megrepesztik a burkot. Tudni kell, hogy minden beavatkozát szerettem volna elkerülni, ezért választottam az István kórházat. Úgyhogy a burkorepesztés már csalódás volt számomra. Így meginkább kizökkentem és szinte gyengültek a fájások.
Főleg, hogy közölték, hogy belekakilt a vízbe.
Aztán jött Kriszti, megvizsgált, mondta, hogy semmit sem tágult a méhszáj. Ettől is csak egyre csalódottabb lettem. Vittünk szőlőcukrot, csokit, hogy pótoljam az energiaveszteséget, de mindentől hányingerem volt.
Szal jött a folyadék infúzión, aztán meg oxitocin. Közben folyamatos CTG a meconium miatt, ami kicsi mozgásteret engedett nekem. Teltház volt, úgyhogy magnót is csak sokára kaptam, labda sem jutott nekem.
Volt kézzel tágítás is, ami tényleg nem kellemes, viszont megéreztem, hogy mit is kell érezni ahhoz, hogy táguljon a méhszáj, úgyhogy ilyen szempontból segített.
Szerencsére az oxitocin is segített, pedig attól is nagyon féltem, és szépen 7 órára kitágult minden, akkor mondta Kriszti, hogy már csak kicsit kell kitartani, és mindjárt meglesz a baba.
De csak nem akart kibújni, pedig még a bordámat is rúgdosta közben, úgy küzdött szegény.
Úgyhogy jött a doki (ügyeletes, fiatal, magas, nem tudom a nevét sajnos), és segített a hasamat megtámasztva nyomni. Erről sok rémtörténet kering a neten: hasbakönyöklés stb. de lehet ezt normálisan, az anyukát tájékoztatva és finoman csinálni. Tényleg csak megtámasztotta felülről a hasamat: hogy irányt mutasson neki.
De sajnos ez sem segített: én is és a baba is elfáradtunk.
Úgyhogy 8:45-kor közölték, hogy nincs más hátra: vákummal kell kiszedni, mert gyengült a szívhang. Úgyhogy így sem a háborítatlanság, sem a gátvédelem (enyhén szólva) nem sikerült. De összességében véve mégiscsak pozitívan emlékszem vissza az egészre: mert szeptember óta 7 ismerősöm szült különböző kórházakban, és 7ből 7en végezték műtőasztalon, én legalább nem jártam így, pedig ezek az események sok más kórházban valószínűleg mind császárhoz vezettek volna. Örülök, hogy nem így lett: mert ez még mindig inkább születésélmény a babának, mint ha a másik irányból kiszedték volna. És 12-kor így is egyedül álltam már fel és mentem ki pisilni.
(Igaz a vágás és repedés miatt mostanra kezdek normálisan ülni és mozogni)
A kórterem 3 ágyas, elég szűk, de legalább saját fürdőszobás. A koszt ehető, de nem jó. De úgyis ellátnak a családtagok kajával. Látogatás 8-12 és 15-20 között. Ez fárasztó, de tudtuk előre, hogy itt ez van... A szobatársak kemények voltak: két "területileg odatartozó" lány (mindkettő dohányzott, az egyik kiskorú). De túlélhető volt a 3 nap. A csecsemős nővérek normálisak, de leterheltek, én boldogultam mindennel egyedül, úgyhogy csak füröszteni vittem oda a babát, meg egyszer megmutatni, hogy jól szopizik-e, de szerencsére tudta az első perctől, hogy hogyan kell.
Pelust nem adtak napi hármat, csak az első nap, utána már csak fürdetéskor egyet.
Azt hiszem ennyi.
Pruha Kriszta mondta, hogy sajnálja, hogy így alakult a szülés: nekik sem az álom-szülésük volt, de mondtam neki, hogy majd a következőnél már ügyesebbek leszünk.
Ami tetszett: hogy bármit csináltak, mindent szépen elmagyaráztak, hogy mi miért kell, miért fontos, így legalább tudtam, hogy mi történik körülöttem. (Én meg persze alkudoztam mindennel, hogy muszáj-e...
)
Azt mondták, hogy nagy hozzám ez a baba: 3740 gramm, 55 cm, 35 cm fejkörtérfogat. (én pedig alapjáraton 53 kiló és 160 centi vagyok) Látszódott rajta, hogy túl sokáig volt bent: szinte alig volt már rajta magzatmáz, ki is repdezett a bőre a második napon.
Bocs a kisregényért, de minél többször írom le, annál könnyebb az eseményeket feldolgozni.
Mindenkinek szép és gyors szülést kívánok!
Rita