Tisztelt dr. Csákány M. György!
Éppen ma 2 hete, január 28-án, hogy az Ön kórházában megszületett Nikolett lányom és a nagyobbik lányomhoz hasonlóan most is szeretném leírni a kórházzal kapcsolatban szerzett tapasztalataimat.
27-én este elkezdett folyni a magzatvizem, így azonnal mentővel a kórházba mentünk. Miután felvették az adataimat a szülőszobán megvizsgáltak, majd jöhettek a vajúdás órái. Mivel a szülés nem haladt megfelelően előre(8 óra alatt rendszeres 3-5 perces fájások ellenére csak 1 ujjnyiig sikerült tágulnom) dr. F. reggel megvizsgált és oxitocin bekötését javasolta. Dr. Tolnay Lajos volt most is a fogadott orvosom és vele már korábban megbeszéltük, hogy ha nem halad a szülés szó sem lehet oxitocin adásáról. Ezért megdöbbentem dr. F. javaslatán és ott helyben megemlítettem neki, hogy tudtommal az 1. császárom után nem kaphatok oxitocint. Kicsit meglepődve konstatálta dr. F, hogy milyen jól informált kismama vagyok... Nemsokkal később viszont már Önnel tért vissza hozzám és az Őn engedélyével bekötötték a 3ml/órás oxitocint. A férjemmel nagyon meglepődtünk a döntésen, de mivel Őn rendelte el bíztunk benne, hogy nem lesz belőle baj. Az előző szülésemnél is hatástalan volt az oxitocin, így most sem vártunk sokat tőle. A fájások nem sűrűsödtek, de még csak nem is erősödtek a kellő mértékben, így kb. 2 óra alatt 3ml-ről, 6 majd 12ml/órára növelték az oxitocin adagomat. A férjemmel értetlenül álltunk a dolog előtt és kérdésünkre csak kurta választ kaptunk, hogy nem lesz ebből semmi baj. Bízva ebben csendben tovább vajúdtunk. Emlékeim szerint legalább 3 órán keresztül kaptam a 12ml-t, aminek hatására erősödtek is a fájások, de kezdtem érezni a rendszeres fájások után valami hihetetlenül más jellegű és erősebb fájdalmat, mintha tüzet raktak volna a pocakomban és ha Niki megmozdult csak erősödött a fájdalom. Egyszerűen mardosni tudtam volna a férjem tenyerét, de nem akartam neki fájdalmat okozni, így csak jó erősen szorítottam a kezét. 14 óra körül ismét megvizsgáltak és 1,5 ujjnyinál tartottam. Így ment ez 15 óráig, de már a végén annyira elfáradtam ettől a fájdalomtól, hogy csak a férjem vállán pihegtem. A CTG alapján a méhösszehúzódások már állandóan a maximumot verdesték, de ez korántsem okozott akkora fájdalmat, mint a másik.(utólag kiderült ez a hegszétválásommal járó fájdalom lehetett
)
15 óra körül végre a császár mellett döntöttek. Az orvosom láthatóan nagyon zaklatott volt a történtek miatt(ő az elejétől fogva ellene volt az oxitocinnnak), de egy főosztályvezetői döntés ellen azt hiszem nem igazán lehetett mit tenni. A műtét részleteit nem írnám le csak annyit, hogy én már akkor sejtettem valami nincs rendben. Nemsokkal miután kivittek az örzőbe odajött hozzám az orvosom és alátámasztotta a gyanumat: a hegem teljesen szétment, ő még ilyet életében nem látott és kb. még 10 percem lett volna, hogy a méhem teljesen szétrepedjen. Mellesleg miután felnyitottak döbbenten látta, hogy a kis Niki fülecskéje már a hashártyámon kívül volt. Most derült ki az is, hogy a medencém belül olyan szűk, hogy soha sem lettem volna képes normál úton szülni, mivel max. a baba feje búbja fért ott el.
Orvosom szavaival élve: "VAN miért hálát adnunk!"
Sajnálom, hogy immáron másodszor is megtapasztalhattam, hogy az orvosom véleménye csak hosszú tortúra után érvényesülhetett ebben a kórházban. Az orvosom és köztem szerintem tökéletesebb kommunikáció nem is lehetett volna. Igaz így utólag kiderült, hogy talán jobb lett volna, ha én értesítem a fejleményekről, mivel nem a valóságnak teljesen megfelelő információk jutottak el hozzá velem kapcsolatban. Azt nem tudom, hogy mennyit javított volna a szülés kimenetelén, de talán kicsit nagyobb odafigyeléssel sokminden elkerülhető lett volna. A műtét után akarva akaratlanul is fültanuja lehettem annak, hogy mind a szülésznők, mind az orvosok döbbenten álltak az esetem felett...
Néhány kérdés még maradt bennem, amit konkrétan Önnek szeretném feltenni és megköszönném, ha válaszolna rá:
Mennyire gyakori eset ez a hegszétválás és ha már fennállt a szétválás lehetősége nem törvényszerű, hogy jobban odafigyelnek az ilyen kismamákra? Orvosilag észre kellett volna-e venni hamarabb a hegszétválást?
Lehetett volna nagyobb jelentősége annak(pl. nem kötöttek volna oxitocinra), hogy az előző babámnál is fájásgyenge és oxitocinra nem reagáló voltam?(bár ott zárt méhszájnál tovább sosem jutottam)
A történtek ellenére őszintén elmondhatom, hogy senkire sem haragszom, a szülés élményét így sem veszítettem el, sőt! A műtét után még a műtőben az első kérdésem az volt, hogy a 3. babát is kibírná-e a méhem?
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani orvosomnak dr. Tolnay Lajosnak és a műtétnél segédkező orvosnak(sajnos a nevére pontosan nem emlékszem), amit értünk tettek.
Tisztelettel:
Szabó Szilvia