2002.02.04 23:15
Szerző: zsu
Sziasztok!
2000. szeptemberében szültem a Péterfyben tevezett császárral. A történethez hozzátartozik, hogy a dolgot teljesen másképp terveztem, eredetileg a SOTE 1. Klinikára jártam, viszont otthon szerettem volna megszülni a babát. Az én kicsim azonban másképp gondolta, mert farfekvéses volt és makacsul nem akart megfordulni, így az otthonszülõs csapat mindenképpen a császármetszést javasolta. A SOTÉ-re egészen biztosan ne akartam császárra menni, riasztónak találtam a zsúfoltságot, és okulva a terhesrendelésen és ultrahangon teljesen átlagosnak tekinthetó 2-3 órás várakozásból, szinte biztos voltam abban, hogy az orvos ugyan futólag vet majd rám néhány pillantást az állandó rohanás közepette, de azon túl sok jóra nem számíthatok. Az otthonszülõs csapat Krasznai Pétert ajánlotta, s mivel elég patthelyzet volt szülés elõtt 2 héttel, nem is keresgettem tovább, felhívtam. Felkészültem arra, hogy összevont szemöldökkel és fejcsóválva fogadja majd, hogy szülés elõtt két héttel jövök hozzá a problémámmal, ráadásul Geréb Ágnesre hivatkozva. Életem egyik legkellemesebb csalódása volt! Rendkívül kedves volt, teljesen kulturáltan megbeszéltünk mindent, partnerként kezelt, sõt rögtön az elsõ találkozáskor személyesen mutatta meg a mûtõt (éppen epidurált kapott egy lány a mûtétre készülõdve), a szobákat, az újszülött babákat (lábjegyzetként: a SOTÉ-s orvosomhoz igen régóta jártam, de erre soha nem szakított idõt). Tekintettel a helyzetre, teljesen le voltam döbbenve, és úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legfontosabb kismamája, és ez nagyon-nagyon jó volt akkor, amikor egyébként minden este azzal menetem a férjem agyára, hogy le fogok bénulni az epiduráltól és micsoda csapás a sorstól, hogy nem tudom megszülni a babámat.
A szüléssel kapcsolatban teljesen õszintén azt tudom mondani, hogy életemben nem volt olyan halálfélelmem, mint azon a reggelen, ezt azonban saját magamnak köszönhettem. Két hét kevés volt ahhoz, hogy megemésszem a császárt a mûtétet és mindent, hiszen olyan nagyon beleéltem magam abba, hogy szép és nyugodt szülésem lesz, hiába tudtam az eszemmel, hogy a baba számára ez életmentõ mûtét és én itt most keveset számítok, hiszen úgyis ki fogom bírni. A csapat azonban nagyszerû volt, mindenki tudta a dolgát, tényleg fél szavakból értették egymást. A férjem is bejöhetett a mûtõbe ott állt a fejemnél, és nekem ez baromi sokat jelentett. Rajta kívül még két ember állt a fejemnél, nyilván mindenféle mûszereket lestek, de én azt éreztem, hogy direkt azért állnak ott, hogy tartsák bennem a lelket és ez is nagyon jól esett. Szóval a rettegéseim teljesen feleslegesek voltak, minden tökéletesen mûködött emberileg és orvosilag is, amiért nem tudok elég hálás lenni. Az egész kb. negyed óra volt, amikor Panni megszületett. Azt mondták, a papája kapja meg, ami azért nem volt teljesen úgy, mert lemosták, meg mindenféléket leszívtak neki mindenhonnan, aminek annyira nem örült sem õ, sem a papája, de a lényeg az volt, hogy tökéletes végkicsengése volt a történetnek egy gyönyörû, egészséges babával.
Ezután aztán kezdtek elrolani a dolgok, mivel a mûtét után már nem csak a szülészeti csapat fennhatósága alá tartoztunk, hiszen a baba a csecsemõosztályra került. Azt késõbb tudtam meg, hogy a csecsemõs csapat fõnöke nem a Krasznai-Zacher páros, sõt nemcsak hogy nem a fõnökeik, de érezhetõ az ellenségesség a csecsemõsök és közöttük. A dolog úgy indult, hogy egy alig 20 éves önjelölt csecsemõs nõvér (azóta már nem dolgozik ott)a szülés után 20 perccel bejött hozzám és közölte, hogy 24 órára náluk marad a baba, mert én a császár után képtelen vagyok ellátni, majd kiment, mire bármit nyöghettünk volna. Azonnal elõkerítettük Krasznai asszisztensét, majd a doktor urat is, aki ezt hallva õrjöngve kirohant, majd pár perc mûlva közölték, hogy minden rendben, egy órán belül átkerülök az egyágyas szobába, megkapom a babát, sõt, ha akarjuk, akkor a férjem is benn alhat, hoznak neki egy kempingágyat és akkor a babát éjszakára sem vihetik el a csecsemõsök. Ez jól hangzott, és tényleg így is lett. Kb. egy óra múlva sértõdött fejjel megjelent az önjelölt csecsemõsnõvér, negyed órán keresztül magyarázta, milyen feltételekkel kaphatjuk meg a saját gyerekünket, s miután mindenbe beleegyeztünk, végre nagylelkûen behozta, hogy meszoptathassam. Az epidurál után eltartott pár percig a manõver, mire félig bénán és telecsövezve egy rugózó ágyon valahogy az oldalamra evickéltem a szoptatáshoz. De végre létrejött a nagy találkozás, a kicsinyem ott volt mellettem és lelkesen próbálta megtalálni a tejecskét. Sajnos azonban másfél perc után a "barátnõnk" úgy találta, hogy nem jól szopik a baba, felkapta és kirohant vele. Ez már sok volt, a férjem utána ment, hogy visszaszerezze a babát és azt látta, hogy éppen cukros vízzel itatják szegényt. Ekkor megkértük, hogy ha lehet, a jövõben többé ne lépjen be a szobánkba. Igazságtalan lennék, ha nem írnám meg, hogy a csecsemõs csapat egésze nem ilyen volt, volt néhány igazán kiemelkedõen segítõkész és kedves hölgy is közöttük, különösen Gál Mari és egy kolléganõje, akinek csak az asszonynevére emlékszem, Fabusnénak hívták. A bánásmód azonban meglehetõsen hullámzó volt, attól függõen, hogy a munkarend milyen csecsemõs csapatot sorsolt össze. Igazából úgy tûnt nekem, hogy a fiatal nõvéreknek voltak egészen elképesztõ húzásaik, valami különös érzéketlenséggel tudták kezelni a helyzeteket - mindehhez persze hozzá kell tennem, hogy ez csak az én tapasztalatom. Szóval azt tanácsolom mindenkinek, hogy az apukákat készítsék fel arra, hogy a babáért néha meg kell küzdeni és ezt abban a helyzetben elginkább õk tudják megtenni.
Az egyágyas szobát is mindenkinek ajánlom, az elérhetõ legnagyobb kényelemben volt részem. A férjem két éjszakát benn aludt velünk, a baba éjjel-nappal velem volt. Azt is mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy tartsa maga mellett a babát, nemcsak azért mert a kicsinek igazán csak a mamájára van szüksége, hanem azért is, mert mire az ember hazakerül, az alapvetõ dolgokat már valamelyest megtanulja, és ha kell, kérhet segítséget (legfeljebb megvárja a következõ mûszakban Gál Marit...) és hazakerülve nincs az a sokk, hogy mit is kell csinálni és hogyan. Soha nem felejtem el, amikor elõször megfürdettük Pannit a kórházban - hihetetlen bénázás volt, egy örökkévalóságnak tûnt, már attól tartottam, hogy kihûl szegényke - de hazaérve legalább a minimális önbizalmunk megvolt.
Bocsánat, ha túl hosszúra nyúlt a beszámolóm, remélem elnézitek nekem, ez az elsõ alkalom, hogy ezt valahol leírtam, és nekem nagyon jól esett.
Ha bárkit érdekelnek további információk (tarifa, magánrendelés, elérhetõségek) e-mail-ben szívesen magadom.
Köszi, hogy elolvastátok!
Zsu