Szia Ágica!
Azon gondolkoztam, hogy ez az életkor eleve egy ilyen anyás korszak, vagy ez a suli miatt van így, ill. nálatok a bölcsi miatt volt így? Hogy talán pótolni akar.
Amúgy van járókánk, havonta egyszer bele is teszem, amikor tutibiztonságos helyen akarom tudni. Rengeteget veszekedtem Zsigával annak idején, hogy ugyan szerelje már össze, mert meg kell a lánynak szoknia, hogy nyugodtan tudjak tanulni, és ez nem olyan lakás, ahol be lehet látni a konyhából a szobába. Aztán úgy alakult, hogy már pici korában sem lehetett magára hagyni, jobban haladtam, ha mindig ott volt velem egy takarón a földön, vagy autósülésben. Úgyhogy ahogy telt az idő, egyre kevesebb időt töltött benne, most már csak nagyon rikán teszem bele. Különben nem a járóka itt a fő kérdés, szerintem. Mert ha járókában lenne, én akkor is vele foglalkoznék inkább, ha nyűgös. Ha viszont nyugodt, akkor a szoba közepén vagy az előszobában is nagyon jól eljátszik, olyankor nincs vele sok gond. És sokszor volt már olyan, hogy kimászott a konyhába, vagy a fürdőszobába, leellenőrizte, hogy megvagyok-e még, és mászott tovább. Talán szerencsém van vele, talán már elég korán és elég határozottan megmutattuk neki, hogy mihez szabad nyúlni és mihez nem, vagy csak ezután jön még a java, nem tudom, de azzal nincs sok gond, hogy neki nemvaló dolgokhoz nyúl.
Amúgy kb. úgy zaljik nálunk az élet, hogy én csinálom a dolgom, és amikor Júliának valami baja van, akkor vele foglalkozom. Van egy "listám", amit végigveszek: éhes, szomjas, álmos, pelus, unatkozik, fáj... Végiggondolom, melyik lehet, megpróbálom helyrehozni a dolgot, és folytatom amit elkezdtem. Namost, ha unatkozik, akkor épp csak annyi időre ülök le mellé, amíg mutatok neki valami érdekeset, és inkább délután szánok rá egy kicsit hosszabb időt, hogy játsszak vele. Aztán ha nem bírok rájönni, hogy mi baja van, akkor közlöm vele, hogy bocs, de nem tudom, és kész. Ha ez egy egyszerű mindennapi nyügi, akkor hagyom, ha látszik, hogy valami komoly, akkor vele vagyok. Persze ha épp felmosok, vagy rántást csinálok, vagy valami hasonlót, amit nem lehet csak úgy eldobni, akkor kénytelen várni a sorára. Egyébként mindig mindenről elmondom neki, hogy miért történik. Pl. suliba is úgy megyek, hogy elköszönök tőle, elmondom neki, hogy elmegyek, mikorra jövök, ki fog vigyázni rá, és odaadom egy pici macimat, hogy addig ő meg vigyázzon arra. Nyilván, ha tesója lesz, akkor többet lesz várakoztatva valamelyik gyerek, ha épp kettőnek van egyszerre baja, ez normális.
Különben sokat gondolkoztam ám ezeken a gyereknevelési szemléleteken. Az egyértelmű, hogy mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya. Valahogy úgy tűnik nekem, hogy azok az elvek, amelyek a csecsemőt erősebben korlátozzák, ezzel együtt a család többi tagjának ellátását tartják fontosabbnak; míg a másiknál fordítva van, az a csecsemő igényeit előrébb veszi más családtagokéhoz képest. Namost, az előbbi éppen abban a korszakban alakult ki, amikor tipikus volt az, hogy egy nő egymaga vezette a háztartást, ráadásul még dolgozott is. Másrészt a külvilág is akkor ítélte meg jobb anyának, feleségnek, "házinőnek" stb, ha minden rendben volt, és el volt látva - kívülről. A másik az sok szempontból hasonlít az ősi kultúrákra, amikor a nő nem volt magára hagyva, mert egy közösségben, ill. egy nagy családban élt, sokkal több segítsége volt, és talán sokkal inkább az alapján ítélték meg, hogy hogyan bánik konkrétan a gyerekével. Ez az én elméletem. Mit gondoltok?
Egyébként azt tudjuk, hogy minden gyereknevelési elméletnek megvan a maga pszichológiai vagy más tudományos háttere. Én mindig nagyon élvezem, ha olyan olvasnivaló akad a kezembe, ami nemcsak azt mondja, hogy így meg így bánj a gyerekkel, hanem azt is, hogy miért bánj vele úgy.
Írok példát, de azért pont ezt, mert eddig ez érdekelt a legjobban, nem azért, mert ez a legfontosabb gyereknevelési mozzanat.
Pl: Órarend szerinti etetés: Két tudós (azt hiszem, egy angol, meg egy orosz) egyszer megmérték, hogy mekkora a különböző korú csecsemők gyomrának az űrtartalma átlagosan. Aztán kiszámították, hogy a "normális" fejlődéshez mennyi tápanyagra, energiára van szüksége. Mivel akkoriban nagyon sokan táplálták mesterségesen a gyereküket, a tápszert vettél alapul. Nos, a kettőből szépen kikombinálták, hogy ideális esetben egy babának naponta hányszor, és mennyit kell ennie. Szerintem csak tápszeres etetésnél, meg amikor a gyerek már csak eszik (és már nem szopik), ez többé kevésbé ma is helytálló elmélet: az evésben fontos a rendszer, habár azt már mi felnőttek sem tartjuk be, hogy mindig ugyanolyan mennyiséget együnk. Kultúránként változó, hogy hányszor esznek egy nap, és mikor a legtöbbet. (Nálunk elvileg az ebéd a gyomortömő főétkezés.) Plusz, ami az órarend szerinti etetés mellett szól: a felnőttek "kényelme", hiszen elég hosszú etetési időközöket határoz meg ahhoz, hogy az ember nyugodtan végezhesse a dolgát, ill. az az érv, hogy a gyereknek szüksége van a rendszeressgére.
Ezzel ellentétben: igény szerinti szoptatás, ami azt mondja, hogy mindig szoptassuk meg a kicsit, ha sír, és tök fölösleges mérni, hogy mennyit evett, ha jól fejlődik. Ez a módszer bízik a csecsemő ösztöneiben, hogy tudja, mikor mennyit kell ennie, ha sokat evett, akkor csak átszalad rajta és a pelusban köt ki, ill. kibukja. Igen ám, de azt is mondja, hogy a szoptatás nem csak a táplálás eszköze, hanem hogyismondjam univerzális babaellátási eszköz. Gyógyszer, mert az anyataj immunanyagokat tartalmaz, megelőz és véd, gyógyít. A nyugtalan, beteg babának nyugtató, fájdalomcsillapító anyagokat tartogat. Ezek mellett testi kontaktus, szoptatás közben a baba automatikusan megkapja a lelki fejlődéséhez szükséges egészséges érintésmennyiséget, becézést, szeretgetést. Ahogy egyik ismerősöm mondta, és ez nagyon tetszik, mamaíz, mamaillat.
Na, de nehogy véletlenül valaki megbántva érezze magát (mert ez olyan kényes téma), azért még hozzáfűzök egy-két dolgot: Aki órarend szerint eteti a gyerekét, az az én szememben nem ekvivalens azzal, hogy túl szigorúan bánik vele, elhanyagolja, vagy nem törődik a baba igényeivel. Hiszen pl. anyácska is mesélte, hogy főzött ő úgy, hogy belelógott a gyerek lába a fazékba, és Ágica is mesélte, hogy hogyan foglalkoztak Mátéval, amikor előbb kezdett sírni, mint az evésidő, vagy fájt a hasa. Ezzel párhuzamosan sok igény szerint szoptató anya valószínűleg a szoptatáson kívül, és aztán abból a korból kinőve alig törődik a gyerekével, elhanyagolja, bántalmazza. Sőt, egy picit megtoldom: ha az ember valójában nem figyel a gyerekre, hanem csak a szájába nyomja a mellét, ha sír, pedig lehet, hogy nem is arra lenne szüksége, hanem esetleg arra, hogy mondjuk tisztába tegyék, vagy másként öltöztessék, vagy nagyobb gyereknél inkább hogy játszanak vele, ugye, az sem éppen ideális.
Elkezdtem olvasni a Sánta Kutyát, az első fejezeten túl vagyok.
Nagyon furi volt, ez a félig német, félig magyar.