2002.02.13 23:23
Szerző: Anonymous
Szia Treff!
Nem szoktam chatelni, inkább csak elolvasom a leveleket, úgyhogy leírom itt a tapasztalataimat, bár eredetileg nem akartam rontani a kórház hírnevét - én is nagyon jó kórháznak tartottam régen, s becsültem az ott dolgozókat, mindenki elsõre kedvesnek tûnt.
Az én történetem ott kezdõdik, hogy terhességem kezdete óta veszélyeztetett terhes voltam, s az ötödik hónaptól kezdve feküdnöm kellett. Kéthetente jártam terhesgondozásra, mindennel meg voltam elégedve. Szeptemberre voltam kiírva. A gond akkor kezdõdött, amikor a dokim júliusban szabira ment. Hiába jártam júliusban is nagy lelkiismeretesen a terhesrendelésre, körülbelül - elnézést a kifejezésért- de le se szartak. Pedig én amint észrevettem, hogy bedagadtak a lábaim, másnap már bementem megnézetni - elintézték azzal, hogy "nyáron mindenkinek dagad a lába kismama".
Mivel elég sok szakkönyvet elolvastam, tudtam, hogy oda kell figyelni a lábdagadásra, mert toxémiára utaló jel lehet. Mivel a kórházban nem küldtek el laborba, így elmentem a háziorvosomhoz, aki egy nagyon lelkiismeretes nõ és helyben készített egy vizelet és vérvizsgálatot /ilyenkor fehérjét keresnek a vizeletben/. Ekkor nagyon megdöbbentem, mert azt mondta, hogy ugyan fehérjét nem talált, de tudok-e arról, hogy cukorbeteg vagyok??? Ezután már tudtam róla, csak azt nem tudom, ez miért nem derült ki a BM kórházban?
Elkezdtem diétázni, de a lábam ettõl függetlenül napról napra jobban bedagadt, a végén már járni is alig bírtam.
Július végén visszajött a dokim, aki végül befektetett a kórházba. Nekem eléggé kórháziszonyom van, de mivel nagyon féltettem a picikémet, s még csak a 35. hétben voltam, így szinte "örültem" hogy szem elõtt leszek és naívan azt hittem, hogy az orvosok majd rájönnek mitõl dagadnak a lábaim ilyen borzalmasan, s segítenek.
A kórházban másfél hetet töltöttem, ami azzal telt, hogy folyamatos kétségeim voltak afelõl, hogy mi van a babámmal, mi van velem, mit kellene tennem s mit nem.
Az egyik orvos azt mondta, hogy nyitva van a méhszáj /emiatt kellett feküdnöm már május óta/, a másik szerint nem volt nyitva... Minden reggel mázsálni kellett magam, s napjában háromszor gorombítottak le - de szó szerint- hogy most már ne hízzak ennyit! Az persze nem tûnt fel a nagytudású osztályvezetõ fõorvosnak, hogy szinte minden nap 1 kilót híztam, s hiába panaszkodtam, hogy úgy érzem, nem jól mûködnek a veséim, mert már alig járok vécére...!!!
Az egyik orvos azt mondta, hogy csak napi 1 liter vizet igyak maximum, mert mit csodálkozok, hogy minden víz a lábamba megy ha folyton töltöm magamba a vizet /talán még emlékszel az idei 40 fokos augusztusra.../ Az én dokim azt mondta, hogy min. 2 litert igyak naponta, mert besûrûsödhet a vér és elhalhat a magzat...
Napi háromszor kellett lejárni a szülõszobára NST-re. Senkit sem érdekelt, hogy nyíló méhszájjal nem lehet egy emeletnyi lépcsõt megmászni napjában háromszor büntetlenül... Mindehhez hozzájött a szülésznõk modora, akik a személyük elleni sértésnek vették ha véletlenül akkor mentem le, amikor nekik mûszakváltásuk volt - nem tudom ezt honnan kellene tudnod, majd ott hagytak egyedül a sípoló berendezéssel, s a guta megütött amikor abbamaradt a sípolás, pedig csak a gép volt rossz.
Az utolsó napokban már olyan rettenetesen dagadt volt a lábam , hogy alig bírtam ráállni /37-es lábamra nem ment rá a 40-es papucs/, tiszta vörös volt, s az ödéma megjelent a hasamon, az arcomon, meg mindenhol. Minden viziten megkérdezték, hogy vagyok, s hiába mondtam nekik hogy egyre rosszabbul, nem csináltak semmit - ez a fokú ödéma már rettenetes fájdalommal jár.
Az utolsó három napon már szinte nem jártam vécére, mivel az összes víz a lábamba ment - gyakorlatilag a vesém kezdte felmondani a szolgálatot. Panaszkodtam, hogy 3 napja menni sem bírok, olyan hányingerem van, de semmi sem változott, szinte már oda sem figyeltek mit mondok.
Hallottam, hogy az egyik nõvérke többször is felhívta a dokik figyelmét, hogy vészesen csökken a trombocita számom de ekkor még nem tudtam ez mit jelent, a doki meg nem foglalkozott vele.
Augusztus 8-án már nagyon szarul voltam, elegem volt a kórházból meg az orvosokból, de leginkább az foglalkoztatott, hogy úgy éreztem, hamarosan nagy baj fog történni, ha nem fejezik be a terhességet császármetszéssel. Ugyanakkor még csak a 36. hétben voltam és nagyon féltettem a picikémet, mivel a BM kórházban nincsen koraszülött részleg. Mivel úgy gondoltam /és milyen isteni sugallatra!/hogy koraszülött esetében minden másodperc számíthat, így saját felelõsségre elhagytam a kórházat augusztus 9-én reggel , s átmentem a Péterfybe, ahol unokatestvérem szült 3 éve a Krasznai professzornál, s aki nagyon ajánlotta úgy a kórházat, mint a professzor urat.
"Érdekes módon" a BM kórházban nem készült el a zárójelentésem, amikor eljöttem - szerintem ekkor már õk is érezték, hogy baj lesz, s próbálták menteni ami menthetõ.
Mindenesetre olyan rossz passzban voltam már 9-én reggel, hogy egyik kórházból a másikba menet már majdnem elájultam. Krasznai tanár urat mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, gyakorlatilag megmentette az életünket. Soron kívül fogadott, reggel 8-kor találkoztunk, s 15 perc múlva már a mûtõasztalon találtam magam!!! Állítólag kritikus volt az állapotom. Elég sokáig csak az elõkészítõben voltam, mert folyton rosszul lettem, s a mûtét elõtt még belém nyomtak néhány infúziót. Ekkor derült ki, mi is az a trombocitaszám: állítólag bizonyos nagyságrend alatt nem alvad a vér, úgyhogy nem operálhatnak! Nálam ez a szám igencsak a kritikus értékeken mozgott!
A mûtét olyan körülmények között és olyan szakszerûen zajlott, amit nem gondoltam volna, hogy Magyarországon létezik. Le a kalappal a teljes team elõtt!
Sajnos, az én történetem rosszul folytatódik, mivel kisfiam az intenzív koraszülött osztályra került, ott volt 9 napig, tüdõgyulladása volt meg ezer más baja /inkább ezt nem részletezem, mert nem is ez a fõ téma/, de gyakorlatilag az biztos, hogy Krasznai tanár úr gyors és szakszerû döntésén múlott a kisfiam és az én életem. A Péterfyben egyébként ki kell emelnem még egy szuper szakember nevét: dr. Boross Gábor, aki a csecsemõosztály vezetõje és szerintem nemcsak szakmailag kiemelkedõ, hanem emberileg is.
Azért jó dolgokat is tudok mondani a BM-rõl: nagyon rendesek voltak a nõvérkék / igaz, hogy maguktól nem jutott eszükbe hogy a 40 fokos hõségben kicseréljék az ágynemût - másfél hét alatt egyszer volt csere/, a dokik szerintem az én történetem ellenére is jók, fõleg ha problémamentes szülésre van kilátás.
DE! Azért megfontolandó, hogy SEMMIFÉLE érzéstelenítésre gyakorlatilag nincs lehetõség, mig pl. a Péterfyben úgy tudom kérhetsz epidurálist és nem néznek rád ferde szemmel.
Amiért haragszom a BM-re, az az hogy szerintem nekik látniuk kellett volna maguktól, hogy nem tudnak velem mit csinálni, s javasolniuk kellett volna hogy menjek át agy olyan intézménybe, ahol fel vannak készülve a koraszülésre. Nem vagyok teljesen tájékozott, hogyan kapják a kórházak a pénzt a TB-tõl, de ezek után van egy olyan baljós sejtésem, hogy szülésenként + kórházi napok száma szerint. S ha ez így van akkor azt hiszem nem lehet könnyû a lelkiismeretük... A mellettem álló ágyon feküdt egy lány, akinek szintén koraszülése volt, 34. hétre született a kisfia, s átszállították a babát egy másik kórházba, a mama meg maradt /ez atörténet részleteiben is megérne egy misét../
Befejezésül csak annyit, hogy gondolom a BM osztályvezetõ orvosa be volt rezelve hogy feljelentem õket vagy hogy valamelyikünk meghalhat, mert miután napokkal késõbb a férjemnek sikerült beszereznie a zárójelentésem,abban az áll, hogy "már éppen össze akartak hívni az ügyemben egy orvosi konzíliumot, de én saját felelõsségemre elhagytam a kórházat"... Minõ egybeesések... Kár hogy másfél hét alatt nem sikerült az ügyemet megvitatniuk...
Összegezve: nem vették észre a terhességi cukorbetegséget, a toxémiát, a leálló veséimet, az alacsony trombocitaszámot - mindeközben majdnem meghaltam meg a kisfiam is a méhemben (7/8-as APGAR-ja lett)
Ismétlem, nem célom bárkit elijeszteni, de én mai fejjel már nem az orvosomhoz ragaszkodnék /akit egyébként addig nagyon kedveltem és bíztam benne/, hanem megnézném a kórház felszereltségét a kisbaba szempontjából, mert higgyétek el az a legfontosabb!
/Direkt nem írtam a fürdõszobák állapotáról, a takarításról, a kaja minõségérõl, mert ezek nem olyan fontos dolgok - de mind elég kritikán aluli/
Ha valakinek ez szempont lehet: a Péterfyben vannak fizetõs baba-mama szobák, amik szuperek, tudom ajánlani!
Azért ne ijedjetek meg, de legyetek észnél mert az én példám is bizonyítja, hogy csak magára számíthat az ember meg a megérzéseire.
Ha még érdekel valakit valami, írjatok!
Gabi