Kedves ismeretlen ismerőseim!
Nagyon jól esik, hogy aggódtok, de nagyon el is szomorodtam. Senkit sem akartam rémisztgetni. Annyi történt, hogy választanom kellett, mit hagyok abba, mert már semmire sem volt időm. Így a naplót hagytam abba, amit rendkívül sajnálok. Sokáig tépelődtem, most is jegyzetelgetek egy naptárba, hátha egyszer még megírom, ha valaki még kíváncsi lesz rá.
Andrejnek megigértem, hogy írok egy lezáró részt, amit majd ő feltesz a netre, de most sajnos olyan dolgok történtek, amelyek miatt ismét nincs erőm írni, pláne ilyen vidám stílusban.
(mielőtt ismét megijednétek elmesélem, hogy miért nincs most lelkierőm ezt a lezáró részt megírni. Azért is mesélem el ilyen nagy nyilvánosság előtt, hogy barátaim halála mindenkinek, minden anyának és apának, minden embernek tanulságul szolgáljon. Milyen banális apróságokon múlhat az élet...
Május 8-án útnak indult egy 6 fiatalból álló vidám társaság, hogy estére Pécsre érjenek, ahol jó hangulatú koncertet akartak adni. (A zenekart Vodku v glotkunak hívják). Egy bérelt mikrobusszal indultak, és hogy biztonságosabb legyen, nem a 6-os úton, hanem az M7-esen mentek. Akik elöl ültek, bekötötték a biztonsági övet, de végül a vezető mégis kikötötte magát, mert szorította az öv. A hátsó sorban ülők - bár lett volna rá lehetőség - nem kötötték be magukat. Bevallom, talán én sem használtam volna az övet hátul.
Egészen a 68-as kilométerkőig jutottak, amikor az igen rossz állapotban lévő téli (!) jobb hátsó gumiabroncs a hőségtől és a surlódástól szétdurrant. Nem mentek gyorsabban, mint lehetett volna. Nem szabálytalankodtak, nem csináltak semmi rosszat, csak mentek, mentek a végzetük felé. A durrdefekt következtében a kisbusz eleje(minthogy a súlypontja a hangszerek és az erősítés miatt hátul volt) elemelkedett a földtől, kormányozhatatlanná vált, nekisodródott a szalagkorlátnak, áttért a szembejövő oldalra és pörögni kezdett. A hátul ülők mind kizuhantak az első fordulat közben. Dávid (30 éves volt) azonnal, Luca (22 éves gyönyörű lány volt, Dávid barátnője) a kórházba szállítás közben életét vesztette. A harmadik, aki kiesett (őt személyesen nem ismerem) Róbert a mai napig kómában fekszik, csakúgy, mint Gergő, aki a kisbuszt vezette. Ketten, akik be voltak kötve, szinte kisebb horzsolásokkal és egy ujjtöréssel megúszták.
Valahol mélyen, legbelül szorít valami, ha Lucára és Dávidra gondolok...
Úgy hiszem, haláluk értelmetlenségének mégis úgy lehet bármiféle értelmet szerezni (borzasztó ezt így leírni, de nem találok rá más szót), hogy mindenkinek elmondom, elmondjuk, ne üljetek úgy be az autóba, hogy nem vagytok bekötve!!! Még ha csak a közértbe mentek is. Egyszerűen ezt nem lehet visszacsinálni, akkor, abban a pillanatban kell jól dönteni. A gyerekeinket pedig még jobban kell óvnunk! Most készülök biztonsági ülést venni Kristófnak - a régit kinőtte - biztosan olyat fogok választani, ami megvédi. Még ha emiatt nem megyünk nyaralni akkor is.
Nem tudom megszokni a gondolatot, hogy ők, akik annyira jók, szelídek, kedvesek, okosak és valóban szépek voltak minden értelemben, már nincsenek...
"Ami becses nem marad
Tavasz első hajtása,
Illó színek zsongása,
Már bomlik a virág,
Egy pillanat a vilg.
Aztán levél levélre hull...
Ahogy éden elvadul,
Úgy jő hajnalra nap,
Ami becses, nem marad."
/Robert Frost/