Melcsike, téged aztán nem kell félteni!
megvéded magad, ha valaki beszól. Te leszel a példaképem, ezentúl tényleg nem hagyom magam.. Nagyon sokszor eddig csak hallgattam, esteleg még mosolyogtam is a hülyeségeikhez, hogy nehogymár ők rosszul érezzék magukat.
Azt hiszem ezzel igazoltam is, hogy helyesen teszik, hogy semmibeveszik az érzéseinket és tulajdonképpen elbagatellizálják a kislányunk halálát.
Tünci, úgy sajnálom!
velem is volt már többször, hogy buszon, boltban, vagy más nyilvános helyen egyre csak nőtt a "gombóc" a torkomban és alig bírtam visszatartani a sírást.
Otthon ilyenkor csak zokogva összerogyok, és utána megkönnyebbülök... nade emberek között tartani kell magunkat. Nem tudom, honnan jön ehhez az erő. Amikor azt hiszem, hogy kész, vége, nem bírom tovább, valahogy akkor is van még egy utolsó csepp.. épp csak annyi, hogy túléljük azt a napot. Legalábbis én ilyesmit szoktam érezni.
Zaha. anyud bulija
atyaééég.
nálunk egy hasonló "sztori": anyum férje felhívta a páromat és felháborodottan mondta, hogy mennyire tapló dolognak tartja, hogy nem köszöntötte fel édesanyámat a névnapján... (remélem érthető, hogy ki kinek a kicsodája.) Pár nappal a lányunk halála után volt ez a bizonyos névnap.
Hát, tényleg nem voltunk valami ünneplős hangulatban...,
én sem köszöntöttem senkinek semmit, mégcsak boldog Karácsonyt sem kívántam.
Viszont voltak olyanok, akiket semmi/senki sem akadályozott meg abban, hogy körbepusziljanak és kellemes ünnepeket kívánjanak. Részvétnyilvánítás nélkül persze. Volt olyan megjegyzés is, miszerint csak egy kis hó hiányzik még a szép Karácsonyhoz.
Zaha, végülis azt írtam anyának, hogy eszem ágában sincs nekik gratulálni. sok körítéssel. De azt itt bonyolult lenne elmagyarázni a nem egyszerű családi viszonyok miatt. Egybként távolságtartó vagyok vele, mert sokszor "csalódtam" benne, elárult, kibeszélt. Szerinte nagyon jóban vagyunk
Állandóan beszélgetni, beszéltetni akar, de én nem szeretnék, mert csak kioktat a végén és úgy magyaráz, mintha gyengeelméjű lennék. Mindig megmondja, hogy nekem mit kell éreznem, és mit illik tennem. Pl.: mennyire helytelen, hogy utálom az egész világot, mert nem mások tehetnek arról hogy meghalt a gyerekem. (jéééé! tényleg???) mintha ez legalábbis így működne.. áhh
szóval ilyenek. Néha viccesnek is látom ahogy erölködik, hogy megmagyarázza nekem, hogy az élet megy tovább, és ezt én alakítom.
Szerncsés, hogy nem tudja, miről beszél!!!!!!!!!!!