2000.09.07 23:38
Szerző: Anonymous
sziasztok!
velem egy olyan eset történt meg, amit még a mai napig alig tudok elhinni. akár egy dél-amerikai szappanopera sztorija is lehetne.
7 év ismerettség és 5 év együttélés után összeházasodtunk. minden mint a mesében: anyósomék megszerveszték az "álomesküvőt", aztán elmentünk nászútra, ahonnan már hárman jöttünk vissza. a világ legboldogabb kismamájának éreztem magam. 2 hónapig. férjem ekkortájt nagyon furcsán viselkedett. eleinte annak számlájára írtam, hogy talán eszébe jutott, hogy vége a buliknak, és szülő lesz ő is, minden meg fog változni. aztán néhány nap múlva kiderült: összejött az egyik kolleganőjével, és össze fognak költözni, mihelyst a barátnő férjét valahogy elüldözik. nagy kegyesen megengedte, hogy a szülésig a lakásában maradhatok. mondanom sem kell, csak lestem. nem tudtam erre az egészre mit mondani. aki menni akar, az úgyis megy, nem lehet visszatartani. ha a fejem tetejére állok, akkor sem. kapott két hetet, hogy mégegyszer átgondolja a dolgot. közben bejöttek a szülők is a képbe, akik szintén mindent megpróbáltak, még saját házasságuk addig titkolt problémáit is kiteregették. én nem könyörögtem, csak annyit kértem, hogy jól gondolja meg, mit ad fel. ő talán még jobban szerette volna a babát mint én. de nem értettem, hogy akkor miért akar szétválni? és miért vett el akkor? és miért akart gyereket? állítólag csak az esküvő után jöttek össze. hiszem is, meg nem is. a férjem nem olyan, aki 2 hónap ismerettségért felrúg mindent. bár azt mondják, a szerelem bármire képes.
szóval az életem pokol lett, egyik napról a másikra. nem tudtam, hogy a terhesség miatt hányok vagy az idegességtől, hogy hova menjek, mit csináljak. és a felelősség, hogy most már nemcsak magamaról kell gondoskodni, hanem majd egy kis porontyról is... fogalmam nem volt, hogy mit tegyek. még 1-2 hónapot kellett kibírnom egy fedél alatt a férjemmel, de ez mindennél rosszabb volt. vagy nem szóltunk egymáshoz, vagy veszekedtünk. mindketten éltük a saját életünket: ő randizgatott és éjfélekkor járt haza, aztán még hajnalig sutyorgott és cuppogott a telefonba a kedvesének, én meg babaruhákat vásárolgattam, albérlet után járkáltam és utáltam az egész terhességet. nagyon megviselt az egész. aztán 2 hónap után a férjem elköltözött. havonta egyszer megjelent a postáért, de nem is nagyon nézett rám. meg nem kérdezte volna hogy ne hozzon-e egy liter tejet vagy ilyesmi... nem ismertem rá. a saját szülei is kitagadták, és ők is azt mondták, hogy talán az ördög bújt bele. az addig kedves és jószívű fiú gonosz és anyagias lett. rózsaszín burok vette körül és nem látott mást csak a kedvesét.
6 hónapos terhes voltam, amikor sorsom még mindig nem mozdult semerre. nem akartam az ő lakásában maradni, talán büszkeségből sem, de nem akartam hogy akkor jöjjön, amikor ő akar, meg nem akartam hallgatni, hogy ő micsoda áldozatot hozott értem! tudom, hogy jogilag maradhattam volna, de még nem túl jó anyagi helyzetem mellett sem akartam. aztán döntöttem. elköltözöm pestről, minél messzebb, talán így könnyebb lesz felejteni. a szülővárosomba semmiképp nem akartam menni (szüleim elváltak, és nagyon bonyolult a helyzet), úgyhogy egyik kollegám segítségét kértem, (azaz ő ajánlotta fel magát) aki vidéken területi képviselő, 230 km-re a fővárostól. szerzett albérletet, annyi pénzem volt, hogy 1-2 évig tudom fizetni, aztán meg ki tudja, hogy lesz. már nem mertem hosszútávra tervezni. 7 hónapos terhesen költözködés, pakolás, a barátnőm segítségével. bonyolult volt az életem: még dolgoztam (pesten), de a cuccaimat még karácsony előtt levitettem vidékre. a kollegám nagyon sokat segített. eligazodni, meg locsolgatta a virágaimat addig amíg én pesten voltam. a szülészorvosom is ott volt, úgyhogy úgy terveztem, hogy pesten szülök, és szülés után már egy percig sem maradok ott. újév után az első vizsgálatnál kiderült: nyitott a méhszájam, abba kell hagyni a munkát. fekvés és pihenés minden mennyiségben. ott maradtam az üres lakásban, télen, csak egy szekrény és egy matrac volt mindenem. odaköltözött hozzám a barátnőm, mert a végén már a boltba sem tudtam lemenni. pokoli vot ez az időszak. újságok, tévé, és ott kellett ülnöm az üres lakásban. nem mertem pestet elhagyni, nehogy valahol útközben szüljek meg. úgyhogy az új életem lakása pedig ott állt bebútorozva, félig kipakolva minden. a babát persze túlhordtam. a szülésre is a barátnőm kísért el. szólt a gyermek apjának is, legnagyobb meglepődésemre átjött (5 percre a munkahelyétől. a gyerekért odavolt, de a helyzetünkön ez mit sem változtatott.
a kórházból (10 napig tartottak bent komplikációk miatt - mert miért is ne lettek volna) apukám egyből vidékre vitt le minket, az ország másik végére az ő lakhelyüktől (400 km. nagy meglepetésemre a kollegám kitakarított, amit tudott, elpakolt. nagyon jól esett. gyakran jött, segített, aztán igen... szerelem lett belőle. a kislányom most 6 hónapos, imádják egymást. apuka havonta egyszer jön. nem maradhat egy óránál többet (nem én miattam), ott a póráz a nyakán. kísérettel jön, de ide fel csak egyedül. nem nagyon beszélünk egymással, mert rá kellett jönnöm, hogy nagyon másképp gondolkozunk, és különbözőek az érdekeink. nem akar fizetni sem, mert ő a következő családjára spórol, ha a leendő felesége gyes-en lesz. kicsit paradoxnak tartom, hogy a megkévő gyerekéről nem gondoskodik, mert kell a pénz a még gondolatban levő gyerekeire. a válást remélhetőleg egy hónap múlva kimondják (már egy tárgyalás volt), 16 hónappal az esküvőnk után...
fú, hát ez jó hosszúra sikerült!
gg.