sziasztok,
gyors bejelentkezes, es a szulestori:
A kis Peti pontosan akkor érkezett, amikor már elfogyott minden türelmem. Aznap valahogy nagyon levert voltam, szomorú és kicsit ideges is. Valami nyúlós nyálkás dolog folydogált már belőlem reggel óta, és estére emiatt is elkezdtem aggódni. Mi lehet ez? A nyákdugó, vagy a magzatvíz? Minden rendben a babával?
Meg is kértem szépen, hogy legyen kedves, most már bújjon elő, mert szeretném megnézni, hogy jól van-e és hogy mindene megvan. Szót fogadott. Este 11 órakor kezdtem el érezni az első fájást, amit egyfajta hidegrázás is követett, majd egy erős hasmenés. Ültem a hálóban az ágyon, kezemben az órával és éreztem, hogy igen, ma szülünk. De valahogy nem szántam rá magam, hogy ezt másokkal is közöljem, úgyhogy még negyven percig ücsörögtem az ágy szélén. Akkorra már kiabálós fájdalmaim voltak, lementem szólni a férjemnek, hogy tuti most már szülünk. Imádtam, amiért olyan nyugodt volt, rögtön kérdezte, hogy akkor most készítheti elő a cuccokat? Persze, persze, de törődtem is én ezzel már akkor. Hívnom kellene már Ágiékat, de úgy éreztem, hogy hiszen csak most kezdődött, nem akarhatom, hogy túl hamar érjenek ide, feleslegesen. Várok még két fájást, gondoltam. Aztán a következő fájásszünetben a telefonért nyúltam, Ágival még szépen kultúráltan közöltem, hogy elindult a szülés, stb, stb. erre ő megkért hogy hívjam a Király Ágit, mert ő most nem tud jönni. Hívtam K. Á-t, még épp be tudtam mutatkozni, és jött a következő fájás, úgyhogy mondtam (vagy inkább ordítottam?) neki, hogy majd visszahívom. Erre ő mondta,hogy felesleges, azonnal indul. A férjem közben felhívta a dúlát is, mindenki úton volt felénk Közben én alul-felül tisztultam, hányás és hasmenés formájában. K. Á. Nagyon hamar megérkezett, én akkor már messze magam mögött hagytam a szociális szakaszt, már ha egyáltalán volt ilyen, és csak nagy sokára nyögtem ki valami köszönésfélét. Kérdezte, megvizsgálhat-e. Naná, szerettem volna hallani, hogy már hű de nagyon ki vagyok tágulva, de Ági ujjai max 3 cm-t mutattak nekem. Szóval az elején voltam még nagyon, és nekem már őrjítően fájt. Ordítottam, mi több a hangskálám összes akkordját megzendítettem. Ahogy jött a fájdalomhullám, elkezdtem egy mély torokhanggal a csúcson pedig már szopránban zengedeztem. Mintha énekelnék, de persze, sosem volt jó énekhangom, hát most sem. Következett a szívhang hallgatás, Á mosolyogva konstatálta, hogy igyekszik a baba kifelé nagyon. Ennek azért örültem
A méhszájam kemény volt, ezért fájt annyira tágulás. Kerestem a helyem, hogy hol jobb. Kapaszkodtam a férjembe, majd négykézláb álltam, guggoltam, feküdtem, sehogy sem volt jó, a fájdalom hullámai egyszerűen letepertek. Mintegy holdkóros bolyongtam, és motyogtam magamban, hogy csinálnom kell valamit, csinálnom kell valamit. El akartam menekülni a fájdalom elől, de az követett mindenhová. Ahogyan a kis csapatom is, a férjem, Ági és ZSuzska, masszázsolajostul, szívhanghallgatóstul, forró borogatásostul. Én meg csak rohangáltam, legalábbis akkor úgy éreztem, valójában, kúsztam, vánszorogtam. Beültem a kádba, a férjem még ott is masszírozott, bár akkor már ez édeskeveset számított. Egyszerűen összefojt minden, éreztem, hogy elvesztem az önkontrollt, egyre jobban ordítottam, hogy az a kurva fájás. Emlékszem, még a kezemmel is hadonásztam, mintha el akarnám zavarni. Szememmel kerestem hol Ági, hol Zsuzska, hol pedig a férjem tekintetét, és mindegyik szempárban láttam, hogy minden rendben van. Velem voltak, de a kontrakciókkal nekem kellett megküzdenem. Bíztattak, hogy milyen ügyes vagyok és mennyire jól csinálok mindent. Én pedig elkezdtem siránkozni, hogy egyáltalán nem bírom tovább, én ebbe bele pusztulok. Ági csendesen megjegyezte, hogy bármikor elindulhatunk a kórházba, és ott adnak nekem fájdalomcsillapítót. Ezen elmorfondíroztam egy darabig, jól esett belegondolni, hogy csak „besétálok” a kórházba és valaki kikapja belőlem ezt a gyereket és mindennek vége. De akkor már kirobbantani sem lehetett volna, és magamban azt sziszegtem, hogy nem lehet hogy ne bírjam ki. Egyszerűen csak nem készültem fel arra, hogy nem lesznek fájásszünetek, amikor összeszedhetem magam a következő nagy „rohamra”. Nem tudtam a fájdalom hegyeit apránként megmászni, nem volt pihenő, csak egyre nagyobb magaslatok és hegycsúcsok. És nagyon nem láttam a végét. Ezért kértem Ágit, hogy vizsgáljon meg, amikor épp nem ordítok, mert szeretném tudni, hol tartok. Akkor már csak egy hajszál volt a teljes tágulásig. Petike továbbra is egy tank erejével és egy expresszvonat gyorsaságával tolta magát előre a földi élete felé. Nagyon akartunk már találkozni. Elkezdtem a kontrakciók alatt hányni, meg hasmenésem is volt, és utána is nyomtam kontrakciók alatt, bár éreztem, hogy ez még nem igazi „kakilási inger” Ági meg is kért, hogy ha nincs erős ingerem, akkor inkább még ne nyomjak, nem tenne jót a méhszájamnak. Én meg mint egy kisgyerek ismételgettem, hogy még nem nyomok, még nem nyomok, de egyszer csak elkezdtem érezni, hogy menten „besz@rok” és már indultam is a Wc felé, elvégre ott tudok a leginkább nyomni . Szóval elkezdődött a kitolás, prózaian, a saját Wc-nken. Még megkérdeztem az előttem guggoló lányokat, hogy akkor mi van ha a WC-be pottyan a gyerek? Nevettek és mondták hogy akkor kihalásszuk.! Olyan brutális késztetésem volt a nyomásra, hogy egyszerűen ezt már nem lehetett visszafogni, igaz nem is akartam. Egy díjbirkózót megszégyenítő csatakiáltással kezdtem kitolni a babát, és hogy több erőt tudjak belevinni, felálltam. A férjem mögém állt, a hónom aljánál megfogott és tartott, így a nyomások alatt még bele is tudtam guggolni az erőlködésbe. Mindezt pedig láttam a velem szemben lévő tükörben. Láttam, ahogy tágulok, és mondani sem kellett, láttam hogy a pici feje búbja előbukkanóban van. Égett mindenem, azt éreztem hogy szana-széjjel szakadok, felrobbanok. De a tükörben látottak iszonyatos erőt adott, néhány nyomásra kis is jött a kis feje, aztán már csak azt éreztem, hogy valami hosszú síkos csúszik ki belőlem, ez volt a kicsi teste. Ott volt előttem a babánk!! Kicsit méltatlankodva felsírt, Zsuzska már fogta is, a férjem is rögtön ott volt hogy megérinthesse és ők elől én meg mögöttük tyúklépésben elindultunk a már előkészített ágyunk felé. Azonnal a mellemre tették a bebugyolált, magzatmázas kicsit. Éppen a szemét nyitogatta, én meg a kimerültségtől hihetetlenül remegve, csak sóhajtoztam, hogy milyen gyönyörű, milyen szép, de jó hogy látlak. Ő meg csak nézett rám, és az ökleit dugdosta a szájába. Nevetve mondtam neki, hogy azért van ennél jobb ötletem, és kipróbáltuk a cicit. Mondtam neki, hogy most már ez is az övé. A méhlepény viszonylag hamar kijött, bár nagyon rossz volt, hogy még ezt a fájdalmat is el kellett viselnem. Ági megnézte a gátsebem, és mondta hogy repedtem, a baba kicsit ferdén volt, ezért. Sőt, egy csomó horzsolás volt még a hüvelyemen a ferde tartás miatt. Kérdezte, akarom e hogy összevarrjon, de én akkor már annyira nem tudtam volna semmilyen érintést, fájdalmat elviselni, hogy kértem, ha nem muszáj, akkor inkább ne. Ebben maradtunk, meg abban, hogy néhány napig akkor szigorúan fekszem, és szűzlányként összeszorítom a térdem.
Ezután két órát feküdtünk és nézegettük az új jövevényt, aki hamarosan elaludt. Nem mosdattuk meg, a magzatmáz gyorsan felszívódott és gyönyörű rózsaszín volt a bőre a babának. És viszonylag hamar megtisztelt egy kis kakival, így már tudtuk hogy van átjárhatóság a gyomra és a végbele között.. Amíg pihentünk, Ági és Zsuzska összepakolt, eltakarították a szülés nyomait, beáztatták a véres lepedőket, és készítettek egy kis enni-innivalót nekem. Zsuzska segített nekem megmosakodni, addig a férjem kérésére Ági „megmázsálta” Petit, a férjem meg jó alaposan megnézegette, hogy mindene megvan-e a picinek. Addig nem is foglalkoztunk vele, hogy tényleg fiú-e. Ágiék ezután elmentek, mi pedig, immár hármasban beájultunk az ágyba. A pillanat valahogy olyan volt, mintha ez mindig így lett volna, mindig apa és anya lettünk volna, közöttünk Petikével.Olyan volt ez, mintha Peti már régóta velünk élne.
A szülésre visszagondolva pedig, a mai napig büszkeség tölte l, hogy meg tudtam csinálni, egy „asszonyállat” vagyok. Az egész valahogy annyira természetes volt, a szónak abban az értelmében, hogy minden annyira ment magától. Leszámítva, hogy nem készültem fel lelkileg ilyen erejű rohamra, úgy éreztem, mintha már századjára szültem volna, annyira pontosan tudtam és éreztem, mikor mi történik. Mintha csak a szülés a véremben lenne. És bizonyára így is van. Mi nők, erre születtünk a földre.