Kiemelt témák

Huhh...

Jobb későn, mint soha Félévente egyszer csak idedugom az orromat.
Era: nálunk még kettős nevelés sincs (apuka 2-3 havonta telefonál, "hogy vagy, kösz jól" nagy beszélgetésre).
Amit Bogi írt (nem takarítani, pontosan elmondani, mit vársz tőle, stb.) lenne a jó megoldás. Kérdés, hogy kivitelezhető-e? Nálunk pár éve még ölte egymást a két csaj (V. a nagyobb, rendesebb, B. a kupisnőci),mert egy szobában laktak, most csak én piszkálom időnként mindkettőt. NEM rakok rendet egy 13 éves szekrényében! Ha ordenáré mocsok van bent, kiszórom a szoba közepére. Ha undorító az íróasztala, kiszórok belőle mindent. Válogasson, rakjon rendet! Ja, persze amíg nincs kész, no tévé, no sz.gép, no telefon, no sétálgatás. Azért igyekszem hétvégére időzíteni ezeket a dolgokat és kajálni-pisilni is kijöhet Valahogy egyre ritkábban kell ilyen brutál módszerhez folyamodnom...Sokszor elég az, ha megjegyzem, jó lenne rendet rakni itt vagy ott. Aztán később visszatérünk arra, hogy megcsinálta-e?
Mosakodás, fogmosás: nincs olyan, hogy jó, mingyá! Azt mondom, hogy menj fürödni és mennie kell. Ha mingyá' van, akkor ott állok fölötte, amíg el nem indul. Ha úgy érzed, hogy pancsi volt és nem rendes szappanos fürdés, akkor "szégyenszemre" szagolgasd meg! Meg nézd meg, hogy tiszta-e a nyaka, stb.
Remélem még nem túl késő, kérlek írj, mik történtek Veletek azóta!

Jovi

Sziasztok!
Cserbogi, Jovika!
Köszi a tanácsokat, véletlenül tévedtem most ide, őszintén szólva azt hittem, hogy ez a topic már meghalt.Hát, nem sokat változott a helyzet azóta, de talán holnap bővebben írok, most már hulla fáradt vagyok, holnap suliba megyek,el kéne már magam tenni aludni.
era

Jaj, nem tudom.
Nálunk is ugyanezek a gondok, de nekem fiam van és kicsit idősebb. Bár úgy tudom, a fiúknál később jönnek elő az ilyes gondok (is). (az igazsághoz tartozik, hogy több fiam van, de aki érintett a kamaszkorban, csak egy) Sokáig keménykedtem én is, hogy legyen rendesebb, leszórtam az összes kupit a galériáról (ott lakik ő) a földre, közben tönkre is ment ez-az, nem pakoltam el a szekrényébe a ruháit, sőt, olyan időszak is volt, hogy nem mostam rá, mondtam, hogy ha tiszta ruhát akar, mosson ki ő. Hát inkább csak olaj volt a tűzre. Azt gondolom, hogy Vekerdy nagyon okos ember, de a tanácsai legfeljebb egy gyerek esetében tarthatók. És csak olyan gyerek esetében, aki érti a nevelési elveit. Az én fiam nem értette, és a végletekig felháborította, ahogy vele viselkedtem. Komolyan mondom, hogy sokkal nagyobb hatást értem el, ha végül mégis rendbe raktam én a szekrényét. Még meg is köszönte, pedig a mostani helyzetben ez nagy szó tőle! Azt gondolom, hogy ebben a korban a gyerekek egyszerre szeretnék érezni, hogy nagyok, és mindent megtehetnek, és hogy kicsik, és ezért (is) mindent megtehetnek. Várják még a babusgatást, noha soha ki nem mondanák. De a rossz szagot észlelni és ennek hangot adni szerintem is kell. Az nagyon zavarja őket, ha kitudódik a turpisság. Nálunk volt minden, őrület a köbön, elvesztettem én is ezerszer a kontrollt (önmagamon, úgy értem), átlépte ő is ezerszer a határt. Ha nem is megy nekem se mindig, a több éves tapasztalat alapján azt mondom, hogy a türelem ér a legtöbbet. A határozott, lehetőleg kedves hangon előadott utasítás, türelmesen, addig szajkózva, mint egy bulldog, míg meg nem teszi, amit akarok. Rém fárasztó, mit mondjak! De meg kell tenni, mert ha nem, a dolgok csak rosszabbra fordultak nálunk. Most jobb, de el nem bízom magam azért, mert még mindig nincs 15 éves. A neheze lehet, hogy még hátra van. Azért remélem, nem!
És még egy: ezt a fajta kontrollt, türelemmel párosítva minél korábban el kell(ene) kezdeni. Még mielőtt igazán kamaszodna.

Cseribogi, Jovika!

Szóval, a helyzet azóta talán még cifrább a lányommal. Amikor nyáron írtam ide, nagyon el voltam keseredve, reméltem itt talán tud valaki segíteni, de hiába vártam…Próbáltam másik topikokban is keresgélni (Elvált szülők), de sehol semmi. Egyszerűen nem hiszem el, hogy mindenhol minden rendben, minden gyerek jólnevelt és semmi gond nincs velük. Pedig így a neten azért is jó tanácsot kérni-adni, mert személyesen úgysem ismerjük egymást, és amit az ember egyébként szégyenlene, itt jobban meg meri kérdezni.
Az a baj, hogy amiket írtatok tanácsokat, tök jók,de úgy érzem, nincs elég erőm százezedszerre is kikísérni a lányomat a fürdőbe, hogy mosakodjon, a „szoba közepére a kupival” estnél meg én szégyenleném marhára mások előtt, hogy nálunk ez van .Érdekes, de ahol én jártam vendégségben, ott mindenhol mindig rend van! Hogy a fenébe érik el ezt a kölöknél?
Azon is gondolkoztam már, hogy talán túlságosan is megbíztam benne eddig, korábban kellett volna szigorúbbra fogni a gyeplőt. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért jó ez neki. Ami miatt állandóan veszekszünk, kb 10 perc alatt végezne vele, és nem lenne ordibálás. Szerintetek mi a fenéért nem érdekli a tisztálkodás egyáltalán??(itthon mindenki tisztálkodik, fogat mos, úgyhogy nem lát ellenpéldát)akkor miért? Amikor kérdeztem tőle, hogy ő még soha senkin nem érzett pl. szájszagot, azt mondta, hogy soha. Próbáltam elmagyarázni, hogy pedig ha reggel nem mossa meg a fogát (ráadásul nem is reggelizik) büdös marad a szája. Erre azt válaszolta, hogy én nem szeretem őt, hogy ilyeneket mondok neki. Más: lakkozni akarta a körmét, de úgy, hogy alatta ott volt a kosz. A lábkörme időnként már akkora, hogy 2 számmal nagyobb cipő kéne. Ha szólok neki, ezredszer is, a válasz: mindjárt.Mit csináljak? Volt, hogy megfogtam a karját erőszakkal és úgy cibáltam a fürdőbe. Hát ez elég megalázó, meg lassan nem is bírok vele fizikailag sem, verekedni meg nem akarok.
Azért így visszagörgetve az eseményeket, szerintem az apja akkor rontott el mindent, amikor azt mondta neki, hogy ha bármi gondja van, hívja azonnal. Így onnantól bármit kértem tőle, ami neki nem tetszett, már hívta is az apját és „panaszkodott”Akkor voltam hülye, nem magyarázkodni kellett volna neki, hogy m iis történt, hanem elküldeni melegebb éghajlatra. Hab a tortán, hogy ősszel kulcsot kapott az apja lakásához(5 percre van tőlünk)és most már, ha valami nem úgy van, ahogy akarja, leakasztja a kulcsot és már megy is oda (az üres lakásba)mert az apja kamionozik, így soxor hosszú időre nincs otthon. Próbáltam vele is beszélni, hogy ez így nem okés, nem kellett volna kulcsot adni, de azt mondta, a lányának ennyi jár, hogy akkor mehessen oda, amikor akar. Különben is jobban szeret ott lenni, mert nálunk utál, ott meg internetezhet egész nap.De amikor megkérdezem, hogy miért nem akar odaköltözni hozzá, nem akar, mert szegény apa annyit dolgozik, hogy alig van otthon.
A múltkor éppen apától jött haza, mondta, hogy megy zuhanyozni, aztán siet. Kérdeztem, hova? Hát a Fábry-showra.( Fehérváron volt októberben)És jegyed honnan van rá?Hát a Vera(barátnője) apukája megvette.És ki fizeti ki? Hát apa. Azonnal hívtam az apját, hogy tud-e róla, ő sem tudott, sőt neki meg azt mondta, hogy én fizetem .Lila volt a fejem a méregtől, de aztán mégis elment,kifizettem, mert mit mondhattam volna a kislány apukájának? Ti mit csináltatok volna?
Amúgy-hogy ne csak szidjam, jól tanul, bár nem tudom hogyan, könyvet még nem láttam a kezében, matekversenyen jól szerepelt,imádja az angolt, nagyon élvezi az új suliját. Most ment hatosztályos gimibe, a megyéből 4. lett a felvételin. Az osztályfőnöke szerint nincs vele gond, jól kijön mindenkivel .A legjobb barátnője nagyon aranyos lány, normális családja van , gyakran van náluk, ő is nálunk. Érdekes, hogy ő teljen más:ápolt, jóval érettebb gondolkodású, nagyon szimpi a lány. Már azon is gondolkodtam, hogy őt kérem meg. hogy hasson egy kicsit rá, de hát őt nem zavarja a kosz, meg a rendetlenség, nem azért van nálunk, hanem jókat hülyülnek, meg még állítólag tanulnak is együtt.
Szóval egyik pillanatban egy imádnivaló belevaló csajszi, máskor meg Dunának mennék a tehetetlenségtől, amiért olyan undok.
Egy kicsit hosszú lettem, de hátha saját tapasztalataitok révén tudtok segíteni!
Erika

Cseribogi, Jovika!

Szóval, a helyzet azóta talán még cifrább a lányommal. Amikor nyáron írtam ide, nagyon el voltam keseredve, reméltem itt talán tud valaki segíteni, de hiába vártam…Próbáltam másik topikokban is keresgélni (Elvált szülők), de sehol semmi. Egyszerűen nem hiszem el, hogy mindenhol minden rendben, minden gyerek jólnevelt és semmi gond nincs velük. Pedig így a neten azért is jó tanácsot kérni-adni, mert személyesen úgysem ismerjük egymást, és amit az ember egyébként szégyenlene, itt jobban meg meri kérdezni.
Az a baj, hogy amiket írtatok tanácsokat, tök jók,de úgy érzem, nincs elég erőm százezedszerre is kikísérni a lányomat a fürdőbe, hogy mosakodjon, a „szoba közepére a kupival” estnél meg én szégyenleném marhára mások előtt, hogy nálunk ez van .Érdekes, de ahol én jártam vendégségben, ott mindenhol mindig rend van! Hogy a fenébe érik el ezt a kölöknél?
Azon is gondolkoztam már, hogy talán túlságosan is megbíztam benne eddig, korábban kellett volna szigorúbbra fogni a gyeplőt. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért jó ez neki. Ami miatt állandóan veszekszünk, kb 10 perc alatt végezne vele, és nem lenne ordibálás. Szerintetek mi a fenéért nem érdekli a tisztálkodás egyáltalán??(itthon mindenki tisztálkodik, fogat mos, úgyhogy nem lát ellenpéldát)akkor miért? Amikor kérdeztem tőle, hogy ő még soha senkin nem érzett pl. szájszagot, azt mondta, hogy soha. Próbáltam elmagyarázni, hogy pedig ha reggel nem mossa meg a fogát (ráadásul nem is reggelizik) büdös marad a szája. Erre azt válaszolta, hogy én nem szeretem őt, hogy ilyeneket mondok neki. Más: lakkozni akarta a körmét, de úgy, hogy alatta ott volt a kosz. A lábkörme időnként már akkora, hogy 2 számmal nagyobb cipő kéne. Ha szólok neki, ezredszer is, a válasz: mindjárt.Mit csináljak? Volt, hogy megfogtam a karját erőszakkal és úgy cibáltam a fürdőbe. Hát ez elég megalázó, meg lassan nem is bírok vele fizikailag sem, verekedni meg nem akarok.
Azért így visszagörgetve az eseményeket, szerintem az apja akkor rontott el mindent, amikor azt mondta neki, hogy ha bármi gondja van, hívja azonnal. Így onnantól bármit kértem tőle, ami neki nem tetszett, már hívta is az apját és „panaszkodott”Akkor voltam hülye, nem magyarázkodni kellett volna neki, hogy m iis történt, hanem elküldeni melegebb éghajlatra. Hab a tortán, hogy ősszel kulcsot kapott az apja lakásához(5 percre van tőlünk)és most már, ha valami nem úgy van, ahogy akarja, leakasztja a kulcsot és már megy is oda (az üres lakásba)mert az apja kamionozik, így soxor hosszú időre nincs otthon. Próbáltam vele is beszélni, hogy ez így nem okés, nem kellett volna kulcsot adni, de azt mondta, a lányának ennyi jár, hogy akkor mehessen oda, amikor akar. Különben is jobban szeret ott lenni, mert nálunk utál, ott meg internetezhet egész nap.De amikor megkérdezem, hogy miért nem akar odaköltözni hozzá, nem akar, mert szegény apa annyit dolgozik, hogy alig van otthon.
A múltkor éppen apától jött haza, mondta, hogy megy zuhanyozni, aztán siet. Kérdeztem, hova? Hát a Fábry-showra.( Fehérváron volt októberben)És jegyed honnan van rá?Hát a Vera(barátnője) apukája megvette.És ki fizeti ki? Hát apa. Azonnal hívtam az apját, hogy tud-e róla, ő sem tudott, sőt neki meg azt mondta, hogy én fizetem .Lila volt a fejem a méregtől, de aztán mégis elment,kifizettem, mert mit mondhattam volna a kislány apukájának? Ti mit csináltatok volna?
Amúgy-hogy ne csak szidjam, jól tanul, bár nem tudom hogyan, könyvet még nem láttam a kezében, matekversenyen jól szerepelt,imádja az angolt, nagyon élvezi az új suliját. Most ment hatosztályos gimibe, a megyéből 4. lett a felvételin. Az osztályfőnöke szerint nincs vele gond, jól kijön mindenkivel .A legjobb barátnője nagyon aranyos lány, normális családja van , gyakran van náluk, ő is nálunk. Érdekes, hogy ő teljen más:ápolt, jóval érettebb gondolkodású, nagyon szimpi a lány. Már azon is gondolkodtam, hogy őt kérem meg. hogy hasson egy kicsit rá, de hát őt nem zavarja a kosz, meg a rendetlenség, nem azért van nálunk, hanem jókat hülyülnek, meg még állítólag tanulnak is együtt.
Szóval egyik pillanatban egy imádnivaló belevaló csajszi, máskor meg Dunának mennék a tehetetlenségtől, amiért olyan undok.
Egy kicsit hosszú lettem, de hátha saját tapasztalataitok révén tudtok segíteni!
Erika

Bocs!Nem akartam duplázni!!

Szia Era!

Most járok itt először, de ahogy elolvastam a problémáidat igencsak együttérzek veled. Nekem 10 éves fiam van és 5 éve már hogy elváltam az apjától. A gondjaim szinte szó szerint ugyanazok mint Neked (tisztálkodás, kupleráj, könyörgés, veszekedés, idegbetegség.... gumiszoba) azzal a különbséggel, hogy tanulni sem akar. A szobája olyan mint egy akadálypálya. Próbálom kérni szépen 1x, 2x, 3x, 20x, fenyegetem, hogy nem nézhet TV-t, nem számítógépezhet, stb., de erre is csak annyit mont, hogy - Hány napig? Na ilyenkor megáll a tudomány és elborul az agyam. Próbáltam ráhagyni: Majd rendet rak, ha már nagyon utálja, hogy nem fér el. De aztán én is úgy voltam vele, hogy már én szégelltem magam ha jött valaki hozzánk és próbáltam úgy terelgetni az illetőt, hogy véletlenül se járjon arra. De ez így nem normális dolog és nem sikerült még kitalálnom, hogy mi lenne az amivel el tudnám érni, hogy legyen igénye a tisztaságra és a rendre. Az apja 3 havonta jelentkezik, de akkor is csak telefonon. 5 percet beszélnek, teletömi minden hülyeséggel a fejét és folyamatosan ígérget neki (amit persze jól nem teljesít). Mégis ÕÕÕÕÕÕ a kedves, aranyos APA! (én meg a gonosz boszorkány, aki mindig csak piszkálja, utasítgatja).
Úgyhogy Era jó nagy segítség voltam mi? Én sem tudom a megoldást, de legalább kiírtam én is magamból a gondjaim egy részét. Ezért bocs!
Üdv: Anikó

Sziasztok Kedves Sorstársak!

Egy ideje készülök már én is írni, de most jöttem csak rá, hogy mennyire összetett is mindaz, amit a kamaszgyerek neveléséről gondolok.
Elöljáróban annyit, hogy elsősorban a 12 éves lányommal küzdök, de már a 10 éves fiam is kezd kamaszodni. Mondjuk szerintem inkább szociálisan (eltanulja a nővérétől ezt a fajta viselkedést ), biológiailag még kevésbé.

Amit én a legnehezebben viselek, azok a lányom kedélyváltozásai. Hogy az egyik pillanatban nagyon jót dumcsizunk, a következőben pedig elmegy a kedve az egésztől, és közli (meglehetősen bántó hangon), hogy hagyjam békén. Eleinte még elkövettem azt a hibát, hogy ilyenkor megpróbáltam kideríteni, hogy mi a túrótól változott meg minden egyetlen másodperc alatt, de ettől csak egyre kategorikusabban utasított el minden további kommunikációt. Ezért egy ideje inkább tudomásul veszem, hogy már nincs kedve beszélgetni, és ő ezt ilyen sajátos módon adja tudtomra. Nálatok van ilyen?

Írhatnék még egyéb bosszantó dolgokat is, de most hogy megfogalmaztam magamnak őket, szerintem azok tulajdonképpen nem komoly problémák, illetve jó részük már egyáltalán nincs jelen olyan mértékben az életünkben, mint korábban. Tehát van javulás, csak türelem kell hozzá. Azért mondok egy-két példát: hosszú ideig vele is veszekedni kellett fogmosás ügyben, és néha még ma is rá kell szólni. Ráadásul nagyon szereti a hagymát, és egy időben állandóan azt akart reggelizni suli előtt. (Az egyéb tisztálkodással viszont soha nem volt gond, és a körömvágással sem. Sőt, ez utóbbit idegesítően gyakran csinálja. ) Nálunk az öltözködés a kardinális kérdés. Egyrészt szerintem folyamatosan alulöltözik (most is egy nyári vászonnadrágban jár), másrészt mindig van egy kedvenc ruhadarabja vagy összeállítása, és hónapokig azt hordja. Ha öt napig nincs időm kimosni, akkor öt napig egyfolytában. Ha bedobom a szennyesbe, akkor onnan is előveszi. Azonnal a mosógépbe kell dobnom, ha azt akarom, hogy aznap ne vegye fel. Szerencsére ez a fehérneműre és a zoknira nem vonatkozik, abból minden nap tisztát vesz. És persze ő is rendetlen, iszonyú kupi tud lenni a szobájában és a szekrényében.
De hát ezek a dolgok (vagy ehhez hasonlók) minden kamaszra jellemzőek, nem? Én úgy döntöttem, hogy nem idegesítem magam ezeken. Még az alulöltözéssel küzdöttem a legtovább, merthogy ott mégiscsak a gyerek egészségéről van szó. De egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ő valószínűleg ilyen halvérű típus, mert soha nem beteg. Végülis 12 évesen el tudja dönteni, hogy fázik-e vagy sem. A kupit én úgy oldom meg, hogy az ágyára hajigálok minden széthagyott holmit. Mondjuk ő kajamaradékot szerencsére nem nagyon szokott széthagyni (mivel nem engedem, hogy a konyhán kívül egyenek), de bármi mást (koszos és tiszta ruhát, szemüveget, könyvet, írószert, füzeteket) igen. Így azért nincs rendetlenség a szobában, de nem is bíbelődök a holmijai elpakolásával. A szekrénye úgy néz ki, mint egy hurrikán súlytotta terület. Régebben hetente rendbe raktam, de most már nem teszem. Viszont nem is hajigálok ki belőle semmit. Ha neki így jó, akkor legyen így. Szerencsére nem átlátszó a szekrényajtó.

Persze egyáltalán nem volt könnyű eljutni ide, hogy ezek a dolgok ne idegesítsenek (és néha, rosszabb napjaimon még most is idegesítenek). Nálunk is volt veszekedés, kiabálás, duzzogás rengeteg. Nekem egyébként az segített a legtöbbet túltenni magamat ezeken a dolgokon, hogy megszületett a harmadik gyerekem, aki most majdnem kétéves. És egy csomót olvastam arról, hogy neki milyen szükségletei és igényei vannak (igény szerinti szoptatás éjjel-nappal, állandó testközelség, szülőkkel alvás, stb..). Csupa olyan dolog, ami korábban nem volt szokás a csecsemők nevelésekor, és ami - valljuk be - időnként nagyon fárasztó tud lenni. És akkor elkezdtem azon gondolkozni, hogy hát nyilván a kamaszoknak is vannak olyan igényeik, szükségleteik, amelyek kielégítése korábban egyáltalán nem volt szokás, és nem is könnyű (náluk nem fizikailag, inkább pszichésen fárasztó). Egy kamasznak nem arra van szüksége, hogy rend legyen a szekrényében, hanem arra, hogy meg tudjon küzdeni azzal a sok belső és külső nehézséggel, amivel a testi és lelki felnőtté válás jár. Hiszen ezekkel mi is küzdöttünk annak idején.
Én ma már csak egyetlen dolgot követelek meg nagyon szigorúan, mégpedig azt, hogy ne bántson mást. Se engem, se az öccsét (akivel persze ők is állandóan nyúzzák egymást), se az osztálytársát, se a szomszéd nénit, se senkit. És a bántást elég szélesen értelmezem: pl. bántás ha semmibe veszi a munkámat, mert a frissen kitakarított lakásban szanaszét hajigálja a holmiját, vagy ha nem köszön egy ismerősnek, vagy ha bárkivel emelt hangon beszél, pláne indokolatlanul. Persze ezt sokszor nem tudja betartani, éppen a tüskés kamaszsága, és a hangulatváltozásai miatt. De ezért mindig szólok, nem ritkán kiabálok, és büntetek is. Mindenre nem mentség a kamaszkor. Mint ahogy a PMS, a terhesség vagy a klimax sem. (Nálunk is Internet- és TV-megvonás a büntetés, valamint az üdítőitalok megvonása: helyettük minimum egy hétig csak csapvíz van. Az utóbbit viselik a legnehezebben. )
Összességében a kamaszgyerek neveléséhez szerintem három dolog kell (amellett, hogy pénz, pénz és pénz természetesen ): türelem, humorérzék és egy nagy adag hit abban, hogy az a példa, amit Te mutatsz előbb-utóbb (ha túl lesz saját maga definiálásának egyáltalán nem könnyű feladatán) hatni fog. (A szeretetet nem írtam, hiszen az triviális, hogy az ember szereti a gyerekét, itt most csak az extrákat szedtem össze.)

Azt hiszem, iszonyú hosszú lettem, de erről a témáról akármeddig tudnék írni. Olyan jó lenne, ha nem szünetelne megint hosszú időre a topik, én szívesen cserélnék eszmét rendszeresen Veletek ezekről a dolgokról. Érdekelne a véleményetek a fent összehordott gondolataimról, mert egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinél beválik az, ami nálam. És a többi gyerekemnél sem biztos, hogy be fog, tehát minden más tapasztalat és vélemény is nagyon fontos.

Era,
Bár már így is nagyon hosszú vagyok, de Neked szeretnék még személy szerint is válaszolni. Te Magad írod, hogy az ismerőseid szerint túldramatizálod a helyzetet. Abból, amit leírtál, ez szerintem is így van. Hiszen annyi szépet és jót írtál a lányodról az utolsó hozzászólásod végén, és ezzel szemben "csak" annyi áll, hogy nem szeret tisztálkodni és rendetlen. Persze ezek nagyon bosszantó dolgok tudnak lenni, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb elmúlnak. A tisztálkodási problémák mindenképpen. Hidd el, fog ő még annyi időt tölteni a fürdőszobában, hogy az fog az idegeidre menni.
Az viszont tényleg komoly veszélyforrás, ha az apával nincs meg az összhang a gyereknevelést illetően. Sőt esetleg még ellened is neveli a lányodat. (Ebben nekem nincs tapasztalatom, pedig nálunk is nevelőapa van. De nekem az első férjem sajnos meghalt.) Szerintem beszélned kellene az apukával, hogy egy 12 éves gyereknek még egyáltalán nem tesz jót, ha egész nap (vagy nem tudom mennyi ideig) egyedül van egy lakásban. És hogy neki nem egy üres lakásra van szüksége, hanem egy apára. Tehát legyen kulcsa lakáshoz, de legyen közösen (az apa által is) meghozott szabály, hogy csak akkor menjen, ha az apa is otthon van. Persze, tudom, hogy én ezt könnyen mondom... Egyébként szerintem nyilvánvaló, hogy nem azért nem költözik az apjához, mert ő sokat dolgozik, hanem, mert Hozzád kötődik jobban, melletted érzi Magát biztonságban, Benned bízik. De ezt persze soha nem vallaná be.

Még egyszer bocs a bő léért. És remélem, reagáltok.

Üdv,

Anna

Anna,
nagyon egyetértek veled abban, amit leírtál. Különösen ez "És akkor elkezdtem azon gondolkozni, hogy hát nyilván a kamaszoknak is vannak olyan igényeik, szükségleteik, amelyek kielégítése korábban egyáltalán nem volt szokás, és nem is könnyű (náluk nem fizikailag, inkább pszichésen fárasztó). Egy kamasznak nem arra van szüksége, hogy rend legyen a szekrényében, hanem arra, hogy meg tudjon küzdeni azzal a sok belső és külső nehézséggel, amivel a testi és lelki felnőtté válás jár. Hiszen ezekkel mi is küzdöttünk annak idején." ragadott meg. Állati könnyen elfelejti az ember, hogy milyen volt neki kamaszként! Pedig nekem van egy naplóm is ebből az időszakból, ha rábukkanok, beleolvasok és sok mindenre választ is kapok.
Nekem az okozza a legnagyobb gondot, amikor olyan jelenségek ütik fel a fejüket nálunk, amelyekre egyáltalán nem vagyok felkészülve, amelyek az én naplómban nem szerepeltek ;-). Például amikor valami hihetetlen módon nyersen nyilvánul meg valamelyik fiam (rendesen a legnagyobb, de már a két következő is ügyesen tudja követni...). Ilyenkor valahogy elfeledkezem arról, hogy a kamszkort nagy valószínűséggel túl lehet élni - mindkettőnknek. :-)) Ezek a pontok azok, amikor az általad is megfogalmazott három alapszükséglet (türlem, humor, hit) közül átmenetileg egyiknek se vagyok birtokában. ;-)
Ami a rendet illeti, én magam se vagyok éppen rendmániás, de azért valamilyen szinten igyekszem megkövetelni (ahhh, inkább csak vágyom rá :-) ) a rendet. Nekem magamnak is nagyon sok bajom származott/zik abból, hogy nem raktam/om a dolgaimat a helyükre, talán azért. Próbálom nekik megtanítani, hogy jobb érzés belépni úgy a lakásba, a szobába, hogy nincs minden szanaszéjjel. Néha meg is látszik az eredménye: maguktól rendet csinálnak! (néha meg akkor se, ha a fejem tetejére állok, ugye ;-) ).

Sziasztok!

Teljesen egyetértek veletek. Tulajdonképpen én magam is sokszor azzal zárom le ezeket a gondjaimat, hogy: Emlékszem, amikor anyukám ugyanezekért a dolgokért, ugyanígy veszekedett velem és igazából nem sok mindent ért el vele. Akkor! És ez a lényeg, hogy akkor. Mert valahol azért mégis érnek valamit ezek a veszekedések (még akkor is ha pillanatnyilag semmi látszata nincs). Ahogy anyukám mondja: nem gondolta volna tizenéves koromban, hogy a saját otthonomban rendet és tisztaságot fogok tartani. (Hozzátéve, hogy azért a mai napig sem vagyok rend és tisztaságmániás. Én is van hogy széthagyom a holmimat, mert éppen nincsen kedvem elrakni, vagy még egy napig halogatom a felmosást, takarítást...stb.) De persze az embernek előbb utóbb szúrja a szemét ez vagy az és megcsinálja még ha nincs is kedve, vagy éppen megjön hozzá a kedve.
Tehát visszatérve a gyerekekre, mégiscsak el kell fogadni, hogy a kamaszkor ilyen. De ez olyan nehéz. Főleg amikor némely szülő a környezetemben azt hangoztatja, hogy az ő gyereke milyen rendet tart, önállóan tanul (persze kitűnő tanuló), és a világ legjobb gyereke. És ilyenkor elgondolkodok, hogy én hol rontottam el? Egyáltalán elrontottam? Később könyebb lesz? Nem tudom, próbálkozom. Az biztos, hogy nagyon fárasztó. Persze az is probléma, hogy a "mai világban" a szülő is rohan, gondjai vannak a munkahelyen, nincs pénze vagy nem elég, ne adj isten még a párkapcsolata sem egészen harmónikus. Gondolom Ti is tudjátok, hogy ekkor mi jön. Se türelem, se kedvesség... főleg nem amikor már 3x szólok valamiért. És lehet, hogy ha nem lennének egyéb gondjaim, akkor könnyebben túllépnék ezeken a dolgokon, vagy türelmesebb lennék, így viszont egy-egy "elfajult" balhé után még én szégyenlem magam.
Na már megint jól kisírtam magam, pedig csak egy pár sort szerettem volna írni. De jólesett. Üdv: Anikó

Sziasztok!

De jó, hogy írtatok!

Kíváncsi,
Ez a kamaszkori napló nagyon klassz dolog lehet, tényleg segít emlékezni arra, hogy mi is voltunk kamaszok. Az meg természetes, hogy olyan jelenségek is felütik a fejüket, amik a mi időnkben nem. Itt csak a saját példámat tudom elővenni, de a szüleimnél kamaszkoromban egészen más légkör uralkodott, mint most nálunk. Nekem például soha eszembe nem jutott volna úgy beszélni a szüleimmel, ahogy Heni szokott velem. Olyan pofont kaptam volna ugyanis, hogy csillagokat látok. De nem hiszem, hogy az lett volna a jó módszer, mivel anyámékkal azóta sem túl jó a viszonyom. (Persze nem azért, mert nem üvöltözhettem velük, hanem 1000 más ok miatt.) Én abból gondolom, hogy Henivel nem járok rossz úton, hogy mindent megbeszél velem, olyan dolgokat is, amiket én anyámmal soha nem beszéltem volna meg. Persze soha nem akkor, amikor én kezdeményezek, mert akkor közli, hogy hagyjam békén. Viszont máskor meg ő jön oda hozzám bármilyen témában (barátnők, fiúk, tanárok, drog, stb.).
A nyers megnyilvánulások nálunk is általánosak, úgyhogy nagyon tudom, hogy miről beszélsz. És olyankor nálam is hiány van a három alapszükségletből. Egyébként nálam is akkor van azokból a legtöbb, amikor a három gyerek már alszik, nyugi van, én meg a Babanetre írogatok.
A renddel kapcsolatban én viszont kimondottan rendmániás vagyok. Kellett is trenírozni magamat arra, hogy legalább az a kupi ne zavarjon, ami nem látszik, mert pl. a szekrényben van. Ez egyébként egy olyan dolog, amiben én is nagyot változtam gyerekkorom óta: akkor én sem szerettem rendet csinálni (mondjuk nálunk muszáj volt, mert vasfegyelem volt). Egyszerűen fontosabb dolgaim voltak annál, pl. a világ nagy kérdésein gondolkozni. Iszonyú időpazarlásnak tartottam. A rendet egyébként már akkor is szerettem, csak nem én akartam megcsinálni. És ezzel a lányom is így van: őt zavarja a kupi, csak nem annyira, hogy magától tegyen is ellene. De felszólításra legalább egyre inkább tesz.

Anikó,
Neked is akartam írni már a korábbi hsz.-emben is, csak már úgy éreztem, hogy akkor tényleg soha nem lesz vége. A tisztálkodással, rendrakással kapcsolatban csak azt tudom ismételni, amit Erának is írtam. Ez a probléma majd elmúlik. Bár fiúknál ez nehezebb ügy, nekem is van 10 éves fiam is. Õ rendet rakni egyszerűen fizikailag nem tud. Benne még csak meg is lenne a jó szándék, de egy órás szöszmötölés után semmilyen változás nincs a szobájában. De ez szerintem nem a kamaszságából, hanem a férfiúi mivoltából adódik.
Írtad, hogy ha TV- vagy Internet megvonással bünteted, akkor csak annyit reagál rá, hogy "hány napig?". És Te ilyenkor mit csinálsz? Hagyod a fenébe a büntetést, merthogy úgysem érdekli, vagy azért kiszabod? Mert én ilyenkor nyugodt hangon megmondanám, hogy hány napig és be is tartanám. Még ha látszólag nem is zavarja, egészen biztosan van hatása.
Azzal meg ne törődj, hogy mások mit mondanak a saját gyerekeikről. Én még problémamentes kamaszról nem hallottam. Szerintem szükségük is van erre a tombolós időszakra (nyilván nem véletlenül általános jelenség ez, megvan ennek a célja az ember személyiségfejlődésében), és akinél ez kimarad, annál később más problémák lehetnek. Nem tanulja meg, hogy meddig mehet el bizonyos dolgokban, nem tanul meg konfrontálódni, a véleményét megfelelő módon kifejezni, stb.. Abban is igazad van, hogy a rengeteg probléma mellett sokszor a türelemből van a legkevesebb, pedig arra lenne a legnagyobb szükség. Ebben nekem az segít a legtöbbet, ha nem konfliktusos, nyugodt helyzetben (mint pl. most ) reálisan átgondolom, hogy min van értelme felhúznom magam és min nincs. Ja, és az is, hogy egy-egy olyan felcsattanásom után, ami nyilvánvalóan nem a gyerek, hanem egyéb gondjaim miatt volt, ezt elmondom neki. Szégyellni magunkat szerintem nem kell, de ha indokolatlanul a gyereken vezetjük le a feszültséget, azért elnézést kérni igen. Nekem néha már mondja a lányom, hogy "anya, most nem is én húztalak fel, és mégis velem kiabálsz". És néha sajnos igaza van.
Van egyébként testvére a fiadnak? Írtál valami olyasmit is, hogy nem tanul jól. Az pontosan mit jelent? "Csak" nem akar tanulni vagy a jegyeivel is gond van? Hányadikba jár egyébként?
Ja, még azt is akartam írni, hogy mivel rendmániás vagyok, ha vendég jön, biztos, hogy mindig rendbe teszem a lakást. Úgyhogy ne tévesszen meg, ha vendégségben mindig rendet látsz. Szerintem sehol nincs folyamatosan rend (nálunk sem), csak kifelé ezt próbáljuk mutatni.

Jó éjt!

Anna

Anna,
ez a durva vagy meghökkentő hangnem azért érdekes kérdés. Más körökben is sokat beszélgettem már erről a jelenségről. Nálunk otthon elég oldott volt a légkör, persze konfliktus attól még volt ezer, de speciel ami a beszélgetéseket illeti, abban volt részem kamaszkoromban és azóta is. Eleinte főleg Anyuval, később már mindkettejükkel. Nem tudom, hogy kaptam volna pofont vagy nem, ha olyan hangon beszélek velük, mint velem szoktak a fiaim, nem mintha sohasem ütöttek volna meg, hanem mert egyszerűen nem fordult elő. Máig a fülembe cseng, amikor egyszer, beszélgetés közben, szinte barátilag lehülyéztem anyámat, tudod, csak úgy, ahogy kortársak lehülyézik egymást. Lehettem vagy 17-18 éves akkor. Nagyon elszégyelltem magam, nem győztem kimagyarázkodni, noha nem volt különösebben semmi következmény, lehet, hogy át is siklott volna fölötte Anyu. De valahogy egész egyszerűen nem volt benne a pakliban, hogy így is lehet beszélni szülőkkel. Most meg úgy érzem, hogy benne van. Na most nekem feldolgozni ezt nem könnyű. Lassanként kezdek ráébredni, hogy nem a gyerekeim elvetemültek, hanem ez egy más világ, sokkal több verbális szemét kerül elébük, mint amennyibe annak idején mi botlottunk bele, és hát ez kihat rájuk is. Küdzök keményen, hogy megértessem velük, hogy ez nem megengedhető itthon (sem), de ahhoz, hogy jól tudjak küzdeni, kellett ez a felismerés. Mostmár azt is tudom, hogy idejében el kell kezdeni, még amikor kicsik, hogy megszokják, nem beszélünk így egymással. Néhány éve még furcsálltam, amikor a barátnőm rászólt a gyerekeire, hogy ne hülyézzék le egymást - már értem, hogy miért, és hogy jól tette.
Anikó,
engem is nagyon elbizonytalanít mindig, amikor másoktól azt hallom, hogy náluk milyen rendben mennek a dolgok. Vagy nem hallom, hanem egyszerűen szembesülök vele. Mit rontok én el, hogy nálam nem? Dehát bele kell nyugodni, hogy nem vagyunk egyformák: van, akinek a gyerekneveléshez is nagyobb tehetsége van, mint nekem. Meg aztán az is lehet, hogy egyszerűen csak előrébb járnak, mint én. Hogy már túl vannak azokon a gondokon, amelyekkel én most küzdök. Szoktam ám lesni! :-))

Ha már lesés, rögtön kérdezek is: kinek van ötlete, javaslata, hogyan vegyük rá (kis)kamszunkat olysmire, amihez semmi kedve? Olyan dolgokra gondolok itt, mint tanulás, házi segítés, különórára készülés, ügyes-bajos dolgok elintézése, ajándékkészítés... (olvasom nálatok: mosakodás...) Nálunk nagyon sok kofliktus fakad abból, hogy megpróbálom kihajtani belőlük ezeket.

Kíváncsi,
A verbális szemét nagyon igaz, meg az is, hogy ez egy más világ. Persze engem sem konkrétan a pofon lehetősége tartott vissza attól, hogy a szüleimmel durván beszéljek, hanem az, amit mondtál, hogy ez egyszerűen nem volt benne a pakliban. Azt csak így utólag tudom, hogy valszeg pofon is lett volna belőle. De nálunk nemcsak a durva beszéd nem volt benne a pakliban, hanem a legkisebb ellentmondás vagy különvélemény lehetősége sem. Nyilván ezért próbálok nagyon is liberális szülő lenni. Hiszen az ember vagy nagyon hasonlóan csinálja a dolgokat, mint a szülei tették, vagy megpróbálja mindenben pontosan az ellenkezőjét csinálni. Én az utóbbi eset vagyok, és persze ez ugyanolyan csapdahelyzet, mintha mindenben utánozni szeretném őket. És jól meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy a problémákat így sem tudom megúszni, sőt.
De azt én jó dolognak tartom, ha a gyerek mindig kifejezheti az önálló véleményét, akár a szüleit is megkritizálhatja. Persze a megfelelő módon. Ezt pedig meg kell tanulniuk, amit a sok verbális szemét között valóban nem egyszerű.

Én egyébként tényleg nem ismerek a környezetemben egyetlen olyan kamaszos, kiskamaszos családot sem, ahol egyáltalán ne lenne vagy ne lett volna probléma. Úgyhogy ez legalább nem bizonytalanított el soha. Egyébként lehet, hogy másoknak több tehetsége van a gyerekneveléshez, mint Neked, de gyereknevelési gyakorlatban nem sok ember körözhet le Téged. Hat fiút terelgetni nem semmi teljesítmény!

Hogyan vegyük rá a (kis)kamaszunkat arra, hogy megcsinálja azt, amihez nincs kedve? Hát ez nálam összetett dolog, és persze csak szemlyes tapasztalatot tudok mondani. Egyrészt nálunk a TV, Internet és üdítő megvonás (illetve az azokkal való fenyegetés) elég jól működik. Igaziból én nem vagyok egy büntetős típus, és következetesen csak olyan büntetést tudok végigvinni, amiről biztos vagyok benne, hogy amúgy is a gyerekek érdekeit szolgálják. És a fentiek ilyenek. Soha nem tiltom el őket pl. barátoktól vagy közösségi programoktól. Többek között azért sem, mert kedvelem a barátaikat, és azt gondolom, hogy alapvetően jó hatással vannak rájuk. Azután persze pozitívan is motiválok, különböző jutalmakat helyezek kilátásba, ha hosszab ideig jól mennek a dolgok. Nálunk van zsebpénz, de nem jár alapból, csak ha az előző hét viszonylag rendben volt. De a leginkább nekem az jött be (igaz, csak hosszútávon), hogy sokat beszélgetek velük arról, hogy az emberi élethez mennyire hozzátartozik az, hogy segítünk egymásnak, nem csak magunkra gondolunk, nem lehet mindig csak azt csinálni, amihez éppen kedvünk van. Sokszor elmondom konkrétan a saját példámat is, hogy három gyerek és munka mellett nem bírom egyedül a házimunkát, ha abban magamra hagynak, akkor mindig fáradt leszek, ideges és ingerült, és az nekik sem jó. Ugyanakkor én is próbálok kompromisszumot keresni abban, hogy olyasmit bízzak rájuk, amihez nagyobb kedvük van. A fiam pl. imád a picivel foglalkozni, a lányom pedig főzni. Persze ne gondold, hogy pl. a házi segítés egyetlen kellemes, bölcs beszélgetéssel megoldódott. Ez a rábeszélés kb. két évig ment, hol többé, hol kevésbé higgadtan, kiabálással, veszekedéssel tarkítva, de kezd látszani valamilyen eredmény.

Nálatok mik azok a dolgok, amiket a legnehezebben tudsz elérni? És Te mivel próbálkozol a célok érdekében? Nálad milyen különórákra járnak a fiúk?

Anna

Halihó!

De jó, hogy így összejöttünk. Örülök Nektek!
Bocsi, hogy tegnap nem jelentkeztem, de nem voltam gépközelben és ma is csak erre a pár sorra futja. Holnap megígérem, hogy írok és válaszolok a kérdésekre (persze amire tudok ).
Addig is üdv: Anikó

Anna,
hát igen, rá kell jönnünk, hogy a gyereknevelés egy nagyon hosszadalmas munka, aminek az eredménye csak évtiezedek múltán látható. A mai felgyorsult volágban (hogy utálom pedig az ilyen közhelyeket! ) az ember könnyen elfeldkezik arról, hogy nem kikapcs-bekapcs a gyerek, és nagyon sok rábeszéléssel lehet csak eredményt elérni. Én is úy látom, hogy a legtöbbet az ilyen kitartó duruzsolással értem el eddig. De néha ez olyan fárasztó!!! Tegnap pl. mindegyikbe ördög bújt. Semmit nem akartak, csak velem kötöszködni. Meg csúnyabeszélni. Front volt, vagy mi, de észbontó volt, mert ráadásul az én gyerekeim olyan hihetetlenül makacsok, hogy még est fél 11-kor is verte egyikük a tam-tam dobot.
Hogy mi az, ami a legnehezebb? Hát pl. a normális beszéd. Hogy ne ordítsanak és káromkodjanak, mint egy kocsis. Gyakran meg se hallják a hangomat, annyira kikelnek magukból, hiába a jó szó, egyszerűen nem. A tanulás, a hangszeres gyakorlás és a házi segítség a legkeményebb ügy az elsőnél és a harmadiknál. A második fiam ilyen szempontból elég könnyű eset, megcsinálja, ami a dolga, hacsak nem duzzog. Csak a házi segítségben rapszodikus. Ha ráveszi magát, akkor gyönyörű rendet csinál, kitakarít, letöröl, megterít, mint a kisangyal, gyakran ellenszolgáltatás nélkül. Máskor azonban hiába ígérek be neki pontokat (zsebpénzalap), semmi nem használ. Ellenben ő meg követelődző. Kitalál dolgokat, hogy neki mire lenne szüksége, és iszonyú duzzogást rendez, ha nem értek azzal egyet. Visszatérve az első és a harmadik gyerekre, ők nagyon hasonlóak, és nagy gondot okoz nekem a tanulásuk. Mindkettő eszes gyerek, de valami hallatlan ellenállás van bennük a munkával szemben. Csak játszanának meg rajzolnának egész nap. Ami egy darabig szép, szép, de sajnos az iskolában nem díjazzák annyira ;-) Hát persze van fenyegetőzés, hogy nem gépezhetnek meg ilyesmik, de a legtöbbet tényleg a hosszas duruzsolás ér. Csak már látnám, hogy mennyit! ;-DD
Ja, ketten zenét tanulnak, furulyát, hegedűt, a harmadik beváltotta a zenét rajzolásra. No meg sportolnak, judo, kendo, kézilabda.

Nálatok hogy alakulnak a hétköznapok?

Tinalila,
A "Hány napig?"-nál ahogy írtam megáll a tudomány. "Szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik", agyam ledobja az ékszíjat. Hiába minden tehetetlennek érzem magam és egyszerűen otthagyom, majd lesz valami. De persze otthagyom a büntetést is.
Nincsen testvére, most negyedikes és baromira nem érdekli a tanulás. Osztályzatot első óta nem kapnak, csak ezt az idétlen szöveges értékelést, ami még nekem is teljesen megfoghatatlan: "Ebben egy kicsit jó, abban egy kicsit rossz, amabban figyelmetlen, de próbálkozik", stb. stb. stb. De egyszerűen semmi nem érdekli csak a játék, számítógép, és persze a folyamatos vitatkozás és okoskodás. Mindenben Õ akar lenni a legokosabb, mindent Õ tud a legjobban és nem lehet meggyőzni arról, hogy valamit nem jó csinál. Tehát nem engedi magát kijavítani. Hiába mondom, hogy rám számíthat, mert nagyon szívesen leülök vele és segítek neki, elmagyarázom a dolgokat, rávezetem. Nem és Nem! Mert én mindig csak kijavítgatom, hogy ez sem jó, meg az sem jó... De mit csináljak, ha egyszer hibás a házi feladata. Nem hagyhatom rá?! Visszatérve a szöveges értékelésre, nekem ez nagyon megfoghatatlan. A gyereket pedig nincs ami motiválja. Szerintem.
Üdv: Anikó

Anikó,
az én fiaim nagyon hasonló "tüneteket produkálnak". Ha büntetést helyezek kilátásba, öntudatosan odavetik: jó! Akkor nem játszom! (nem eszem sütit, nem megek moziba, stb.) De azért persze nagyon zavarja őket, ha mégis van erőm betartatni velük a büntetést. Persze nagy harc ez, de azt hiszem, mégis szükséges.
Nálatok nincs semmi számszerű értékelés? Harmadik fiamnál szintén szöveges értékelés van, de a dolgozataikat százalékosan értékeli a tanító. Így azért lehet sejteni, hányast is ér a régi elszámolás szerint a munkája.

Sziasztok!

Kíváncsi,
Igen, hosszútávon elég valószínű, hogy a duruzsolás a legcélravezetőbb módszer. De valóban nagyon sokszor nagyon fárasztó... Ezért jött nekem kapóra az ezen való gondolkozásban a pici: hogy vele is mennyire fárasztó, de az ő igényeinek a kielégítése mégsem esik az embernek annyira nehezére. Mert ő még pici, aranyos, és főleg nem beszél. És milyen igazságtalanság ez a nagyokkal szemben, akik nem tehetnek arról, hogy már nem kicsik és nem aranyosak. (Legalábbis abban az értelemben, ahogy egy kisbaba.)
Nálunk is tanulnak a gyerekek zenét, mindketten zongoráznak. A gyakorlást viszont nem szoktam erőltetni, mert úgy vagyok vele, hogy a zenét csak örömből szabad csinálni. (Kivéve persze, ha profi zenésznek készül valaki, hiszen akkor rengeteg benne és a vér és verejték is, de nálunk nem ez az eset van.) Persze ez is visszavezethető a gyerekkoromra, mivel én is tanultam zongorázni, és nekem kötelezően elő volt írva napi 2-3 óra gyakorlás. Pedig én sem készültem profi zenésznek soha. Utáltam is rendesen az egészet, még az a szerencse, hogy gimis koromban valahogy mégis megszerettem. Ma már örülök neki, hogy viszonylag jól zongorázom, sok örömet szerez (meg a gyerekeknek is tudok segíteni), de annyit szerintem nem ér, amennyit elvett a gyerekkoromból. Szóval én azon kívül, hogy rendszeresn elmondtam nekik, hogy ha picit is meg akarnak tanulni zongorázni, akkor ahhoz valamennyit gyakorolni is kellene, nem elég a heti egy óra, nem erőltettem a dolgot. Igaz, hogy nálunk magántanár jár házhoz, mert nem tudtam megoldani, hogy elhordjam őket zeneiskolába, így nagy számonkérés nincs. Az első években nem is gyakoroltak szinte semmit, de a lányom kb. egy éve magától elkezdett rendszeresen és elég sokat gyakorolni. A fiam most sem, de ő egy elég speciális eset, magas IQ-val, de többféle részképesség-zavarral. Pl. a koncentráló képessége is elég gyenge, egymaga képtelen lenne akár csak egy fél órát is folyamatosan a zongorázásra koncentrálni. A zongoraórát viszont végigfigyeli, mert nagyon jó a tanár, ért hozzá, hogy hogyan kösse le az ilyen majdnem hiperaktív gyerek figyelmét is.
Nálunk is van sport, Kristóf erőnléti edzésre jár (főleg futás), Heni pedig teniszezni. Heni ezen kívül nagyon jól rajzol is, tavalyig mindig járt valamiylen rajzszakkörbe, most viszont kitalálta, hogy már nem érdekli a rajz, inkább énekesnő akar lenni. Azért remélem, ezt majd kinövi, mert - bár nem énekel rosszud, azért - a rajzban sokkal tehetségesebb.
Az azért jó dolog, hogy a fiúk Nálatok is szeretnek rajzolni. Végülis az a lényeg, hogy legyen legalább egyvalami, amit teljes érdeklődéssel tudnak csinálni. Hanyadikosak a nagyok?

Anikó,
Szerintem is próbáld meg a büntetést kivitelezni, ha már egyszer kilátásba helyezted. Egyébként nálunk sem fogják fel a gyerekek drámaian, ha kiszabom ezeket az eltiltásokat. De ez szerintem nem flegmaság a részükről, hanem már egyszerűen elfogadták, hogy ezek a játékszabályok.
Ezt az "én vagyok a legokosabb" jelenséget nagyon ismerem. Heni is ilyen volt, és ő is pont 10 éves kora kora körül kezdte. Annyit tudok mondani vígasztalásképpen, hogy mára (most 12 éves), azért sokat javult a helyzet. Én elég sokszor mondtam neki (nem saját gondolat, olvastam valahol), hogy "én nem okosabb vagyok nálad, csak tapasztaltabb". Eleinte persze "kit érdekel" volt a válasz, de azért most már van, hogy elgondolkozik azon, amit mondok.
Ez a szöveges értékelés tényleg furcsa, nálunk egyik gyereknél sem volt, csak elsőben. Én ezt eddig jó dolognak tartottam, mivel úgy képzeltem, hogy sokkal árnyaltabb képet mutat a gyerekről. De lehet, hogy tényleg megfoghatatlanabb, főleg egy gyereknek, és így sokkal kevésbé motiváló.

Lányok,
Mi lenne, ha néha megosztanánk egymással, az aznapi pozitív és negatív kamaszélményeinket? Nekem ma volt mindkettő:
Délelőtt vásárolni voltunk Henivel és Lilivel. Jó sokáig tartott, mert a heti nagybevásárlást is megcsináltuk és karácsonyi ajándékokat is vettünk. Heni is kért és kapott magának egy könyvet. Amikor hazajöttünk, azt elkezdte olvasni, és nem volt hajladnó segíteni. Pedig mostanában már szokott ilyenkor (hétvégi ebédfőzés, stb.), de most úgy érezte, hogy a nagy délelőtti vásárlással ő már mindent megtett, ami tőle elvárható, meg egyébként is nagyon izgalmas könyevt olvasott. Nekünk viszont délután programunk volt a párommal, így időm is alig volt, és el kellett pakolnom a rengeteg vásárolt holmit, ebédet kellett készítenem, asztalt teríteni, a kicsit megetetni és lefektetni/altatni. Henit először szépen kértem, majd kiabáltam, de semmi hatás. Viszont üvöltözött az öccsével, hogy miért nem ő segít nekem. Végül eltiltottam egy hétre a három alapdologtól (TV, Internet, jeges tea), na erre azonnal jött, és mint egy kis angyal segített. Én meg a következes, adventre tekintettel végül mégis eltekintettem a büntetéstől.
A jó viszont ez volt: Kb. du. 4-től este 10-ig nem voltunk itthon. Van egy nagymama, aki ilyenkor vigyáz a gyerekekre, de mint tőle megtudtam, gyakorlatilag Heni fektette és altatta Lilit. Aki pont egy hete került ki a kiságyból, kapott nagy ágyat, és azóta valakinek mellé kell feküdni, amíg el nem alszik. Nahát ez ma Heni volt. Pedig ő a legkevésbé babusgatós típus. Szóval ezen őszintén csodálkoztam, és nagyon jól esett tőle.

Kíváncsi,
Nálatok a nagyok hogyan viszonyulnak a kicsikhez? Játszanak velük, estleg részt vesznek a gondozásukban? És a kicsik a nagyokhoz? Nálunk Lili imádja a nagyokat, főleg Kristófot.

Szép vasárnapot Nektek!

Anna

Sziasztok!
Nagyon érdekes,amit arról irtatok, hogy az, ahogyan minket neveltek annak idején, milyen hatással van ránk.És az is igaz, hogy más a viszony a mai gyerekeknél a szüleikkel.Néha azt gondolom, mennyivel könnyebb nekik, ők legalább kiadhatják magukból a feszültséget, mégha nekünk baromi rosszul esik is, de tényleg jobb, ha most "tombolnak", mint később lesznek gondjaik az életben.Nálunk például annyira nem volt divat a visszabeszélés, hogy apámmal (de még anyámmal sem igazán) van őszinte kapcsolatom. Még most is előfordul, hogy fontos vagy apró-cseprő kérdésekben sem merem nekik elmondani, mit is gondolok igazán.Csernus doki mondaná, hogy ez a "bólogató János" szerep.Így, ha a dolgoknak ezt az oldalát nézem, mégiscsak jobb a kamaszainknak, ha most kűzdünk velük, mégha néha úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább, akkor is.
Ti hogy vagytok ezzel?
Era

Nehéz és hosszú napunk volt ma, holnap majd visszatérek a felmerült kérdésekre.

A duruzsolás nemcsak hogy fárasztó, hanem gyakran szüli az ereménytelenség, a tehetetlenség érzését. Hiszen olyan sokszor, annyi féleképpen elmondtam már ugyanazt, és még mindig nincs eredménye! Igaz, hogy a felnőtek sincsenek ezzel másként, igaz, hogy saját magamat, a férjemet, a barátnőmet, az anyámat se tudom gyakran jobb belátásra bírni, de van egy alapvető különbség: ezekben az esetekben nem kell elszámolnom senkinek a következményekkel. Hanem a gyerek az más tészta: ha nem érek célt, és minden igyekezetem ellenére minden nap elkésik az iskolából, engen vesznek elő. Ha pimaszul ráförmed a tanárára, nekem kell meghallgatnom a fogadóórán. Ha az udvaron verekszik, engem küldenek a pszichológushoz vele, ahol majd az én szemebe néz a szakember, hogy vajon miért nem tudom szocializálni a csemetémet. Azt akarom ezzel mondani, hogy bár valahol belül érezzük, hgoy a neveléshez nagyon sok időre van szükség, hogy legalább 2 évtized, ami után a szülői "eredményesség" értékelhető, de a külvilág itt és most akarja látni az eredményességet. Nagyon ritka az olyan hozzáállás, amely a pillanatnyi helyzetet nem végeredményként, hanem egy folyamat egy fázisaként értékeli. (hogy a kisebbek életéből hozzak példát, még mindig tartja magát az a nézet, hogy 3 éves korban márpedig szobatisztának kell lenni, és ha nem, akkor valami komoly gond van a gyerek nevelése, esetleg az értelmi képességei körül.) Szerencsére a nagyobb fiaim iskolája inkább ilyen, mint nem, dehát ott is számtalan tanár dolgozik, és nem mindenki viseli akkora türelemmel a gyerekemet, mint - hát, mit tagadjam, mint amilyen kell hozzá.... ;-)
Jót és rosszat? Kezdem a rosszal, essünk túl rajta. Tegnap, matektanulás. Elmismásolta a leckét, csak estéltájt vettem észre, hogy csak belekezdett, de nincs kész. Nekiültünk, kiderült, hogy halovány sejtelme sincs az anyagról. Közel másfél órás huza-vona, cirkusz vette kezdetét, melynek során elhangzott, hogy majd hülye lenne leckét írni, pláne tanulni, hogy majd lemásolja és annyi, hogy a tanár egy elmebeteg, hogy leckét ad, hogy sztrájkolni fog és nem ír egy sort se, hogy hiába beszélek, úgyse figyel oda, hogy nem érti és nem is akarja megérteni, hogy úgy hülyeség a matek, ahogy van, és így tovább, hosszú, tömött sorokban. Én beígértem neki, hogy ha nem írja meg, reggelig ülök mellette az asztalnál, és egyikünk se alszik, végül, kényszerűségből azt is, hogy eltiltom a géptől, mindaddig, amíg... Úgy egy óra múltán az én idegeim is kisültek, ordibáltam kissé vele, de aztán, miért, miért nem, csak nekilátott. Előtte gondosan széttépte a füzetét, meg kellett ragasztni, majd összeragasztotta hirtelen a vastag celluxszal (na, ezt vajon így kell-e írni...?) a karját, hogy így tegye magát írásképtelenné. Hát, mit mondjak, mindent kitalál...
Jöjjön a jó!
Majd később, most becsöngettek.

Szóval a jó, azt hiszem, az volt, hogy végül mégis nekilátott a leckéjének. Más egyéb jócselekedetére nem emlékszem a tegnapi napon.
A kisebbekkel alkalomszerűen és kedvtelésből foglalkoznak csak. Nagynéha megteszi a legnagyobbik, hogy elmegy az óvodásért, hogy hazahozza, de mindig óriási lamentálás közepette megy csak. Babakocsiban tolni a legkisebbet nem hajlandó. Azt mondja, attól fél, hogy az övének hiszik Arra viszont hajlandó, hogy vigyázzon rájuk itthon. Játsszani, kedveskedni is szokott a kisebbekkel, főleg a legkisebbel. A kisebb nagyok is körülbelül ennyit tesznek meg. Na de hozzá kell tennem, hogy nincs közöttük lány...
Era,
azt hiszem, a mai kamaszok sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mi voltunk. És azt hiszem, mi, a szüleik is sokkal nehezebb helyzetben vagyunk. De hátha valami jó is kisülhet ebből!

játszani természetesen nem hosszú sz. ;-)

Sziasztok!

Era,
Én is hasonlóan gondolkodom arról, hogy a gyerekeinknek vagy nekünk (volt-e) jobb kamasznak lenni. Ennek biztosan az is oka, hogy hasonlóak lehetnek a szüleink. Legalábbis az alapján a kevés információ alapján, amit írtál, bennem ilyen elképzelés alakult ki.
Látom a profilodban, hogy Nálatok is van pici is. Õ mennyi idős?
Nagylányoddal mi újság mostanában? Jó és rossz húzások?

Kíváncsi,
Valóban a körülöttünk élő felnőtteket sem könnyű nevelni, csak náluk lehet hagyni az egészet a francba, ha már belefáradtunk. Meg a legtöbbjük azért általában normálisabb hangon reagál a próbálkozásainkra, mint a kedves kamaszaink. Nekem annyiból szerencsém van Henivel, hogy kifelé egészen normálisan tud viselkedni. A tavalyi évig kimondottan mintagyerek volt az iskolában. Tavaly váltott, kisgimibe ment, és ott már van vele némi probléma, de nem veszélyes, csak órai röhögcsélés. Viszont pontosan azóta kezdett itthon normálisabban viselkedni, amióta a suliban kicsit lazábbra vette a figurát.
Nekem erről a "gyerek dolgaival elszámolás" témáról azt jutott eszembe, hogy azon kívül, hogy kifelé vállalnunk kell a tetteikért a felelősséget, saját magunkban is el kell számolni azzal, hogy mennyire csináljuk jól a gyereknevelést. És nekem sokszor ez a legnehezebb. Minden esetre arra is jó lehetne ez a topik, hogy tartsuk egymásban a lelket, hogy nem csináljuk annyira rosszul, és kb. 10 év múlva meg is lesz az eredménye.
A tegnap esti mateklecke jelenet tényleg idegtépő lehetett, bár, amikor odáig jutottam az olvasásban, hogy összeragasztotta magát celluxszal, akkor már mosolyogtam. Tényleg olyan viccesek tudnak lenni, meg gyerekesek, pedig nagyon felnőttnek tartják magukat.
Fiúktól valóban kevésbé várható el, hogy babázzanak a kisebbekkel, ezért is vagyok meglepődve, hogy nálunk Kristóf a babusgatósabb a nagyok közül.

Ma viszonylag nyugis nap volt, nem volt se jó, se rossz húzás. Délután megnéztük a Harry Potter 4-et hármasban a nagyokkal. Ezt hozta nekik a Mikulás.

Ne felejtsétek el kitenni a cipőket az ablakba! Én is megyek cipőt pucolni.

Puszi:

Anna

Anna,
én is ott kezdtem el röhögni rajta!

Sziasztok Lányok!

Kiváncsi,
Ez jó... Ez a cellux dolog nekem is nagyon tetszett!
Persze, igaz hogy a felmérők végére oda-odaírják a %-ot, és az még követhető valahogy, de nincsen napi ( vagy legalább 2 napi, 3 napi) visszajelzés az iskolai teljesítményéről. Az a baj, hogy igazából bonyolultabb ez ennél, mert sajnos sok gondom van az iskolával, vagyis nem is annyira az iskolával, mint a "pedagógussal". Úgyhogy - tudom, hogy egy kicsit későn, mert már korábban kellett volna, de - jövőre iskolát váltunk.
Egyébként nem tudom, hogy most mi történt, de az elmúlt napokban igazából nem is kellett veszekedni a házi feladat miatt!?

Anna,
Kivitelezem én a büntetést, de nem igazán látom a hatását. A fenyegetésnek semmi hatása, a kivitelezésnek pedig csak addig amíg tart, de addig is inkább a durci van.

Era,
Bocs mindjárt folytatom, csak el kell mennem egy kicsit....

Szóval..
Era,
elég nehéz ehhez hozzászólnom, mert nekem a szüleimmel ilyen probléma nem volt. Bár azért anyukámmal nem volt meg az az igazi "barátnő" viszony, de ha problémám volt mindig meg tudtam vele beszélni annak ellenére, hogy nem igazán hallgattam rá (néha sajnos!). De ez mai napig így van. Sokszor megyek a saját fejem után. Akkor viszont mit is várunk a (kis)kamaszoktól???
Persze szeretnénk őket a magunk formájára (vagy inkább még jobbá) alakítani. Ez nekik ugyanúgy nem tetszik, mint ahogy nekünk/nekem sem tetszett annak idején. Csak abban reménykedhetünk, hogy ők is felnőttkorukban úgy fognak ezekre a dolgokra visszaemlékezni, mint szükséges "rossz". A kisfiam, Tamás egyenlőre úgy érzem, hogy mindent elmond nekem és remélem, hogy ez nagyjából így is fog maradni. Vagy nem?

Üdv: Anikó

Sziasztok!

Anikó,
Szerintem az nagyon fontos, hogy Tamás mindent elmond Neked. Ha ez így van, akkor tényleg nincs nagy baj, a többit csak el kell viselni.

A másik fontos dolog (és ezt Erának akartam írni), hogy kikkel barátkozik. Mert lassan a kortársak véleménye fontosabb lesz, mint a miénk. És nem mindegy, hogy kik ezek a kortársak, barátok.

Anikó,
Hanyadikos most a fiad? Negyedikes? Mert akkor pont jó az időzítés a váltáshoz, nem? Mi a gond egyébként a pedagógussal? (Már amennyi egy ilyen nyilvános fórumon elmondható belőle.)

Mit hozott a kicsiknek és a kamaszoknak a Mikulás?

Puszi:

Anna

Szia Anna!
Igen, Tamás most negyedikes. Sajnos mi elég sok problémával küszködünk, amiből a legnehezebb, hogy ő cukorbeteg már 5 éve. A suliban a gondot pedig az okozza, hogy ezt nem igazán veszik tudomásul. Úgy kezelik, mintha nem is lenne ez a betegsége, oldja meg saját maga és nehogy belezavarjon az iskolai életbe, rendbe. Én nem kértem, hogy kivételezzenek vele, sőt! De azért egy kis odafigyelést elvárna az ember... mint embertől és nem mint pedagógustól. Vagy a "mai világban" ez nem várható el??? Persze a betegsége (és egyebek: válás, mostani párom elfogadása, költözködés, apja csak hébe-hóba "foglalkozik" vele) szépen rányomta a bélyegét a lelkére is. Sokkal érzékenyebb és félősebb, mint a korabeli fiúk. Szóval ha ezekbe belegondolok nem is csodálkozhatok rajta, hogy gondok vannak vele otthon is. Végül is ezért is kapcsolódtam be ide hozzátok, hogy megtudjam, mennyi ezekből a kamaszkori problémákból a "normális". De kezdek arra jutni, hogy nincsenek is Tamással olyan nagy gondok. Azt hiszem mindannyiunknak szüksége van megerősítésre, máskor tanácsra és az interneten valahogy mindig kedvesebbek az emberek és toleránsabbak, mint az életben. Nem?

A mikulás (a fentiek miatt) Tamásnak évek óta valamilyen játékot hoz. Idén is nagy volt az öröm. Egy olyan autót kapott, ami utánfutón motort is tud szállítani. Imádja az autókat és a motorokat. Anyukámék mikulása pedig hozott neki egy hangátalakító valamit, amivel mindenféle idétlen hangon tud megszólalni. Egész hétvégén azzal szórakoztunk, nagyon jókat nevettünk rajta.
Tamásban most már kettősség kezd kialakulni a Mikulással kapcsolatban. Egyik nap odajött hozzám és megkért - de nagyon aranyosan - hogy ha beszélek a mikulással, akkor mondjam meg neki, hogy ő játékot kér. Másik nap meg közölte velem, hogy nem is jön a mikulás, az ajándékot pedig Ti veszitek. De amikor hétfőn hazamentünk és mondtam neki, hogy valami zajt hallottam a kisszobából ezerrel rohant megkeresni az ajándékot és boldogan mutatta, hogy mit hozott neki a mikulás. A párom szüleitől pedig diétás csokit kapott. Ezt mondta: - Anya! Képzeld! Tudta a mikulás, hogy cukorbeteg vagyok!

Anna,
nálatok hogyan jön a mikulás? Mennyire hisznek/hittek benne? Mit kaptak a gyerkőcök?
Bocs, hogy egy kicsit hosszúra sikeredtem.

Üdv: Anikó

Sziasztok!
Tinalila!
Igen, van egy kicsi fiam, aki már nem is olyan nagyon kicsi, lassan két és fél éves lesz.Nagyon nehéz két év van mögöttünk, nem egy egyszerű eset.Talán így visszagondolva Viki ezt a 2-3 évet sínylette meg, hogy már nemcsak ő van nekem, hanem itt a kicsi is.10 és fél évig ő volt a középpontban,aztán rá kellett döbbennie, hogy osztoszni kell rajtam. Ráadásul szinte a fél terheségemet kórházban töltöttem, így már akkor is sokat kellett engem nélkülöznie.
Hogy mennyire veszi ki a részét az öccsével való foglalkozásból? Szerencsére sokat játszanak, Balázs nagyon szereti őt, állandóan rajta lógna, imádja, ha itt van a barátnője,állandóan produkálja magát nekik. Vikinek néha elege van a hancúrból, nem igazán érti meg, hogyha valami kárt tesz Balázs a cuccaiban,ami néha előfordul.Ilyenkor mindig azt kérem tőle, hogy ami fontos, azokat tegye el olyan helyre, ahol a Balázs nem éri el.Rábízni nem merném még, szerintem nem érett még erre meg, előbb saját maga iránt kell megtanulni felelősséget érezni.
Egyébként talán valamelyest javult a helyzet, többet törődik a tisztálkodással, kevesebbet veszekszünk, próbálok több időt tölteni vele kettesben.Múlt hétvégén pl,segített krumplit pucolni az ebédhez(igaz, a felét lefaragta, de megpróbáltam nem cseszegetni)elmentem érte este a koripályára,vasárnap együtt mentünk az adventi gyertyagyújtásra. Negatív dolgok: rossz jegyet kapott fizikából, azt mondta, ninsc meg az ellenőrzője, közben a táskájában volt, nem pakolt el maga után.Talán össz-vissz ennnyi, ha jól emlékszem.Most hétvégén elviszem magammal a bababörzére árulni(használt gyerekcuccokat lehet adni-venni) meg felmegyünk vonattal az IKEÁ-ba, meg nézelődni a belvárosba.Fehérváron lakunk, így ez egy fél napos kirándulás lesz.Tényleg, van ilyenkor valami program a Váci utcánál? Karácsonyi vásár, vagy valami műsor?
Era

Era,
amiket írtál, nagyon rímel arra, amit én látok a nagyfiammal kapcsolatban. Mi az első testvére születése előtt szintén édeskettesben éltünk egy darabig, rendesen hozzászokott, hogy csak ő van, és hiába készítettem fel erőmhöz mérten a változásra, a jelek szerint mégse tudta elfogadni, feldolgozni ezt a helyzetet. Figyelj nagyon a lányra, apró jelek is fontosak lehetnek, nagyon érzékeny korban van! Készítsd fel a párodat is arra, hogy jöhetnek nehéz pillanatok! Mi sokat (időt) veszítettünk azzal, hogy nem voltunk eléggé "résen". Amit még nagyon fontosnak tartok, hogy érezlmileg legyünk a gyerek mellett.

Sziasztok!

Na, látjátok, mindannyiunk kamaszáról kiderül, hogy komoly oka van arra, hogy problémás legyen. A válások, a betegség, az én lányomnál pedig, hogy négyéves korában meghalt az apukája autóbalesetben. Ezek után az lenne a csoda, ha nem lenne velük gond.

Anikó,
Az a kis odafigyelés, emberség nagyon is elvárható lenne szerintem is az iskolában. De sajnos én is sok fásult, közönyös pedagógusokról hallok, illetve személyesen is ismerek jó néhányat. Persze sok jó példa is van azért, és ezt nem csak Erika kedvéért írom. De Tamásnak tényleg nagyon nehéz lehet minden szempontból, és nagyon nagy szüksége van arra, amit Kíváncsi írt, hogy érzelmileg mellette legyél.
Sikerült egyébként olyan iskolát találni, amelyikben jobban elfogadják a betegségével együtt? Az új pároddal hogy jön ki Tamás? Könnyen elfogadta?

Mikulás: Én azt hittem, hogy az én fiam az egyetlen, aki még 9 éves korában is nagyon komolyan hiszi, hogy a Mikulás, a Télapó, a Húsvéti Nyuszi és a Fogtündér léteznek és ajándékokat hoznak. Kristóf ugyanis egészen tavalyig komolyan hitte ezt. És annyira akarta is hinni, hogy ha valami olyan jelet tapasztalt, ami megingathatta volna ebben a hitben, akkor maga talált ki rá valamilyen magyarázatot. Pl. amikor iskolába ment, akkor elég hamar kiderült, hogy a legtöbb osztálytársának nem a Télapó hozza a karácsonyfát, hanem maguk veszik. De Kristóf ezen a tényen könnyedén átsiklott azzal, hogy ők nyilván nem annyira jók, mint ő. Végül az idén közölte velem egy pár hónapja, hogy már jó ideje sejti, hogy Télapó nem létezik, de most már egészen biztos benne. Komolyan átbeszélték ugyanis a dolgot a fiúkkal a suliban. Én meg végülis elismertem, hogy tényleg nem létezik. Pedig ha nagyon erősködök, még meg tudtam volna győzni az ellenkezőjéről. De nem akartam, hogy már nagyon ciki legyen az iskolában neki. Az is aranyos volt, hogy csak napokkal ez után a beszélgetés után kérdezte meg, hogy "Mama, ez azt jelenti, hogy a Húsvéti Nyuszi és a Fogtündér sem létezik?" Azt hiszem, ekkor zárult le végleg a kisgyerek kora.
Heninél ez egészen másként volt: ő hatéves korában, amikor egyszer a Télapóról beszéltem neki karácsony előtt, csak annyit mondott, hogy "hagyjál már ezzel a hülyeséggel, tudom, hogy Te adod az ajándékokat." És többet nem is foglalkozott a kérdéssel.
Úgyhogy idén 12 év után először abból a szempontból nyugisabb lesz a karácsony (illetve volt a Mikulás), hogy nem kell(ett) mindennek titokban és időre elkészülnie. Ez persze nagy könnyebbség, de azért sajnálom is, hogy lezárult az a kedves korszak. Még az a szerencse, hogy jövőre újra kezdődik Lilivel. (Neki az idén még nem kell olyan nagyon konspirálni, még könnyen átverhető. )
Persze azért most is kitette mindenki a cipőjét az ablakba (a felnőttek is), és titokban csempésztük bele az ajándékainkat egymásnak. Az elmaradhatatlan édességek mellett Kristóf bűvészjátékot, Heni Megasztar karácsonyi CD-t, Lili pedig állatos könyvet kapott. Mindenki nagyon boldog volt az ajándékával.

Era,
Nálunk is pont 10,5 fél év van Heni és a kislányom, Lili között. Nekem viszonylag problémamentes volt a terhességem, leszámítva, hogy folyamatosan hánytam az utolsó napig. Heni mégis nagyon rosszul viselte, folyamatosan hangoztatta, hogy neki nem kell kistestvér, neki már az is sok, hogy Kristóffal osztoznia kell rajtam. Ez nagyon meglepett, mert annak idején, amikor Kristóf megszületett, semmilyen negatív érzést nem tapasztaltam Heninél Kristóf irányába. Igaz, náluk elég kicsi a korkülönbség, alig több, mint 2 év. Most viszont az egész terhességemet végig puffogta, egyszer sem jött el UH-ra, pedig Kristóf mindig ott volt. A kórházban sem volt hajlandó megnézni a hugát, és otthon sem nézett felé sem. Egy teljes hétig. Akkor viszont megtört a jég, fogalmam sincs, hogy mitől. Egyik nap minden esetre nem találtam Lilit a kiságyában (egyhetes volt). Mivel rajtunk kívül csak Heni volt otthon, iszonyú pánikba estem, hogy elrabolták a picit, mert az meg sem fordult a fejemben, hogy Heninél lehet. Pedig ott volt, bőszen dajkálta, és azóta is nagyon szereti. De azért érdekes módon ma is Kristóf babusgatja jobban, vígasztalja ügyesebben. Heni vele is tüskés egy kicsit, mint mindenivel De vele a legkevésbé. Én nagyon rövid időkre (pl. amíg elszaladok a sarki boltba) már rá merem bízni Lilit Henire. Persze 100-szor elmondom a szabályokat, ő meg közli, hogy idegesítő vagyok, hogy mindent 1.000-szer ismétlek el.

Örülök, hogy javul a helyzet Nálatok. Szerintem is fontos, hogy sokat legyetek együtt. Pláne kettesben. Az jó, hogy Viki hajlandó Veled elmenni a Bababörzére. Heni pl. mostanában egyre kevesebb helyre szeret velem (velünk) eljönni. Sokmindent cikinek tart. Mivel mi egy házban lakunk a nagyok nagymamájával (első férjem anyukájával), ezért nem gond, hogy itthon maradjon, így amit nem muszáj, azt nem szoktam erőltetni. De ha szívesen megy Veled, az nagyon jó. És Viki hogy jön ki a pároddal?

Azért kérdezgetem ezt mindkettőtöktől, mert Heni nem túl jól az enyémmel. Pedig a párom nagyon rendes ember, és ezt Heni is elismeri. Igaziból nincs vele semmi konkrét baja, azt hiszem csak vele sem szeret rajtam osztozni, mint ahogy Kristóffal és Lilivel sem. Nincsenek egyébként nagy konfliktusok közöttük, csak vele a legtüskésebb mindenki közül.

Nem tudom, hogy időben írom-e még, de a Vörösmarty térem minden évben van karácsonyi vásár. Biztosan van műsor is, de arról nem tudok konkrétat sajnos.

Kíváncsi,
A nagyfiadnak Nálad is más az apukája, minta a többieknek? Ezt az "édeskettes"-ből gondolom. Bocs, ha tapintatlan a kérdés vagy ha tévedek. Csak azért lenne érdekes, mert akkor valóban elég hasonló cipőben járunk mindannyian a legnagyobbikunkkal.
Azon mit értettél, hogy nem voltatok résen?

Puszi:

Anna

Sziasztok,
mi most nem vagyunk éppen jó passzban, ezért vagyok szótlan ennyire. Ne haragudjatok, hogy nincs is igazán lelkierőm másokra reagálni.
Anna,
ugyanaz az apa, de néhány évig külön éltünk. Elég zűrös kapcsolatunk volt/van (egyre kevésbé, alakulunk), erről írtam egy időben ide is (mármint a babanetre). A kettőnk kapcsolatának rendezése annyira lefoglalta minden fizikai és érzelmi energiámat, illetve nem mindet, de túl sokat szívott el belőlük, hogy a gyerek(ek)re nem tudtam úgy figyelni, ahogy kellett volna. Sokat voltam velük, igyekeztem, de túlzottan teli voltam feszültséggel. Azt gondolom most, hogy ez az, ami megbosszulta magát.
Egyébként tényleg hasonló cipő, még ha kicsit más is. Még abban is, hogy a férjem, a gyerek apja hasonlóképpen viszonyul a nagyhoz, mint hogyha nevelőapja lenne. Mintha az első házasságból született volna, majd azt írtam - aztán javítottam, hiszen tényleg az első házasságból született . De milyen érdekes, hogy hiába ugyanaz az ember vett el újra feleségül, érzelmileg hasonló tüneteket mutat, mintha nem ugyanaz a személy lenne. Hiányzik neki is a folytonosság...?

Jut eszembe, akartam még írni erről a gyerek mellett állásról is. Szóval ezt leírni a legegyszerűbb. Tökéletesen megértem, ha nehézségeket okoz, mert ez az út igen rögös és kudarcokkal szegélyezett. Az ember újra és újra felteszi magának a kérdést: biztos, hogy jól csinálom? Lehet ez a jó út, ha ennyire nem alakulnak mégsem a dolgok jól? Ha már teljesen kilépsz a személyiségedből és olyan nyugodt és higgadt vagy, mint még sosem voltál, és elérsz egy egészen apró eredményt, mondjuk drága gyermeked elrakja maga után a reggeliző tányérját, akkkor vállon veregeted magad és azt mondod: na igen, tudtam, hogy így kell csinálni! Na de amikor a következő pillanatban ocsmány hangon rádförmed, hogy "csönd legyen már!", és hideg tekintettel átlép feletted, az érzelmeid, a személyiséged, egész lényed felett, nos akkor nagyon nehéz ám mellette állni! Hiszen akkor skizofrén módon magadat kellene megvetned.
Küzd az ember, küzd, egyre kevesebb reménnyel és egyre kisebb igényeket támasztva, hogy hátha majd azoknak megfelel az a gyerek és ismét erőt meríthet önnön megfeleléséből, de azért az biztos, hogy iszonyú erőfeszítést kíván.
Apropó, ti hol, miből tudtok feltöltekezni?

Kíváncsi!
Nem vagy egyedül.Én néha annyira ingadozom az érzelmeim miatt, hogy tényleg skizonak érzem magam.És ezek a lelkiállapotok szinte percenként változnak!Õrület!
Én azért is kínzom magam, mert nem lehet a dolgokat meg nem történtté tenni, vannak helyzetek amik tőlünk függetlenek, egy csomó "erő" dolgozik ellenünk, és így nagyon nehéz helyesen nevelni.
Sokszor azt gondolom, mennyivel egyszerűbb dolguk van azoknak, akik egyedül nevelik a gyerkőcöt, apuci lelépett. Biztos,hogy nem egyidilli állapot, de legalább nincs kavarás.
Szerintetek? Van közületek ilyen? Nektek mi a véleményetek erről?
Tinalila!
Rátapintottál a lényegre!Hát igen, a másik, ami miatt "problémás a gyerek",hogy nagyon nem jönnek ki a párommal.Állandóan civakodnak, húzzák egy más és persze az én idegeimet.Persze apróságokon, de mégis rossz nekem.Mert hát ugye ketté nem szakadhatok, mindegyiket szeretem, nem tudom, sokszor kinek adjak igazat. Viki kezdettől nem tekinti apának a páromat(nem is akartam)de néha már túlzás, milyen szemtelen vele(is)A párom lehet, hogy néha keménynek tűnik számára, de igazából csak következetes próbál(na)lenni.Ami nekem nem megy.Biztos ez az oka mindennek, ezt sajnos már korábban kellett volna(mármint következetesnek lenni)Nálatok ez hogy van?
Era

Sziasztok!

Kíváncsi,
Remélem, azóta már jobb passzban vagytok egy kicsit.

Nagyon érdekes, amit a házasságaidról írsz, az meg különösen, hogy a legnagyobb fiadhoz másként viszonyul az apja. Ez már önmagában elég feldolgoznivaló lehet egy kamaszgyereknek.
A skizofrén helyzetet én is jól ismerem. De hosszú évek kitartó munkájával eljutottam oda, hogy csak addig érzem magam rosszul, amíg tart a balhé. Amikor éppen nincs balhé - mint mindig, amikor ide írogatok -, akkor nem azon rágódom, hogy milyen sokszor szokott lenni, hanem arra gondolok, hogy addig kell élvezni a helyzetet, amíg nincs. És ilyenkor szoktam magam arról is győzködni, hogy Henivel tulajdonképpen nincs is olyan sok baj, egyre kevesebbszer különbözünk össze, és valamennyi összekülönbözés úgyis megúszhatatlan ebben a korban.

Feltöltekezés: lehet, hogy csúnyán hangzik, de én mostanában minden olyan programtól fel tudok töltekezni, ami gyerekek nélküli. Talán azért, mert a kicsi fizikailag, a nagy pedig lelkileg strapál le leljesen. Olvasás, zenehallgatás, nagy ritkán egy-egy program a párommal. Január végétől (amikor Lili kétéves lesz) dolgozni fogok, mégpedig váltok (12 év után!), nem a szülés előtti helyemre megyek vissza. Mostanában bejárok már néha ismerkedni az új helyemre, és egyelőre az ilyen napok is nagyon feltöltenek. (Ha már majd minden nap be kell járnom, akkor biztosan nem mindig lesz így. )
És Te hogy vagy ezzel, miből tudsz töltekezni? Hiszen Neked még hatványozottabban lenne erre szükséged. Nálad a lelkileg és a fizikaliag strapálóból is több van.

Era,
Írok majd Neked is, de most mennem kell.

Puszi:

Anna

Na igen, én tudom, hogy neki se könnyű. Csak ő nem tudja, hogy nekem se!
Jobb a helyzet, mivel túl vagyunk az első sokkon, és már utakat keresgélünk: hova, merre. Na azért ez is elég fejtörést okoz. Iskolát kell váltanunk ugyanis, mihamarabb... Most itthon van, és most sokkal normálisabban viselkedik, mint eddig bármikor, na de ez az állapot rendkívüli és nem tartható sokáig.
Anna,
nagyon hasonlóan vagyok én is mind a töltekezéssel, mind a lelkiállapotokkal - csask most valahogy nagyon összefutottak a sínek és időnként elragad a borúlátás. Meg amúgy is úgy tűnik nekem, hogy sokkal vidámabb csaj vagy, mint én!

Sziasztok!

Era,
"Teljesen apa nélkül nevelni a gyereket" kérdésben nem nagyon tudok Neked mit mondani, mivel én egészen más cipőben járok. Én kényszerűségből abszolút apa nélkül nevelem a nagyokat, mivel az édesapjuk meghalt. Ez persze nagyon sok szempontból szörnyű, de számomra az egyik legszörnyűbb ma is tartó következménye az, hogy már soha senkivel nem tudom az ő nevelésükkel kapcsolatos felelősséget megosztani. Ebből kifolyólag én úgy gondolom, hogy aki "csak" elvált, annak azért mégiscsak könnyebb, hiszen van kivel megbeszélni a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat, van kivel megosztani a felelősséget. Persze ha a másik fél erre egyáltalán nem nyitott, akkor a teóriám nem működik sajnos. Ilyen esetben lehet, hogy Neked van igazad, és jobb ha az apa teljesen eltűnik a képből.

Hát igen, a "kamaszlány kontra nevelőapa" probléma megoldása nagyon nehéz. Sőt, a tökéletes megoldás biztos, hogy lehetetlen. Ráadásul ebben a kérdésben még a saját egykori érzéseimre sem tudok hagyatkozni, mivel nekem nem volt nevelőszülőm. De egy kamasz, aki lázadni akar, és erre minden alkalmat megragad, nyilván nem hagyja ki a "mit keménykedik ez itt velem, amikor nem is az apám" című érvelést. (Nem mintha az apjától olyan jó néven venné a keménykedést. ) De persze nem csak dacról van itt szó, hanem tényleges féltékenységről is. Gondolom, Te is éltél egy darabig kettesben is a lányoddal, mint ahogy én (illetve hármasban a fiammal). Persze hogy ezután rosszul éli meg, hogy osztoznia kell Rajtad valakivel.
Én próbálom a párommal megértetni, hogy kettőjük közül mégiscsak ő a felnőtt, tehát legyen nagyvonalú, ne menjen bele pitiáner, kötözködős vitákba. De ez nem mindig sikerül neki. Persze amikor Heni bicska nyitogatóan szól hozzá, ezen nem is lehet csodálkozni. De ez nekem akkor is annyira rossz. És mégiscsak a páromtól várnám, hogy valahogy rendezze ezt a viszonyt. Mivel erre egy kamaszgyerek úgysem képes. És mivel nem is kérdés, hogy ha kenyértörésre kerülne a sor, akkor kit választanék, a páromnak több a veszítenivalója. Persze szerencsére ennyire azért nem súlyos a helyzet. (Meg amióta a kicsi megvan, azóta nem is ennyire egyértelmű ez a kérdés sem...) De abba bele kellett törődnöm, hogy olyan nagyon igazi család, mint az első férjemmel, mi már soha nem leszünk. Ezt néha jobban, néha rosszabbul viselem, de hosszútávon nincs más lehetőség, mint elfogadni. Én egyébként kimondottan kértem a páromat, hogy ne akarja nevelni Henit. Egyszerűen próbálja meg szeretni. Szerintem Nálatok sem túl szerencsés, ha a Te eddigi un. következetlenségedet most a párod szeretné ellensúlyozni. Egy kamaszgyerekből kevés dologgal lehet ennél nagyobb ellenállást kiváltani szerintem. Pláne ha igazán nincs is vele komoly gond, mint ahogy ezt megállapítottuk, akkor szerintem meg lehetne próbálni, hogy a párod ne nevelje őt olyan nagyon komolyan. Inkább próbáljon haverként közelíteni hozzá. (Nem mintha ez nálunk sikerült volna, de hátha Nálatok igen. )
Hány éves volt a lányod, amikor elváltatok, és mennyi idős, amikor összejöttél a mostani pároddal?

Nem olyan régen beszélgettem egy ismerősömmel, ahol már nagykamasz fiúk (16-18 évesek) vannak. Õ mondta, hogy náluk a fiúk kicsi korában az apjuk annyit dolgozott, hogy szinte nem is látta a gyerekeit. Most már nem dolgozik annyit, sokkal többet lehetnének együtt, de nagyon nehezen jön ki a fiúkkal. Az anyuka szerint azért, mert nem ismerte őket kicsinek és aranyosnak. Az anyuka sokszor ma is látja bennük a régi piciket, ezért sokkal jobban tolerálja őket. Az apuka viszont igazán csak a mostani problémás korukban ismerte meg őket, nincsenek korábbi kedves emlékei, ami ellensúlyozná a mostani történéseket. A párom is hallotta ezt a beszélgetést, és mindjárt meg is állapította, hogy lehet, hogy ő is emiatt tolerálja sokkal rosszabbul Heni dolgait mint én. Biztos, hogy ebben is van sok igazság.

Kíváncsi,
Igen, próbálok vidám lenni, met az élet szerintem túl rövid ahhoz, hogy végigszomorkodjuk. (Meg sajnos azt is tudom tapasztalatból, hogy milyen hirtelen véget is érhet.) Persze nem voltam mindig ilyen, a férjem halála után négy évig a padlón voltam. De igaziból a körülményekhez képest nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ismét viszonylag normális családi életet élek. Két gyerekkel, 30 felett erre nem sok esélyem volt.
Az milyen időtávot jelent, hogy "most" sokkal normálisabban viselkedik a fiad, mint eddig bármikor? Miért kell iskolát váltanotok? Most hányadikos és milyen suliba jár?

A hétvégén hallottam a következő - ebbe a topikba nagyon passzoló - viccet:
Kérdés: Miért csak 10 éves kor kerül kezdődik a kamaszkor?
Válasz: Hogy a szülőknek legyen idejük megszeretni a gyereküket.

Lányok,
Ti hogyan töltitek majd a karácsonyt?

Puszi:

Anna

Kíváncsi,

Még erre is reagálni akartam:
"Na igen, én tudom, hogy neki se könnyű. Csak ő nem tudja, hogy nekem se! "

Az végülis természetes, hogy ő sokkal kevesebbet tud a világról, az emberekről, az emberi kapcsolatokról, mint Te, nem? Hiszen még csak 14 éves. Persze ettől még nagyon kiegyenlítetlen és nehezen viselhető ez a helyezet, ezt én is tudom. Pláne, hogy a gyermek megvan győződve róla, hogy ő a legokosabb és legnagyobb élettapasztalattal rendelkező ember a Földön.
De azért az a tapasztalatom, hogy ha elég sokat mondogatom neki, hogy nekem sem könnyű, nemcsak neki, akkor néha elgondolkozik rajta.

Puszi:

Anna

Anna,
már nem is olyan jó a helyzet, mint írtam. Sajnos.
az iskolából eltanácsolták, annyi haladékot kaptunk, hogy az évet befejezheti magántanulóként, de minél hamarabb másik iskolát kell találnunk. Nyolcadikos, eddig nyolcosztályos gimibe járt, úgy számolva negyedikes tehát. A kirúgásnak két komoly oka volt, erre csak ráfejelődött a harmadik, a sorozatos és állandó késésések, a másik kettőről viszont itt és most nem szívesen írnék. Maradjunk annyiban, hogy személy szerint megértem az iskola döntését, noha tény, hogy a gyereknek és nekünk, a családnak ezzel tették a legrosszabbat, és ezzel hozták a lehető legnehezebb helyzetbe. Na de az is igaz, hogy úgy is lehet értelmezni, hogy önmagát hozta nehéz helyzetbe. Csak hát éretlen alig 15 éves, nem is érti, mi történik vele!
Majd folytatom, de most indul a reggel!

Sziasztok!

Bocsi hogy nem jelentkeztem eddig, de azt hiszem történelmi mélyponton voltam (legalábbis ami az elmúlt 5 évet illeti). Olvasni olvastalak benneteket, de írni nem igazán volt erőm.

Era,
úgy látom hasonló cipőben járunk. Az én fiam sem jön ki a párommal. Vagyis igazából a párom nem jön ki a fiammal, és nem valami jó folyton "két tűz között" lenni. Nálunk a "betolakodót" nagyon jól fogadta a fiam, viszonylag gyorsan megszokta, sőt inkább példaképének tekinti (persze a maga módján), mint az édesapját, akit csak 2-3 havonta lát/hall. Sőt várná is, hogy valamiféle "apa-pótlék" szerepet töltsön be érzelmileg nála, de ezt (sajnos) nem kapja meg. Eleinte (a kapcsolatunk elején) még rendben volt minden, később pedig a párom megpróbálta a maga módszereivel nevelni, irányítani, viszont a másik oldalon a kedvesség, az odafigyelés hiányzott. Márpedig szerintem ha egy gyerektől csak elvár valaki és nem nyújt semmi érzelmet, akkor éppen az ellenkezőjét éri el, mint amit akar. Fúúúúú.... de bonyolultan írtam! Azért érhető amit írni akartam?? Én nem azt kértem, hogy szeressék egymást, csak hogy fogadják el egymást. Persze jött a sok vita, veszekedés... A vége az lett, hogy a párom (szerintem gyerekes módon) átment a másik végletbe: hónapokig nem is szólt hozzá, csak éltek egymás mellett. Képzelheted milyen rossz érzés volt. Én meg mint a strucc, kerülve a veszekedést hol ide, hol oda csapódtam, próbáltam mindkettőre ugyanúgy odafigyelni. De ebbe már nagyon belefáradtam (a többi problémáról nem is beszélve).

Anna,
azt gondoltam, hogy én nagyon gonosz anyuka vagyok. Ezek szerint mégsem? Pontosan úgy vagyok vele én is, hogy az egyetlen dolog ami "kikapcsol": bármi gyerek nélkül. Sőt mostanában úgy érzem, hogy a legjobb lenne egy eldugott helyen család, barátok, ismerősök nélkül EGYEDÜL! Nem kéne sok - mert egy idő után nagyon hiányoznának - csak annyi hogy túljuthassak ezen a holtponton, ami most már elég régóta tart.

Kíváncsi,
sajnálom, hogy ilyen rossz passzban vagy(unk)! Sajnos ha valamilyen problémánk van (főleg ha ilyen súlyúak) sokszor csapódik le a gyerekeken. Még ha nem is direktbe (nem vele ordibálunk,veszekedünk), de közvetve biztos. Sokszor szégyenlem (persze utólag) magamat, amikor valamilyen gondom van és odajön a fiam, hogy anyu nézd ezt, hallgasd meg azt, stb. és pedig lazán elküldöm hogy hagyjon most békén, foglalja el magát, stb. És persze a gyerekek meg is érzik ezeket a rossz "passzokat", mert akkor biztos hogy ott akarnak bármilyen ürüggyel lenni a közelünkben. De olyankor nincs türelmem még meghallgatni sem. Utólag ezeket nehéz helyrehozni. Végül is kihez jöjjön ha nem hozzám???

Anikó

Sziasztok!

Érdemben nem tudok most írni sajnos, teljesen elsodortak a karácsonyi előkészületek.

Csak azért néztem be, hogy mindenkinek nagyon boldog ünnepeket, békés, meghitt karácsonyt kívánjak! Örülök, hogy Rátok találtam így év végén.

Remélem a rossz passzban levőket is feltölti az ünnep!

Egy kis vidámságot én is küldök Nektek:



Boldog új évet még nem kívánok, mert a két ünnep között még tervezek jönni.

Puszi:

Anna

Én is boldog Karácsonyt kívánok mindannyiotoknak. A zűrök majd csak elrendeződnek, habár... Fiammal épp most vívódunk, hogy elmehet-e szilveszterezni a haverokkal egyedül éjjel. Hát, én nem szeretném, ha idén még elmenne. Nem úgy állnak a dolgok... Ti mit tennétek, hogy látjátok?

Na, visszatérve a Karácsonyra, én meg ezt küldöm nektek (hangszóró kell hozzá! )

http://video.google.com/videoplay?docid=3987913134664668750

Sziasztok!

Én is Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!
Én most elég renitens módon nem csatlakoztam a rokonlátogatáshoz, üres a lakás,és van időm egy kicsit magammal foglalkozni.Nagylányom az apjával van, a fiúk meg falura mentek a rokonokat végigjárni.A párom megkérdezte, hogy nagy gond lenne-e, ha nem férnék be a kocsiba, mert akkor mehetnének egy kocsival is.Én egy kicsit úgy tettem, mintha vérig lennék sértve, de azért örültem hogy kapok egy kis szabadságot.Nagyon ünneprontó vagyok?
Képzeljétek, mi történt Viki lányommal.Apja 23-án hazajött a külföldi útjáról (kamionozik) és meglepődve tapasztalta, hogy nincs meg 10.000 Ft-ja, amit eldugott.Aztán, amikor kérdőre vonta Vikit, kiderült, hogy az apja barátnőjének a lánya, aki egyidős Vikivel és együtt szoktak bejárni a lakásba, ha apa noncs otthon-szóval állítólag rávette Vikit, hogy kutassák ki, hol van a pénz, ő elteszi és majd visszeteszi, ha lesz pénze. Azóta áll a bál, apa nem tudja, kinek higgyen: a saját lányának vagy a barátnője lányának(akinek korábban is voltak ilyen húzásai)
Jól össze is vesztek.Vikinek is azt mondta, hogy ne is számítson ajándékra(névnap-dec 23.szülinap jan.1. +karácsony. Aztán mégiscsak hitt neki és ajándékkal felpakolva jöttek haza tegnap.Ráadásul kiderült, hogy mielőtt elutazott(nov eleje) adott a Vikinek egy csomó pénzt(kb.20.000 Ft)többek között, hogy vegyen magának telefont. Persze a pénz sehol, Viki azt mondja, nem is tudja mire költötte.Most is azt mondta, hogy ennyi pénzből csak szar telefont lehet venni.Hát, mit mondjak, majdnem lehidaltam.Ilyet még nem hallottam tőle.Elmondtam neki, hogy amit ő most elköltött, nekem annyi a GYES-em, kb.25 ezer, és azt kell beosztanom.Erre azt válaszolta, hogy az apjától is kapok gyerektartást(10 ezer)és hogy nem is rá költöm, Fel kellett világosítanom, hogy az nem zsebpénz.
Igazából az a probléma szerintem, hogy én nem tudok(és nem is akarok)annyi pénzt adni neki, mint az apja. A gyerektartást is az utolsó fillérig beteszem a bankba a Vikinek, ha 20 éves lesz, legyen mihez nyúlnia.Szerintem örülni kéne neki, hogy gondoskodom a jövőjéről. Ha én is kézhez adnám neki azt a pénzt, pillanatok alatt eltapsolná...
Pedig itthon nem ezt látta!
Tinalila!
Remélem nem bántottalak meg, amikor azt írtam, hogy könnyebb azoknak, akiknél nincs apukra. Nem a te esetedre gondoltam!
Viki 6 éves volt, amikor elváltunk, és nem is éltünk igazából kettesben, mert pár hónap múlva hozzánk költözött a mostani párom.
Era

Sziasztok!

Remélem, jól teltek az ünnepek. Mit kaptak a kamaszok? Nálunk Heni gitárt szeretett volna, meg is kapta. Volt azért egy kis puffogás, mivel ő valami olyat szeretett volna, aminek a hangja olyan, mint az elektromos gitáré. (Az igazi maga az elektromos gitár lett volna számára, de attól kategorikusan elzárkóztam, márcsak az ára miatt is.) Szóval utána jött ezzel a fémhúros elektromos hangú változattal, de én már csak olyan konzervatív vagyok, hogy klasszikusat vettem neki. Beszéltem szakemberrel, aki szerint kezdőnek mindenképpen ezen érdemes tanulni, még akkor is, ha később esetleg átvált másra. De remélem, hogy addigra meg is szereti ezt. Ezt végül elfogadta, mivel nem is volt más választása. A másik vitatéma az volt, hogy én ragaszkodom hozzá, hogy vegyen legalább pár órát tanártól. Õ pedig a barátnőjétől szeretne tanulni, aki szintén magától tanult meg néhány akkordot, és közösen akarnak együttest alapítani. Végül három órába beleegyezett. Mivel ismerős a srác, aki tanítani fogja, ez nem lesz gond, de itt is reménykedem, hogy közben majd megkedveli a tanárt és az órákat is. Hát így működnek nálunk a kis kompromisszumok.

Karácsony este egyébként aranyos volt Heni. Megbeszéltük, hogy a közös éneklés után mindenki előad valamit, de korábban ő peresze közölte, hogy ez dedós dolog, és ő ugyan nem fog. De a végén csak zongorázott nekünk valami szépet.

Anikó,
Az elég szomorú szerintem, ahogy a párod a fiadhoz áll. Nálunk (és ahogy kivettem Eráéknál is), legalább valamiféle mentséget jelent a párjaink számára a lányok bicskanyitogató stílusa. Ezt tényleg nem könyű tolerálni, főleg ha nem saját gyerekről van szó. Pedig én még így is elvárom ezt a páromtól. Tegye meg értem és a közös gyerekünkért, aki imádja a nagy testvéreit. Iparkodik is szegény, de azért néha ő is besokall Henitől. De ha a gyerek pozitívan viszonyul a pótszülőhöz, akkor az lenne a minimum, hogy ezt a pótszülő is viszonozza. El kellene neki mondanod, hogy ez milyen nagy dolog, máshol egyáltalán nem természetes.

Era,
Jó lehetett az a kis magaddal foglalkozás karácsonykor.
Egyáltalán nem bántottál meg, csak leírtam, hogy az én tapasztalataimmal a hátam mögött hogy néz ki a dolog. Szerintem a legtöbb elvált apa jobb lehet, mint a semmilyen, még ha sok fejtörést okoz is az anyának. De sok kivétel is van sajnos, én is ismerek jópárat.
Ez a pénzkérdés is elég rosszul hangzik Nálatok. Az apának fel kellene fognia, hogy - többek között - az is közös felelősségeket, hogy Vikit megtanítsátok arra, hogy értékükön kezelje a dolgokat, megtanulja, hogy a pénzért mennyit kell dolgozni, mennyit és mire érdemes költetni. És ebben ki kellene alakítani valamilyen közös álláspontot, amiben támogatjátok egymást, nem pedig egymás ellen dolgoztok. A volt férjed nyilván a Vikivel töltött időt és a törődést próbálja meg pénzzel kompenzálni, de ez hosszabb távon sehova nem vezet. A gyerekek elébb-utóbb azért rájönnek, hogy mi érték és mi nem. A volt férjeddel nem lehet ilyesmiről elbeszélgetni?
Ami meg a tartásdíjat illeti, ha félreteszed Vikinek az életkezdéshez, akkor igazán a legtöbbet teszed azzal a pénzzel. Hiszen akár a napi kiadásokra is elkölthetnéd. Egyébként nem semmi, hogy a volt férjed pénzzel tömi a gyereket, gyerektartást meg alig fizet.


Itt egy kép Heniről az új gitárral, karácsony este készült. Azt ne kérdezzétek, hogy miért ebben a ruhában ünnepelte a szentestét. Ilyenek miatt én már nem veszekszem.



Puszi:

Anna

Tinalila!
Úgy látom,már csak mi levelezgetünk, a többiek inkább ünnepelnek!
Már megint egyedül vagyok,fiúk szánkóznak, Viki is a barátnőjével.Nagyon rossz kedvem van, az ünnepek sem úgy teltek, ahogy kellett volna, ráadásul Viki+apa helyzet tovább bonyolódik. Úgy érzem , meg fogok bolondulni.Képzeld, tegnap apa elzavarta Vikit, hogy be sem teheti hozzá többet a lábát, kitagadja. Rájött, hogy amiket elmeséltem problémákat,valósak.Csak azt nem fogta fel, hogy én nem tehetem ki, én FELELÕS vagyok érte.Muszáj megoldást találnom a dolgokra, nem intézhetem el azzal, hogy kirakom a lányom a híd alá.Õ nem érti, miért nem, hiszen a Viki egy kis hülye, akinek pedig ő mindent próbál megadni.Tegnap is(mielőtt össze nem vesztek)vett neki egy pár tök felesleges dolgot, amit Viki kikönyörgött, hogy neki az feltétlenül kell(pl.2500-ért notesz)Megkapta az apja régi(1 éves) mobilját is.Én ezzel nem bírom felvenni a versenyt.Szóval este apuci tintázott egy kicsit, és felindultságában elzavarta Vikit.Egyébként, ha ő iszik, előjön belőle az állati énje, képes bárkinek nekimenni.Hát, itt tartunk, párom engem okol, miért vagyok a Vikivel ilyen engedékeny, sokkal szigorúbbnak kéne vele lennem.Én meg úgy érzem cseszegetem eleget, többet már nem is tudom, talán inkább meg kéne őt érteni és nem eltolni magától.Merthogy ő azt teszi, azzal a felkiáltással, hogy maj ha a Viki megváltozik, ős is másképp viszionyul hozzá.Ezt mondja egy kétdiplomás, okos(?), értelmes(?)felnőtt férfi, akibe annak idején azért szerettem bele, mert annyira imádta a lányomat és rengeteget foglalkozott vele, szerettte is.Akkor még.(sajnos!)Hogy változhat meg ennyire valaki.Ti mit tennétek a helyemben?Egyikőjüket sem akarom elhagyni(fiam-lányom)hiszemn mindkettőt szeretem.
Ráadásul a párom olyan jó apja a fiamnak,hogy ilyen nincs még egy a világon.Akkor a lányomat miért nem szereti?
Tudtok valami használható tanácsot adni, vagy szerintetek várjak, hátha elmúlnak a rossz idők és jobbak jönnek?
A "beszéljük meg" nálunk nem működik, kb. 1000-szer próbáltam.
Anna! Nagyon szép nagylányod van,igazi nőci.Az én Vikim még ennyire nem nagylány, de ő is szép kiscsaj(majd teszek fel képet róla)
Ajándékok:mi egymást( a párommal) nem ajándékozzuk, csak aprósággal, így beszéltük meg pár éve.Viki sok ruhát, fehérneműt, ékszert kapott, könyveket, cd-ket. Balázs mindene a munkagépek, így traktort, markolót, darus kocsit, stb kapott.Viki egyébként jan.1-jén lesz 13 éves.Ma itt alszik nála a barátnője, együtt szilvesztereznek.
Nektek is jó szilveszterezést és Boldog Új évet kívánok!
Era
Era

Szia Era!

Hát, tényleg úgy néz ki, hogy egyelőre ketten vagyunk, de azért én még reménykedem, hogy előkerülnek a többiek is.

Hát egyáltalán nem irigyellek! A volt férjed elképesztő: egyszer tömi a gyereket mindenféle anyagi dologgal, máskor meg elzavarja... Ezek szerint csak azt nem adja meg neki, amire a legnagyobb szüksége lenne: a törődést, odafigyelést, szeretetet.

És hát ezek szerint a mostani párodra sem tudsz támaszkodni ebben a kérdésben. Az érthető, hogy a saját kétéves aranyos kisfiának jobb apja, mint egy kamaszlánynak, akit nyilván nem érez magához annyira közel, mint a vér szerinti gyerekét. De szerintem azt kellene megértetni vele, hogy ez a "puffogás" Vikivel szemben nem tesz jót senkinek, a saját gyerekének sem. Hiszen neki is az az érdeke, hogy normális legyen a hangulat otthon. És a kicsik megérzik a feszültséget, még akkor is, ha esetleg nincs hangos veszekedés.
Én nem tudok az ilyen helyzetekre jobb megoldást, mint a megbeszélést. Persze sokszor kell belefogni, sokszor kell duruzsolni, ugyanúgy ahogy a kamaszoknak is, ahogy Kíváncsival beszéltük korábban. Mit is várunk tulajdonképpen a kamaszoktól, hiszen a felnőttekkel sem egyszerűbb...

Ti hány éve vagytok együtt a mostani pároddal? Viki akkor mennyi idős volt? Kezdetben ő is szerette a párodat? (Merthogy írtad, hogy a párod szerette őt.) Mikor, mitől kezdett el megromlani közöttük a kapcsolat?

Vikinek boldog szülinapot! (Én pedig holnap leszek 37. Mindig jól kezdődik az évem. ) Heni még csak 12 volt októberben, de tényleg hihetetlenül nagylány. Kicsit furcsa is ez nekem, én ebben a korban még totálisan gyerek voltam, testileg és lelkileg is. Várom a képet Vikről!

Hogy sikerült a barátnős szilveszterezés? És Ti (felnőttek) mit csináltatok?
Mi családi körben voltunk itthon. Miután Lilit sikerült lefektetni, "Activity"-ztünk a nagyokkal.

Mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok!

Kíváncsi, Anikó,
Gyertek Ti is!

Puszi:

Anna

Sziasztok! Boldog Új Évet Mindenkinek!

Remélem mindannyiotoknak jobban teltek az ünnepek mint nekem. Karácsony előtt a párommal való kapcsolatom volt mélyponton, majd közvetlenül karácsony előtt össze sikerült törnöm az autómat (még jó hogy magunkat nem!), Szentestére lebetegedtem, a két ünnep között még ügyeletre is el kellett menni, Szilveszterkor fulladásos köhögés-rohamok, két roham között tévénézés. Tömören így teltek az ÜNNEPEK. Tamás 26-ától apjánál töltött 3 napot úgyhogy azóta is alig bírok vele. Mert persze ott mindent szabad és minden rózsaszín, stb. Ja! Nekem is furcsa volt, hogy miért akarja az apja annyira most elvinni, de kiderült a titok nyitja: új barátnő van a láthatáron és meg kell mutatni, hogy van neki egy fia is...

Anna,
először is nagyon boldog születésnapot kívánok Neked!!!
Heni nagyon helyes lány (nő!), megbarátkozott már a gitárral? Hogy halad vele?
A párommal próbáltam én már mindent. Duruzsoltam, magyaráztam, végül mindig csak veszekedés lett belőle. Ez a "beszéljük meg" dolog nem jön össze. Tudom azt is, hogy nem akármilyen dolog hogy Tamás ilyen simán fogadta a páromat. De hát ez persze teljesen természetes dolog (mondja a párom!) és ahol nem így van, ott az a szülő (konkrétan az anya) hibája: nehogy már a nyúl vigye a puskát alapon. Bár a fent említett legutóbbi balhé óta úgy látom valamelyest változott a helyzet. Talán megértette a párom, hogy nem olyan könnyű a helyzetem kettőjük között. Az ünnepek alatt (ugyan Tamás keveset volt otthon) egyszer-kétszer egész kedves volt hozzá, még én is meglepődtem. Csak attól félek, hogy ez átmeneti dolog nála, pedig így olyan szép lehetne az élet!

Era,
Vikinek bolodog 13. születésnapot kívánok!
Sajnos ezt a mondatot én is ismerem: majd ha a gyerek megváltozik, ő is másképp viszonyul hozzá. Ettől a mondattól hidegrázást kapok. Nem nagyon értem, hogy felnőtt emberek hogyan tudnak így nyilatkozni gyerekekről. Õk nem voltak gyerekek??? Mondogatom is a páromnak, hogy ő már biztos felnőttként született. Mit lehet tenni???
Jól emlékszem ugye, hogy a kicsi fiad a mostani pároddal közös gyermek?

Pusszantás:

Anikó

Jut eszembe! Ez egy kép Tamásról a nyári Bátor Táborban:

Tinalila!
Utólag is boldog szülinapot, 2 hónap múlva én is követlek!
Szilveszter jól sikerült,Vikiék jól érezték magukat, társasoztak, bohóckodtak, tévéztek, dumcsiztak hajnali négyig.Apa hamarabb kidőlt, én bírtam egy ideig, aztán még hajnalban tanultam is egy kicsit.Nyakamon a vizsgaidőszak!
Konan!
Sajnálom, hogy nem úgy teltek az ünnepek, ahogy szeretted volna!Remélem ennél már csak jobb jöhet!Azt hiszem mi ketten nagyon egy cipőben járunk, hasonlók a problémáink.Szerintem igazából senki sem tud nekünk segíteni, muszáj együtt élni ezzel a helyzettel.Már az is segítség, ha kiírhatom magamból a problémáimat.Szóval nekünk az lenne a legjobb megoldás, ha ketté tudnánk osztódni, így a gyerekeink és a párjaink is jól járnának.Addig viszont minden marad a régiben!Úgy látszik nekünk ez jutott!Valami nagyon nagy bűnt követhettem el előző életemben, hogy soha ne érezzem magam felhőtlenül boldognak.
Jól emlékszel, a kisfiam közös gyerkőc a mostani párommal.A tied is klassz srácnak tűnik a kép alapján.Én sajna nem tudok ilyen gyorsan képet produkálni, mert nincs digitális gépünk, de majd választok egyet a régiek közül.Egyébként hogy kell képet berakni? Tök béna vagyok az ilyen dolgokhoz!megpróbálom, de nem biztos, hogy sikerül!
Era